királyság ugyancsak járta. Én szégyenlém magam, hivén, hogy Évit ők
bujtatták el. De később társnői is aggódni kezdtek, s remegve kapkodák
fel pártáikat a vidéki félelmes mondára, mit egy napon sütkérező banya,
most alkalmilag, köztük megújított. Tatárfutáskor, túl a Tiszán, mind
kiperzselték már az embereket. A holt Tiszából ekkor kijött a taréjos
vitéz, s azt mondá, hogy egy szűzért meghagyja a falut, ha Szt. András
napján oda küldik, hol a Tisza buzog. A birák megalkudtak; a lány el is
ment, de az úton elveszté pártáját, s a vitéz visszaküldé. Azóta minden
száz évben elvész a vidékről a legszebb szűz leány, ha pártájára nem
vigyáz. Nevettem a mesés hagyományt, bár az allegoriának, mélyebben
értelmezve, erkölcsi becse van; de az bántott miatta, hogy az elfogult
sereg csak tiltul keresé, aztán haza oszlott a baljóslatú esemény
hirével. Eszem, szivem fokonként nyugtalanabb lőn; a szerelem első
aggodalma tépett. Őrülten keresém a holt Tisza partját: nincs-e új
törés, mely leszakadt vele? Aztán futék, mint erőmtől telt; pártáját
vivém s piros szalagja hangosan lobogott utánam, mint a szemfedél, ha a
szél fú. Bejártam az erdőt; a szerelem édes szavával hívtam őt, majd ész
nélkül kiáltozám egyhangúan nevét, s kétségbe esetten vevém az utolsó
irányt, midőn rábukkanék.
Egy dőlt fánál aludt. A játék és eperszedés végkép elfárasztá. Félkarja
kosarán, másik feje alatt; arcza galagonyalomb hűvös árnyában, melyen
csattogány tördelé altató dalát. Felettünk zöld ernyő, körülem homály és
erdei illat; előttem álmában hit, remény, szeretet. A nap leszállóban. A
kövér lombokon, néhány szökevény sugárral áttört a sárga fény, s
megaranyozá alvó szentemet. Kis keze megnyilt édes álma közben, s ölére
hullatá szedett virágait. Szellős fűágyán mélázva lengett az erdei
árnyék, látni hagyva közein a sima selyemkebelt, s ehhez smaragdszín
szálakkal hajlongott a friss gyep, melynek puha sátorában nedvesen
csillogott a sötétpiros eper. Angyalom arcza halvány, mint a
rózsamárvány, de szem és száj körül ott szendergett a rászületett
mosoly, s éltek a vérajkak az álom léhljében. Szöghajában hervadó
vadvirág, s szétomlott fürtei félig párna, félig lengő sátor szemérmes
vállain. Mióta ismerém, először valánk egyedűl. Most nézhetém a nélkül,
hogy piruló zavarba hoznám, vagy gúnynak tenném ki. Oh mennyi báj
egyszerű szépségén; mily művészi összhang sugár termetében; mi elragadó
kellem ép ifjuságán! Gömbölyű hónyakát édesdeden szegé; gyenge válla
kibújt ünnepköntöséből; s irígylém a csapodár szellőnek hattyú
kebelkéjét, mit eddig egyedűl anyacsók érintett. Homloka vidám, a
nyugalom s szelid gondolat borútlan jeltére; szempillája hosszú és
finom, mint a fonatlan selyem; épmeleg lehellete pedig vetekvék a
virágos erdő esti fűszerével. Boldog merengéssel néztem őt. Fű, fa,
langyos ég, madárdal és virág, – mult estvéim egész boldogsága, –
elveszett. Ő vala az egy világ, mely mindent egyesít. Muló perczekre
angyallá változám. Lelkemből eltávolodék minden földi árny; emlékem
megkönnyült, békét köték szívtelen sorsommal; multam álommá lőn, s jövőm
csak ő. Vesztett örömeim, álmodott szerencse, feláldozás, becsület és
halál eszméimben ködfátyollá folytak; s a burkai közöl intő jóskép csak
ő, csak ő. Homályos érzelem foglalt el, mely se emlék, se váró ösztön,
se bú, se remény, csak tárgytalan vágy, s érthetlen feszültség.
– Ismerem azt, mondá a jövevény. Van a fejlő lélek rejtelmei közt egy
határzatlan, csapongó vágy, mely az ép élet szebb szakaiban észt és
képzetet gyakran foglalkodtat; melyet ifjúságunkban, míg szívünk
érzelem, elménk isme után törekszik, sem fény, sem kincs, sem hon, sem a
hiúság álma ki nem elégít; mely lelkünk emelkedése közt, elégültség,
vagy békétlen órák, szerencse vagy balsors változó körében, a gondolat
elmélyedésivel gyakran meglep és elragad, titkos, de szebb rendeltetést
engedve sejteni, de mit a sárház s társadalmi békók lekötnek. A szerelem
főleg fejti s növeszti azt. Hány szív kérdé már magától: honnan jő, s
mit jelent e nem értett vágy, mely az állatélet két alapösztönére,
gyomor és nemi szenv rendszerére nem vonatkozik? Tán egy nemesb lét
delejes eleme, minek a sárház érlelő hazája; tán vonzó törekvés a tökély
felé, mely el nem érhető a földön, hol fejér a feketének alá van
rendelve. Csak midőn szárnyaink fáradnak, midőn a tapasztalást
érzelmeink vesztével fizetjük, törik meg e szenv: midőn látjuk, hogy a
remény délibáb, s a szűk czél nem több, mint földi vég, melyben, e
hitető vágy rejtelmeivel feloszlunk.
– Huzamos perczekig nem hagyhatám el; folytatá az árva halász. Édes
inger igézett bájaihoz. Áthajoltam védtelen derekán; számláltam a
gyermeki szív könnyű dobogását; derengő arczáról álmát leolvasám;
szíttam az illatos léget, mely szűz keblében melegüle fel; szíttam az
életet ifjú léhljéből. Aztán színig szedtem kosarát eperrel; hervadt
virági helyt frisseket szaggaték; tölgylevélt s vadrózsát fontam
pártájához, s az alkonyodó erdők vendégét megkoszorúzám.
Végre felébredt, s remegve néze szét, mint az elrepített gerle, mely
először hagyá el együttkölt társait. A holt Tiszához értünk; az est oly
szép, oly marasztó volt; kértem, ne menjen még. Ő merengve nézett félig
fel szemembe, szótlanul engedett hivó szavaimnak, s leült a füvesben.
Túl a parton feljött a fehér hold, s csendes világa elmosódott csíkban
szegé át a vizet, mintegy átpallózva sima mélységeit. De a világítás nem
hatott el a tó nyugati szélére; ott sötét erdő vetett árnyat a feketekék
vízre, melyben néhány csillag halvány gyémántja reszketett. Az éger- és
juharfák árnyékban suhogtak; néhány tetősb szilfa nyúlt fel a világba, s
egy-két titkos remegésű nyársudart ezüstölt zöldes fény. A táj madarai
elültek; csak az elkésett fülemile hítta még párját, vagy túl a vizen
kiáltozott egy aggódó sirály. Az öreg Tiszán látszott egy-két kósza
tutaj távol elvonulni, s néhány hajszállábú bogarak futottak el a nyugvó
vízszínen, míg félelmesen zajlott az örvény kimért loccsanása, vagy
egyhangon zenélt a zúgó vizimalom, áttörve egy magányos furulya pásztori
hangjait. A vizi szellő áthozta a kaszálók illatát; az erdei hársról
fűszeres szag terjedt; s a hallgatag magány emelte a szívet.
A lányka lábaihoz ültem, s elmondám egyszerűn örök szerelmemet. A szent
bensőség elvevé félelmem, s a gyermeki bizalom Évi balitéleteit.
Mindent, mit gondolék, ki tudtam fejezni. Az őszinte láng, mely lelkem
lobogtatá, elfogultlanná tőn. Lehullott a fátyol, mely hallgató
érzésemet fedé, le a tartózkodás nyűge, a társadalom láncza; lepletlenül
állt erkölcsi szellemem, gondolatom tiszta és független, szavam ékes,
hitető lőn, mint az igazságé; szerelmemé valék s szerelmem Évié.
A lányka lelkén mosolygó álmok ébrengtek. Ihlett gerjedelme, ártatlan
rokonszenv avatá emelkedésembe. E vidék volt gyermeki hazája, hol érezni
s imádkozni tanult, hol gondtalan napjait eljátszá, hol minden nyom,
minden bokor ismerőse volt, s minden fűszálon nyomai hültek el, minden
virágon emlékei lengtek, mindenikhez öröm vagy köny köté. Most szómba,
szemembe öltözve látá a szerelmet, melyet homályosan érze, mely szűz
keblének titkos lakója volt, s reményén reszketett, mint az első virág.
Némán nézett reám; nem szólt, nem kérdezett, nem kérte eskümet; hitte,
mit mondék; bizott, mint istenben. Lelke hozzám hajolt, s enyimhez
forrt. A hold megtetézte a parti jegenyéket, s nyirkos fényt feste
merengő arczán, halvány ruhájára. Szánod-e szép galamb, árva
szerelmemet?… szeretsz-e szívemért? kérdezém gyöngéden, s félig átölelém
a hajlékony gyermeket. Pirba borult arczát keblemre rejté el, mintha
susogná: nagyon szeretlek. Remegő válla az enyimhez simult, s szavak
helyett egy könyűje felelt, melynek meleg gyöngye kezemen sikolt el.
Szive szívemen; s a gyorsuló dobogás találkozék keblem melegével. Szent
önfeledéssel csókolám meg, mit fájdalommal vőn, de engedni látszott.
Ajka bűnbánó égésben remegett első ajándéka után, mely őt birtokommá
tette isten színe előtt.
E naptól enyém lőn a lányka osztatlanul, vágytárs, kétkedés, kín és
féltés nélkül, boldogítólag mint égi ajándék, mint istenadta vigasz.
Hozzám, éltemhez csatlódott, mintha értem, számomra lett volna teremtve.
Nővérem, barátnőm, egyetlen társam lőn. Övé volt gondolatom, hitem,
életösztönöm. Leráztam búmat, kétségemet, csüggedt ábrándimat. Becsülni
kezdém magam és létemet; szerettem a jövőt; jutalmat óhajték s reméltem.
A hely, hol néma vallomását tevé, szent lőn előttünk. Gyakran magunkban,
a füvön ülve tölténk az esti csend hosszú óráit. Ha a kék galamb
visszatért felettünk vadfáira a buzakeresztekről, s tördelve nyögte ősi
keserveit; ha a tehenek kolompja estet hirdete a faluban: megemlékezénk,
hogy egykor életünk is nyugvóra hanyatlik. Olykor, ha a nap leszállt s
nyomán vörös gőz borítá a látkört, sorba találgattuk a porfelhők okát,
mint egy ismeretlen világ regés történetét. Ilyenkor méla ábránd támadt
képzeletünkben; a népmondák s ismerős hagyományok meséin áttértünk a nép
multjára, s én elbeszéltem neki eleink sorsát, harczos királyinkat, a
Tiszapart eseményeit, Kálmán és Álmos táborát, Mátyás és Szilágyi
vesenyi békéjét; s érezni tanítám az ős idők iránt, szeretni a földet,
melyben atyái porlanak, szeretni a hont, melynek kevés leánya van.
Máskor ha nyugodt volt az ég s tiszta alkonyban fecskék szállongtak a
holt Tiszán: elmondám, hogy a fecskének két hazája van, hogy van több
föld, több világ; minden csillag egy föld; az isten végetlen, s őt
imádni kell. Ő megmutogatta a mezei élet ismerős csillagit; én
megtanítám, hogy a nap nem egyedül mienk; hogy a földnek vannak bujdosó
testvérei, hogy a nagy egészben mily kicsinyek vagyunk, s mily
nevetséges tév a féreg-büszkeség. Ilyenkor felemelém lelkét az erkölcs
és tökély értelmezésével; megtanítám, hogy az igaz vallás nem
harangszóban áll; vagy a szeretetről elmélkedtem vele, mely a világot
fentartja, s a halandó formák feloszlásában soha véget nem ér. Máskor
megtanított a mezei virágok népies nevére, mutogatta a gyors röptű
csüllőt; s ha az örvény felett egy-egy karcsú szárnyú hojsza elcsapott,
vagy visongva forgott, elbeszélte a vizi madarak mesés természetét, s a
firól-fira szállt együgyű jóslatot. És én kölcsönben ismertetém vele
idegen égaljak szebb növényzetét, s festett madarait; s míg a haladó
idővel pásztori boldogságunk nőtt: a lányka történet-, vallás- és
természettanját gyarapítám.
Érzetünk ép ingerét földi vágy soha nem szőtte át. Tisztátlan gondolat,
érzéki bálványzás nem támadt szívemben, nem hozá veszélybe szűzem
erényeit; s szenvedélyes csókkal nem érintém változékony pirját, mely
mint virághamv vonta be ártatlan arczait. Testvére valék, barátja, őre,
a nyugodt szerelem biztos fenségével. Óh ha gondolatát találgatám kedves
kék szemében, nyomozva a lelket, mely benne felborong: mi kéj volt
látnom első nyugtalanságát, mit az ifjú szív maga sem érte, minek
rejtelmes okát vágyólag keresi, lelkesülten forrva, olvadva az első
tárgyhoz, mely szerelmét felkölté. Ha a légben ölelkező madarak
gyönyöre, vagy a nyári szellőn lengő illatpor, melyből virágok
születnek, szerelmem megkapá s vágyat költe egy ismeretlen boldogság
után: magamhoz jövék, látva őt félig elnyelten a rét füvében,
gyermekileg kapkodni pillangók után, nem sejtve, nem érezve ártatlan
lelkében a szerelem más ösztönét, őszinte rokonszenven kívül. Vérem
elnyugodt, óráinkat tiszta öröm enyelegte el; boldogok valánk.
Én halásztam, ő vásznat fehéríte; piros ruháját felaggatá karcsú
derekához; s míg öntözőjével körüljárta vásznát, kellemesen merültek
fehér lábacskái a hűvös fűbe. Ilyenkor elevenen sürgött fürge munka
közben, s egy-egy tiszaparti népdalt fútt el, mikhez az enyelgő vagy
betyáros érzelem a szívből van véve. Aztán megforgatá kézművét, s míg
vászna száradt: friss halaimmal mulatta magát. Néha eltekinte a túlsó
partokon, miket beborított a tömött rozs lassú hullámzása. Konkoly- s
buzavirág lengését kisérte; a tömérdek szikfű gyógyvirágaiban
gyönyörködött, vagy vállamra hajolt, s a köszöngető pipacsnak integetett
vissza, mintha szerelméről váltana titkos szót. Majd ezerjófüvet szedett
gyógyító anyjának. Elbeszélte, hogy ki, minő betegségben fekszik a
faluban; ennek-annak tehenét megszopta a kigyó, vagy véres tejet ád,
mert megrontották; ez vagy amaz legény azért olyan sápadt, mert öntésbe
hágott; vagy azért száradt el, mert boszorkányok nyomják; s hogy a
malommegetti lápon volnának jó füvek, hová ember nem mehet. Ilyenkor
tréfásan támadtam meg az együgyűség tanát; kibontám őt a babona
hiedelmeiből s magyaráztam az általam ismert füvek gyógyerejét.
Máskor a szorgalom s takarékosság erényét dicsértem; s míg ő az
árnyékban font: madártojást szedék számára a szomszéd cserfákról. Aztán
leülénk a hallgató alkonyon, s fűszálakból lánczokat kötöttünk
gondolataink teljesedésire. Szikfű s csillagvirág szirmait tépegeténk
szerelmünk próbajóslatául, vagy akáczlevélt s egérfarkfüvet élekhalokra.
Majd névbetűit metszém fehér gyertyánfába, nőni hagyva a feledt idővel;
s ő a Tiszapart lágy agyagjába írta fel szerelmét, melynek mosott
betűire, egy-egy áradás után, enyelgő tréfával vonatkozám.
Tavaszszal, ha a sárga libák körül megkergetett a sziszegő gúnár,
bementünk az ifjú lombok ernyejébe; s ha egy-egy csipke- vagy
kökénybokron fészekre akadtunk, kandian lestük, minő madárka üté fel
rajta ingatag hazáját. Aztán vártuk, míg a kicsinyek kikelnek. Sokszor,
bokrok alá ülve, némán, nesz nélkül figyeltünk a szárnyas pár jöttére,
vagy néztük, mint cseréli át a gyöngéd hím meleg tojásait, míg a hű
anyácska elreppent, egyszerű ebédjét, a lég bogarai közt, elkölteni.
Később az anyai szerelem s nevelés gondjait szemléltük. Mint rebegett az
egyetértő pár kis háznépe körül, s mily mohón eteté a soványkodó anya
torkos családkáját. Miután jóllaktak, a szomszéd galyra ugrott, s
nyugton tollászkodék, míg biberkélő orra s száraz lábacskái kissé rendbe
hozták. És akkor bájosan csattogá szívébe született nemzeti dalát,
le-letekintve félszemmel a nyugvó fészekre, melyben anya-örömei aludtak.
Eljártunk hozzájuk, míg a csalogató pár elhítta fészkéről tollas
kicsinyeit s elrepíté a szárnyra kelt újabb ivadékot, hogy birja
szabadságát, melyre teremteték. Egész órákat merengénk e gyöngéd
kéjekben; s ijedve eszméltünk, ha a lombok közt, tolvajúton, felettünk
elsuhant egy fekete rigó. S Évi vigasztalan lett, ha olykor a fészket
ágastól feltalálhatlanul elsodorta az éji vihar.
Őszszel, ha sárgult a fagyöngy, s az erdőlevél hullott, borongva jártunk
az elaszó harmaton. Hol a levélszőnyeg s porond kissé fel volt duzzadva,
kiváncsian jegyeztük meg az új életet, mely a közenyészet szakán kezdett
fogamzani. Másnapra kövér kúpos növény üté fel fejét, szinte törékeny a
bő nedvteltség miatt. Ki se bútt egészen, s már kétes gyönge verheny
futkosott rajta, mintha meg akarná lepni a rá lopódzó szín. Következő
napon gyönyörű kifejlett gomba lőn belőle. Bársonyos hártyája fakó színt
viselt; alját halvány sárgaság borítá titkosan eredve sűrű csöveiből,
miket tűvel látszott lyukgatni a türelmes természet. Élet- és kedvteljes
épségben díszelgett, fényelve, feszítve az ifjú erőtől. Másik délutánra
terült, dermeteg helyzetben találtuk. Egyfelől berepedt, széle
felgyüremlve, mintha aggódva nyujtóznék sorvasztó láz előérzetében.
Másnap csonka lett. Tán legelő barom lépett rá. Töredéke mellette
hevert; hófehér törése férgektől keresztkasul fúrva, s foszlányai
szotyós lucsokban rohantak. Álló felét ágbogas ránczok boríták; válla
földig töpörödve kora aggságában, s az enyészet szivárgó nyirokjával.
Végső napján rövid életének alig találtuk meg. Azt hittük, lakhelyét
tévesztők el. Alakja nem vala többé; barnazöld péppé lőn, s felületén
alig észrevehetőn pillézett összesorvadt bőre; míg végre deresedni
kezdett, nedűs fehér penész futván el szegénykét.
Hason esetekben a különbféle élethosszra tértek gondolataink, mit oly
független tervvel szabott és rendezett a végzet ujja. Elmondám Évinek,
hogy van csillag, melynek egy éve több, mint a földi század; hogy van
féreg, melynek egész élete csak egy nap; s hogy minden időmérték, mit
véges ész gondolt és gyakorolt, percznyi tünet, muló csillagfutás örök
isten előtt; s érteni tanítám a zsoltár szavait: «… ezer esztendő
előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmulása, vagy egy éjnek rövid
vigyázása». És ha a főjóság csodálatára ragadta elméjét, ha az enyészet
félelmébe vittem: vigaszt adék viszont, hogy az emberélet elég hosszú,
erényt, s érdemet szerezni, hogy egy jól használt nap több, mint tíz
vesztegetett év; hogy boldog, kinek emléke helyrehozhatlan hibákat nem
vet szemére; ki az időt megbecsülte, bűnt, henyeséget kerülte.
Néha szótlanul bolyongtunk az őszi avaron; fogdostuk a hullongó levelet,
vagy meglátogatánk a temetőben Évi halottjait. És ha szürke köd ült a
tarolt határon, eszünkbe jutának véreink, kik ködön s határon túl
mihozzánk tartoznak; kik szavainkkal szólnak, nyelvünket beszélik,
sérelmeinket viselik, érzelmeinket ismerik, honunk lakói, magyarok, mint
mi. Olykor kitévedtünk az őszi vetésre, felreppentve gondolatiból a
magányszerető sast; s gyönyörgénk a darvak költői tánczában, mit annyi
kellemmel s szabályosan járnak. Ki tanítá őket az öröm jelére? Ki adott
a szárnyas sereg ajkára dalt? Mennyivel tökélyesb az örök igazgatás,
mely mindenik féreggel megosztja az élvet, mint a földi formák,
melyeknél néhányak untató bősége milliókat foszt meg?
Így telének boldog éveim. A mezők egyszerű leánya kifejlett, a gyermeki
könnyű vázolat idomokat ölte; szín, élet és kellem lelkesíté azt, midőn
a művész gondolata testet vesz magára. Megszoktam úgy nézni őt, mint
életem felét, jegyesemet, egykori nőmet. Örültem, hogy ki valék taszítva
saját osztályomból, melyben síromig egy üres helyet kellett volna
hidegen betöltnöm s örömtelenül. Itt fogadott anyám szerelme kipótolá
dúsan a hideg szíveket. Szerettem s szeretve valék családomtól, mely
díszét, gyámolát találta bennem, s telhetlen lelke nem hunyorított
kajánul a féltett osztály miatt. Háznépem gondjait fedezni segítém,
nevelve a mellett önszerzeményemet, mely elég legyen majd a pásztori
páros élet alapjául. Boldogságomnak egy híjja volt még, mit a remény már
régen megigért: menyegzőm. S ennyi kéjt, ennyi édes szerelmet bánat és
féltés nélkül élveztem. Egyetlen titkos vágytársam a biró fia volt;
nyalka kaczér legény, túlnéző és kényes tizenkét ökrére. A molnár
szerette volna őt vejének, mert gazdagságra vágyott, de Évi anyja a női
befolyás egész hatalmával ellentállt, mert a fiú rossz hírben állott a
környéken, nagyon csapszékes volt s vérengzett is, azonkívül itt-ott
kuhiban hagyta az elcsábított lányt. Eleinte nagyon tolakodott Évikém
körül, de anyja végkép eltiltotta a háztól, mert egyszer-kétszer
pajzánul tréfált. Később birószámadás lett a faluban, s a birót és
jegyzőt sok hibán érték. Elhajtottak tőle szekeret, lovat, ökrét,
tehenét, földjét is elvevék s szegény zsellér lett a faluvégen. A nép
azt suttogá: az uriszék csalta meg, mert a szegénységnek nagyon ügyét
fogta s régen haragudott reá az uraság. Fia neki búsulta magát, hogy oly
bőven többé nem vesztegethetett, szidta és átkozá, a ki az országba
nemeseket hozott, s egy este végkép eltűnt a faluból. Harmadnap
virradóra meggyúlt az uraság majorja, s a tűz alatt igás lovait
elvitték. Aztán egymást érte a környékben a lopás. A nép azt beszélte,
hogy a biró fia betyárrá lett, mert még mindig hitte, hogy a molnár neki
adja a lányát, ha vagyonra szert teszen. A hír, mint szokás,
meg-megujult s újra elhallgatott, de a legény kezén nem értek semmit, s
darab óta nem is kezdték látni.
Egy este a parton ültem Évával. Klárisa eloldzott s a mint megkötöttem
nyakán, közel hajlék halvány orczájához. Egyszerre a sűrű hársfák mögül
könnyű fényes balta suhogott el fejemnél, minőt a kondások viselnek s
túl rajtunk egy öllel mélyet hasított a kemény hantba. Felkaptam
hirtelen a meg se hült baltát s keresém a gyilkost, de nem volt semmi
nyoma. Nem is gyanítottam volna, hogy a biró fia, de az erdővégről
halvány parasztleány nézett a hárs megé, kit ő elcsábíta s szívszakadva
dallá a kesergő nótát:
Ha tudtad, hogy nem szerettél,
Hálódba mért kerítettél?
Hagytál volna békét nekem,
Más is szeretett vón’ engem.
S szünet után ismét:
Ne hígy a legénynek,
A kutyahitűnek:
Megölel, megcsókol,
Elfordul, kicsúfol.
Többé nem mertünk a szabadban találkozni. Remegtem hölgyem életeért.
Anyja házánál láttam őt, többnyire munka közt, hétköznap, mert ünnepeken
a molnár is honn volt s nem örömest mentem, hogy a házi zavart ne
szaporítsam. A kis gazdaság egyszerű körében, szintúgy meg voltak
örömeink. Sokszor nevettem Évi haragján, ha fehér kecskéje, a vidám
kezes állat, leszedte a jeneszter jövését, vagy megette asszonya hajából
a keserű virágot. Néha árpát szórtunk, mit a barátságos gyöngytyúk
sipogva szemecskélt Évi kis lábáról, vagy a kútnál ültünk s enyelegve
néztük, ha a kendermagos jércze, vagy a bóbitás gácsir, a ház
kegyenczei, inni jöttek a bodza árnyából, míg a jajgató páva kútágason
ragyogtatá tollát, melynek smaragdos szemeiből kedvesem kötötte pünkösdi
bokrétám. Máskor tulipános ágyát tisztogattuk a verőfényes kertben,
ismerkedtünk a virágos fákon zsibongó méhekkel, vagy rajeresztő kasban
hallgattuk az anyák sirását, kiket a költöző ivadék megölend, vagy
gyepágyon ülve figyeltünk a tiszta cziczára, mely a ribizli tövén
farkcsóválva, ravasz lesben guggolt, mígnem cseleit megcsalta az ismerős
tarka tengeri nyúl.
A természet mindig s mindenütt vidít és vigasztal, nyugtot s örömet ad
fárasztó láz, utóbánat s uzsora nélkül s az elhagyott szívnek
csalhatatlan menedék, csak fogja fel s érzeni tudja azt.
Nemsokára alkonyodni kezdett szerencsém csillaga. Az új ispán üresen,
koldustarisznyával jött az urasághoz s fáradság nélkül akart jó módjával
megtollasodni. Kincskereső szomjjal, kapzsi vágyaiban konczot keres a
vagyonos jobbágyok hajadonjai közt s a takarékos Évára ejté mohó szemét.
A molnár kapott az alkalmon, hogy szerzeménye által, melyre
büszkélkedék, fensőbb körökhöz kötheti családját s a házi per ismét
folyamatba téteték nő és férj között, mi engem, szerénységem érzetében,
a háztól még távolabb tartott. A sors úgy akará, hogy a kifejlés
bizonytalansága közt a pártfogó anya meghaljon. Szerelmünk elhagyottan,
támasz és védelem nélkül esék a nagyravágyás űzér körmeibe. A halvány
Évit ritkán lehete látnom, alig egy hű szó, egy biztató gondolat
átadásáig. Megkérettem atyjától, de megtagadá. Őt reményvesztett bú
tépegeté, engem a méltatlanság torló érzete s igazságos harag. Lelkem
később magához jöve, tájékozá magát s gyáva, megbuktató fájdalmak
helyett szabadulást tervezett. Elhatározám szívem jegyesét kiragadni
veszély- és sorvasztó keservéből, felszabadítani a rabnőt apjának
törvénytelen erőszaka alól, boldoggá tenni s vele azzá lenni. Egy
szombat este, midőn az ispán túlhajtott robotját végezve, kunyhónkba
tértem, a sövényen át, hol szokott virágit ide adá, megkértem Évit, hogy
vasárnap délután minden áron jőjön a holt Tisza partjára, fontos
mondandóm van. Megigérte. Szívszakadva vártam a kijelölt időben. Lányok
s legények vígan hanczuztak, mint máskor, a temetőn, de borongó lelkem
fájdalmába merült s a bájos vidék feltünedező emlékei között, baljóslatú
sejtés nyomult szívemre, mert asszonya késett. Már alkonyodék s
remegésem haragba ment által. Azt hivém, a molnár meglesé tegnapi
szavamat s leányával most durva, méltatlankodó, vagy a hamislelkű ispán
vendéglátásával erőszakolja.