És Eminah önkénytelen susogá utánuk mindannyiszor: átok reád. Maga sem
tudta, mit beszél?
Ekkor letérdepelteté Ali az ifjat, a szolgák lehuzák felső köntösét.
Egyik eunuch felfogá hosszú szép fekete haját s magasra emelé a
levegőben, a másik háta mögé állt nagy, éles pallossal.
– Kedvesed e nyomban meghal, kiálta Ali haraggal a leányra, ha őt meg
nem szabadítod. Vagy engemet ölelsz, vagy az ő fejetlen testét.
Eminah utálattal fordult el Ali arczától, melyet e pillanatban rút
vágyak éktelenítettek el.
És az ifju pár egyszerre felelt neki: «Átok reád!» Megesküvének, hogy
egyebet nem fognak válaszolni.
Azon pillanatban megvillant az ifju feje fölött a pallos. A szép fej
felszökött a légbe, azután végiggördült a földön, le a csigalépcsőn s
épen azon fülke előtt állt meg, a hol Eminah volt rejtve, épen az ő
lábainál.
A fejetlen test azon perczben végső erőfeszítéssel ketté szakítá
lánczait s elbukva a földön, oda nyujtá kezét manyasszonya felé s ez
megragadá a kezet és érzé annak búcsúszorítását, míg a messze elgördült
fej ott Eminah lábainál mozgó ajakkal látszott valamit susogni. Eminah
lehajolt hozzá, odatartá füleit ajkához és rebegé:
– Hallom, hallom, a mit mondasz. – És valóban azt hivé, hogy hall
valamit. Talán saját szíve beszélt?
Azzal begöngyölgeté a fejet shawljába s hirtelen visszaszökött a
toronyból szobájába, elrejtve a szép főt szófája alá.
Azután beparancsolá maga elé odaliszkjait, hogy tánczoljanak és
énekeljenek.
Már közel volt a hajnal s még mindig tartott a vigalom.
Ekkor érkezék vissza a vörös toronyból Ali.
Arcza mosolygó volt és szelíd; utána két eunuch hozott nagy háti
kosárban aranyt és ékszereket. Mindent oda töltetett Eminah lábai elé.
A hölgy örült, kaczagott a kincsek látásán s Ali nyakába borulva,
csókokkal köszöné azokat neki s maga mellé vonta a szófára.
– Im a szellemek e kincseket küldik neked, mondá Ali. De különös dolog
történt ma velem, egy ékszer elgurult a földön, s bármennyire kerestük
is, nem találtuk meg azt többé.
Eminah kaczagva, kötekedve felelt:
– Bizonyosan a dzsinek visszalopták.
Ha mondhatta volna neki:
– Rajta ülsz Ali basa.
Ali basa ölébe vevé az asszonyt, gyönyörködött szép ártatlan szemeiben,
gyermeteg mosolygásában, azt hivé, e szemeken át lelke mélyéig láthat.
Ha oda láthatott volna!
A mint ott enyelgett vele, ime belép az odaliszkok szobájába a
Kadun-Kiet-Khuda, a háremőr s egy lefátyolozott hölgyalakot hoz magával.
– Kegyelmes asszonyom, szól Eminahhoz, ime e görög leányzó, hallva
jóságod nagy hírét, önkényt eljöve hozzád, hogy orczád fényében élhessen
s mosolygásodtól üdüljön.
És leleplezé a leányt.
Eminah ugyanazon leányra ismert abban, kinek vőlegényét Ali basa
lefejezteté s kötekedve szólt a háremőrhöz:
– Nézzed Kadun-Kiet-Khuda, hisz e leány reszket, ha nem fognád,
összerogyna.
– A nagy elfogódás teszi ezt, kegyelmes asszonyom.
– De milyen halovány.
– Szépséged árnyéka az rajta.
– Látod! könyezik is.
– Örömkönyek azok.
Eminah marék aranyat ajándékozott a háremőrnek a jó feleletekért, s
megengedé a szemérmes leányzónak, hogy orczája előtt megálljon.
Azzal hozatott csemegéket, aranybélű gyümölcsöket, granátvillogású bort,
mákonyos nargylát és ölébe vevé Ali ősz fejét, s kezébe ragadva a
mandolint, dalolt neki arab szerelmi dalokat, meleg, forró,
rózsaillatos, harmatnedűs énekeket; a basa arczára vonta a hölgy hosszú
selyemszőke haját, mintha a paradicsom árnyékát takarná magára s
énektől, mámortól és mákonytól elaludt.
A mint a basa kezeiből kihullott a nargyla borostyán szívója, Eminah
kiküldé szobáiból a hölgyeket, csupán a most érkezett görög leányt
marasztá hátra, odaültetve őt maga elé a zsámolyra s kezébe adva egy
nagy selyem legyezőt, hogy azzal az alvó basát legyezze.
– Mi a neved? kérdé a leánytól.
A leány tagadólag inte fejével, nem akarta megmondani.
– Miért nem akarod megmondani?
– Mert még odahaza egy testvérem van.
Eminah megérté a feleletet.
– Jőjj közelebb; a mult éjjel egy álmot láttam. Mintha egy nagy
toronyban lettem volna, melynek belsejét tizenkét fáklya világítá meg;
bárhova tekinték, borzadály lepett meg, szokatlan, ijesztő tárgyak
látszottak szemeim előtt s ámbár tizenkét fáklya égett, mégis sötétség
volt köröskörül s úgy tetszék néha, mintha ez a sötétség nem volna köd,
vagy vastag pára, hanem egy fekete emberekből összecsoportosult tömeg,
kik olykor szempilláikat emelgetik. Azután mintha Ali basát láttam volna
ott vörös bársony széken ülni, a melynek arany tigrislábai voltak és a
mint lábait törökösen maga alá szedé, úgy tetszék, mintha a tigrislábak
az ő saját lábai volnának. Sok ijesztő alak vonult azután el előttem,
végre egy ifju és egy leány maradtak csak a teremben, a kik minden
kérdésre azt felelték: átok reád! Ali basa monda a leánynak: szeress
engem; az felelte rá: átok reád! és azonnal az ifju szép feje legördült
és futott végig a hideg márványpadlón és egészen odajött lábaimhoz, egy
vércsepp papucsomra fecscsent belőle és csodálatos, a vércsepp most is
ott van, midőn fölébredék. Nézd meg, valóban vércsepp-e ez, vagy csak
képzelet?
És azzal kinyujtá szép kis lábát Eminah, melyet addig öltönye redői
letakartak, s megmutatá a görög leánynak.
A leány sírva omolt lábaihoz és összecsókolá azt.
Nem, nem az úrnő lábát, hanem vőlegénye vérét, a mely reá fecscsent.
– Látod, énnekem e szattyánon keresztül égeti testemet a vér, hát még a
kinek lelkére hullott az!
Azzal elvoná haját a basa arczáról s undorral tekinte rá.
Az pedig aludt csendesen, mint a hogy az igazak alusznak.
Hetvennyolcz esztendőt élt boldogan, örömben, diadalban, angyalok
szerelme közt és annyi átok, annyi vér, a mi agg fejére szállt, nem volt
képes egy redőt húzni homlokára, nem egy vonást eltorzítni arczán, meg
nem rövidíté egy napját életének, meg nem rontá egyetlen egy álmát,
pedig most is áldozata levágott fejével egy ágyon alszik, a vánkos
felett az ő feje, alatta a megölté.
Eminah oda hajolt reá, feltakará az alvó keblét, mely nyugodtan
lélekzett.
– Amaz asztalon áll egy zománczos kés, monda a leánynak. Hozd ide.
A leány felszökött a késért s visszatért vele; úgy tartá azt görcsösen
összeszorított markában, mintha egy intésre várna, hogy azt szívébe
verje neki.
– Nem úgy, nem, szólt Eminah. Nem éltét, csak a zsinórt vágjuk
keresztül. S azzal kivevé a kulcsot, mely Ali nyakában függött, levágá
azt a késsel a zsinegről. E kulcs a vörös-toronyba vezet; midőn a
holttesteket egy csapóajtón lehányták, vízlocscsanást hallottam utánok.
Tehát a kínzások terméből az acheruzi tóba lehet jutni. Kötelek vannak
ott, miken leereszkedhetünk, úszni jól tudunk mindketten, hisz te
hydriota[2] leány vagy. A Lithanizza alá érve, az erdők között tovább
menekülhetünk. Akárhová, nekem mindegy; farkasok, hiúzok közé, ott is
jobb lesz nekem, mint Ali basa közelében. Akarod tenni a mit mondtam?
A leány keble magasan dobogott, önkénytelen borult Eminah vállára és
megcsókolta őt.
– Szabadság! rebegé örömteljesen; a szabadság jutott legelőször eszébe
és az öröm.
Senki sem fog bennünket észrevehetni, monda Eminah, ékszereit lerakva,
miket utált, mióta megtudta, honnan kerültek. A Beiram-ünnep utolsó
éjszakája van, mindenki siet magát kárpótolni az elmult bőjtért, alszik
vagy vigad minden ember, a várőrség nagy része a beyek termeiben mulat,
maguk Ali basa fiai mindhárman Muhtár beynél mulatnak. Elszökhetünk és
aztán széles a világ.
A görög leány megszorítá a delnő kezét.
– Együtt megyünk. Testvérem lakik a Corynth hegyei közt. Derék bajnok
férfi; ő hozzá fogunk menekülni.
– Te menj oda. Én Sztambulba bujdosom rokonaimhoz vissza. Most eredj az
odaliszkok szobájába és kérj tőlük szövétneket. Már jól kifőztem
magamban a tervet. Ha mind lefeküdtek a háremben, csendesen térj vissza
a szövétnekkel. A Kadun-Kiet-Khuda csak félszemmel alszik, vigyázz reá,
ha kérdi hová mégy? mutasd neki a basa kendőjét, s azt fogja hinni, ő
vár reád.
A görög leány arcza mélyen elpirult e szóra, még hazudni is iszonyú volt
rá nézve e gondolat.
Eminah inte neki, hogy távozzék s midőn egyedül maradt, elővoná a vánkos
alól az elrejtett főt s kis kerek asztalára maga elé helyezve azt,
sokáig elnézte annak csukott szemeit s nyitva maradt ajkát; a hosszú
fekete hajfürtök kétfelől az asztalra voltak omolva.
A delnő megsimogatá gyöngéd kezeivel a hollósötét fürtöket, végigvoná
ujjait a nemes vonásokon s nem borzadt vissza azoknak jéghidegségétől.
Ott ült a holt fővel szemközt órahosszat, mellette a környék rémura,
Tepelenti Ali szunnyadt mély, felkölthetlen álmot; a két rém között a
gyermeteg nő, ki lelke öntudatában maga sem sejté, mit cselekszik, a
midőn Alit elhagyja és e leányt megszabadítja.
Egy óra múlva visszatért a leány. Csendesen jött, senki sem vette észre,
maga Eminah is csak akkor látta meg, midőn a leány a levágott fő elé
érve, egyszerre felsikoltott.
Csak egy perczig, csak egy villámütésig tartott a sikoj, a hölgy elfojtá
azt egyszerre; a ki fölébredt rá a palotában, azt hivé, álmodott s aludt
tovább.
Azután némán, szótlanul borult a menyasszony vőlegénye fejére és könyei
hullottak a nélkül, hogy ajka szót adna.
Eminah megragadá a leány kezét és sietteté.
Az letörlé könyeit s fogá a levágott főt és odahelyezé az alvó basa elé,
hogy arczaik szemközt állottak s egy fürtöt levágva annak homlokáról,
megcsókolá a hideg szemeket forrón, keservesen és azzal felragadva a
szövétneket, Eminahval együtt elsietett a hosszú teremsorokon.
Néhány percz múlva a kínzások termében voltak. Üres volt az, a vérfoltok
feltörölve, semmi sem emlékeztetett az elmult éj borzalmaira.
Fölnyiták a csapóajtót, melyen a hullákat szokták aláhányni. A mély,
sötét üreg fenekén úgy zajgott, úgy tajtékzott a tó. Künn bizonyosan
zivataros idő van. Minő dolog lesz e szűk vízalatti folyosón keresztül
menekülni! talán a belehányt fejetlen hullák némelyike még most is ott
uszkál a hab között; látják-e a napvilágot még valaha, kik egyszer ide
lemerültek? Már mindegy. Inkább a mély üregben elveszni, mint Ali basa
ölelésében elkárhozni. Hogy irtózott tőle mind a két hölgy; az egyik
mert gyűlölte, – a másik mert szerette.
– Ne féljünk, mondák egymásnak s egy hosszú kötélre, mit kínzásokra
szoktak használni, rákötve a szövétneket, lebocsáták azt a mély kútba s
midőn a víz eloltá a világot, akkor megköték a kötél túlsó végét az ajtó
sarkaihoz s egyenkint lebocsátkozának rajta.
Vagy megélnek, vagy meghalnak, – Ali basa két talizmánt veszt el egy
napon, miket jobban kellett volna őriznie, mint a szeme fényét; egyik az
áldás, a másik az átok szelleme, kiket ő fogva tartott és kik
elszabadultak tőle.
Azon perczben, hogy a két hölgy elmerült az acherúzi tóban, megszünt a
nyugodt álom Ali basa szemein és elkezde rémeket látni.
Szokatlan érzés volt az ő előtte. Ő, kit álmában is kikerült a kisértet,
ki a félelemmel még nem is álmodott, kit az álmok angyala sem látott
gyávának soha, most egy idegen érzést tanult megismerni, mely gonoszabb
minden betegség, minden gyötrelem érzelminél. Félt.
Azt álmodá, mintha amaz ifju suliota feje, a melyet ő leüttetett s mely
elgördült és eltünt, nem lehetett többé megtalálni, most ott állana vele
szemközt egy asztalon s kőszemeivel reá meredve, beszélne hozzá, nevén
szólongatva az alvót.
– Ali basa! Ali basa!
Az alvó teste reszketett idegen borzadály miatt.
– Ali basa! hallá harmadszor is szólni a főt.
Nyögve, kínlódva, egyet vetett magán, ez által fejét a párnáról
lecsusztatta, hogy vére mind agyába tolult, s látott azután és hallott
még iszonyúbbakat.
– Egy, kettő, szól a levágott fő. És Ali megérté, hogy ez az ő hátralevő
éveinek száma. Ime a te fejednek sincsen már sem keze, sem lába;
folytatá a fő és Ali kénytelen volt látni azt, a mit ő mondott. Két
levágott fő áll egymással szemben, az enyim és tied. Mit tudsz felelni
nekem? Mit tudsz szemembe nézni? Két fejetlen alak áll az Isten széke
előtt, az enyim és tied. Miről ismer reád az úr? Ő kérdi, melyitek volt
Ali? Fehér ruhája van a lelkeknek mind. És te eltagadod nevedet,
jobbodat szívedre téve. Te vagy Ali! mert a fehéren ott maradt az öt új
véres nyoma.
Ali álmában kínlódva takargatá kezével kaftánját szívére.
A fej nem tünt el előle és ajkai nem zárultak le annak. Tovább beszélt.
– Halld Tepelenti: «Mene, mene, tekel, ufarsin!» A kéz, mely letörli a
hatalmasok cselekedeteit, végigvonatik a te tetteiden és léssz: nem egy
hős, kit a világ bámul, hanem egy rabló, a kit megátkoz. Azok fogják
áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid fognak megsiratni. És
Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.
Ali nyögve, hebegve vergődött fekhelyén és nem birt fölébredni; egy
világ bűneinek terhe feküdt keblén. A földet érzé hánykódni maga alatt
és az eget omladozni fejére nagy fekete felhőivel és rettegett a
haláltól. A fő beszélt tovább.
– Két madár hagyja el ez órában sziklapalotádat; egy fehér galamb és egy
fekete holló. A fehér galamb a béke, mely tornyaidról elköltözik, a
fekete holló a boszú, mely bukásod dögszagára visszatér. A fehér galamb
a te hölgyed, a fekete holló az enyim és jaj neked mind a kettőtől!
Ali a kétségbeesés dühével ordíta fel ez álomszóra s az erőszakos
kiáltás megtöré álma bilincseit, felszökött fekvő helyéből és a mint
felnyitá szemeit – ime, a levágott fő ott állt előtte az asztalon.
A basa borzadva tekinte szét; még nem tért annyira magához, hogy
tudhassa, mi ebből az álom, mi az ébrenlét? Még hallani vélte az
enyészetes szót, mely e nyitott ajakról szólt hozzá s keze önkénytelen
kebléhez nyúl, mintha az öt ujj véres nyomát akarná ott eltakarni.
Az elvágott zsinór akadt kezeibe, melyről hiányzott a kulcs. Ez
egyszerre visszaadta eszméletét. Kardját ragadva rohant a rézajtó felé s
tapasztalá, hogy azt a menekvőknek gondjuk volt belülről bezárni s benne
törték a kulcsot, hogy csak erőszakkal lehessen felnyitni.
Visszafordult, végigment az alvók termein. Néhányan az odaliszkok közül
fölébredtek heves léptei zajára s meglátva háborodott arczát, ijedten
bújtak takaróik alá; az ajtók előtt a néma eunuchok álltak őrt dárdáikra
támaszkodva, mintha érczszobrok volnának.
Lefutott a kertbe. Végig az ismeretes sétányokon s a mint a kapu elé
ért, megdöbbenve vevé észre, hogy a felvonó híd, mely palotáját fiai
lakától elválasztja, le van bocsátva és senki sem áll mellette őrt.
A topidzsik, a feketék, a Beirám-ünnep éjszakáján, megtudva, hogy Ali
háremébe vonult, átszöktek Muhtár bey palotájába, ki nagy lakomát adott
Vely bey és Szolimán tiszteletére, mindhárman összehozák háremeiket s
alant a szolgák, fenn az urak vígan voltak; a zene és szilaj örömök
hangjai kihallatszottak a házból és minden kapuja nyitva volt a várnak,
őrök és szolgák itt-ott holtrészegen hevertek az út közepén, elgyalázva
a tilos nedvtől; miattok az alatt akár egy egész ellenséges hadsereg
költözhetett a várba.
A hideg lég és a düh visszaadák lassankint Ali lelkének aczélát.
Észrevétlenül lépett be Muhtár bey palotájába.