átcserélte magát. Ridegen fejérlett egy homoki nyárfa, mely honából
száműzve őszült meg s melynek reszkető árnyékán sok szépet álmodott a
pusztai vándor. Most hullóban voltak őszi levelei, festett pillangókul
szállongván a szélben. A fa-e boldogabb, mely rövid szak alatt kész az
enyészettel, vagy az emberélet, mely egyenként veszti el napjait s
bölcsőtől indulva lassú elmélet közt jut bizonyos sírba? Másutt egy folt
nyirfa aranynyá sárgulva az idő kezében, érdem koronául a haldokló
pusztán. Túl a homokszélen itt-ott nádas mocsár. A halvány nád tépve
állong éjszak alá hajtott fővel. Csapodár szeretője elhagyta, az
ifjúkori szellő. Többé nem susogja édes rejtelmeit: csak egymásra zördül
a száradó levél. Egyik vagy másik szál jobbra hajlong a forduló szélen,
mint a rossz hazafi; míg oldalán fecsegve emelteti magát egy-egy üres
nádi veréb, a tolakodó kegyencz. Tovább kötésig érő gazberek, melynek
ritkuló szövevényi közül kilátszanak az elhagyott fészkek. Bozót és
morotva, avar, ilvány, szedett kukoriczák s közein zöld vetés, legelő
túzokkal; a dülő végén pedig begyepedzett út és egy puszta kút. Egy
hámlott vad körtvélyfa állt a barázdában, mit minden nyári szántáson
meghajigálnak az ostoros fiúk. Ha a bölcsek műve oly kapós volna, mint e
fanyar gyümölcs: most tán nem állanának tótágast a nemzeti ügyek. Odább
csatakos rekettye-liget, melynek levél füzérei pirulva zsugorodnak az
őszi sudaron. Foltonkint közötte bolygatás látszik ki; utas szed
korcz-vesszőt, úgy isten nevében. Majd sima róna nyilt s derűs nedűs
lapály, melynek bő párája átfűlik a napon s alatta másodvirágban
kékellett az őszi kökörcsin.
Mi ez, a síkság sugaras szélében? Tündér építé fel drágakő országát?
vagy a nemzetnagyság települt meg ezredes kincsével? Változó fényrajzok
lebegnek a légen; repkedő dicsövtől rámázva itt, amott. Ragyogó város,
díszbástyák, körfalak, tornyok, tornáczok, melynek oszlopi magasan
nyúlongnak, mint elégültlen vágy. Ezüst ligetek, sugárernyők, foszladó
bérczek, csillámfák, miknek ingó szárnyai csábbal köszöngetnek. Opálszín
folyók ködszigetekkel, repülő rengeteg s egy-egy roppant templom
faragott szentjei, miknek alakjait ömledezni látod. Könnyű dicsboltok,
egyszerű fénytér küzdő alakokkal, virágrétegek, elmosódott romok változó
szinekben s irhatlan képletek, mik a bűvölt szemet tévedésben tartják.
Mi az a kőtömeg, melynek körrajza túlnő a tárgyak ezrein? Tán nemzeti
tribunal, melyben a felelős kormány milliók jogegyenét osztja és itéli.
Mi az a hosszú épületsor, melynek szárnyát a távolság miatt elveszti a
szem? Tán közipar-csarnok, melyben mutatványait állítja ki a századok
megért szorgalma. És ama fényes ív, a roppant díszpalotán, mely lebegni
látszik a legnemesebb izlés könnyű kellemében? tán az Athenæum,
könyvtárak és műtermek, tudomány s művészet kincstára, melynek alsó
osztályában szabad sajtók izzadnak. E nehéz bástyasorok, tán nemzeti
őrsereg gyültermei s a környező liget, a nyugodt és virágzó nemzet
ünnepeinek színtere?… Nem, nem! Eltünnek az édes csalódások. Képeid, ha
közeledni akarsz, formátlan köddé ömlenek. A nagyság eltörpül s
pára-rongyokká foszlik. A fényes vizek csalogatva vonulnak tovább; a
repülő gőz mélyebbre helyezi át hazugságait s a tűnt varázslat helyén
aszott gyep vesz körül, míg a csalfa délibáb újabb igézettel hí tovább…
Nemzeti remények! nem sorsotok van-e megirva e muló képekben? Nem
jövőtöket gúnyolja-e a pajkos déli hölgy? Álmaid szépek és fenköltek, oh
hazám, lelkesültséged merész és fényelgő, mint e légfestvények: de
terveid sokszor lábatlanok, mint ők s a tett és eredmény tovább tovább
repül, mint azok, és a multtá lett idő, aszott gyepként, jel nélkül
marad nyomukban. Századokig kielégíte remény és igéret; hivőleg vártad,
hogy a ködkép megtestesül s csalódásid után újra engedéd csalni magadat.
Jelened küzdelem; multad gyümölcstelen; semmi jele annyi szenvedésnek.
Téreiden idegen nagyság emléki porlanak itt-ott a római korból; de kezed
művei nincsenek, s ha egy nagy végzet ma eltörölne: a késő idő nem
akadna rá, hogy itt magyar élt. Az új kor felrázott; egy kis töredék
tett terére kelt, de küzdelme kezdetén győzelmi lobogót akargat kitűzni,
mit a nagy ellenség lerángat, visszafoglalgatva a hódított tért. Hosszú
könyvben kéne kifejteni, ha e haladó kor többet megy-e előre, mint
hátra? Némely mozgalmaid tető felé visznek; némely mozgalmaid ásónyomok
a mélyedő sírban. Egyfelől vért ajánlsz a nemzetiségért; másfelől
váltójog s több éretlenség útján idegen kezekbe adod magadat. Az áldozat
tied; tied leend-e majd az épület, mely azokból felnő? Nem leendsz-e
szolga a házban, melynek alapjait leraktad? Nem fog-e epigrammot írhatni
egy késő kéz: hogy e föld míg magyar vala, nem volt hon; s midőn honná
lőn, nem magyar? Oh ha megnőne a cselekvő töredék; ha kiveszne érdek és
irigység fészke jellemünkből; ha szentlélek szállna kevés milliónkra,
hogy ha már maga nem tesz, legalább ne vagdalná el a munkások kezét! De
ha esti fekvében átgondolná napját mindenikünk, megbirálva, mit hozott a
köznagyság elemparányaihoz: nem hiszem, hogy alunni hagyná az értelem és
önvád.
Ismét változék a puszta. Elhagyott, vagy fel sem fogott lapály; úr és
vendégtelen, jóformán res nullius. Egy darab szakadt árok, színig benőve
vadsással. Semmi több jele az egykori műnek. A gyepnek egy szál híja
sincs; rétegről rétegre épen aszik el rajta. A viruló gazban bántatlanul
inog a tavalyi kóró; s a mult őszi pókszálon most is ott lebeg a száraz
levél. Siska és haraszt verte fel; vagy szamárkenyér s szederindás
csalit vőn erőt rajta. Lakója sohasem volt; legfeljebb egy lidércz, vagy
sárkány, mit a népbabona oda képzelt. Jövevénye században egy-kettő: a
vidéki jósnő, ki nagypéntek éjén szentgyörgyvirágot visz; vagy egy
kincsásó, ki a zárnyitáshoz páfránfüvet keres. E tér halottjait senki
sem temeti el; titkait csak isten ismeri; szaga nehéz és nedűs, maga
kietlen és vad, mint a foglaláskor; farkasok tanyája, vihar hazája.
Ismét új mérföldek jöttek, szelídebb tenyészettel, de haszonvétlenül.
Rejlőbb részein nem jár egyéb, mint kósza vad s a fellegek árnya. Lábán
vész a feles fű, mert megszökik tőle a vállaló kaszás, s a récze ott
leli fészkét az ősi kákatőn, melyben negyedíziglen költ. A nád felnő s
kivész sarló nélkül a sötétzöld tóban, mit még csáklya és háló nem vőn
urbér alá. E föld hasonlít a kezdetbenihez, mielőtt ember alkottaték.
Magától terem, de nincs ki számára. Talán jobb volt pusztán maradnia,
mintha Kainként már az első ivadék elfajzott volna nemzetétől. Nincs más
gazdája, csak az év; tarolt határát szelek vetik be; s a mit terem, a
tél szedi le.
Neki egyforma nap és éj, mint a született vaknak. Itt nem ég pásztortűz
az éj homályában, nem szólít meg senkit az ismerős kolomp. Az éjfél
siket, mint vala a dél; legfeljebb egy futócsillag suhan el, muló fényt
vonva árnyával a tóban. Aludj, aludj te álmodó puszta! Megiratlan
sorsod, mint a gyermek, sem jó, sem rossz még. Téreiden nincs templom és
vérpad; üresen állsz a jövő erkölcs előtt; tiszta lap vagy a történet
tollának. Nálad még hijában támad próféta. Érzelmeit száraz szeleknek
osztaná, mikben elvesz a kiáltó szózat. Adja isten: ha az idő megérik,
nemzeti nyelven szólaljon meg rajtad az értelem!
Ismét változás. Egész látkör sárga szemfödél zöld halottakon; futóhomok
a temetett gyepen. Déli szélein nyúlós körmökkel iparkodik hantokba
csipeszkedni a föveny, mit éjszaki szél hajt tovább-tovább, hogy
elborítsa a következő határt, mint borítá az előbbieket. Oh be jó lenne,
ha a gondviselés saját markával ültetne gáterdőt! Úgy-e édes földim, az
volna ám magyarok istene!… Semmi tárgy. Igen ritkán egy vadrózsatő, mely
fergetegnek nyitja hullatag szirmait; esőtócsák néhány mezitlábas
bibiczczel, s egy eltapodt fűbokor őszi kihajtása, mely mint a
csavargóból vált gazda, elkésett magával. Ennyi az élet. Körüled minden
meddő és kopár. Ha a szegény legény elvágtat a tulsó csaplárnéhoz, nyoma
holnapra elveszett, besepré a szabadító szél; a homok nem tud emlékezni,
mint a hűtlen szív. Egy-két szabad madár pihenni betér; de az jő és
megy; nem igen marasztja az éktelen szállás. S még sem panaszolkodhatol,
oh hazám, hogy e veszni hagyott földön zsellérek nincsenek. Néhány dalos
prücsök lakik ott, kiken a magyar sors ki nem fog. Magam is csodálom, de
úgy van; csakhogy azok adót nem fizetnek. A világos égben egy-két őszi
felhő űzé egymást, mig a szél meg nem téríté, vagy foszlányokká nem
szaggatá őket. Árnyaik töretlenül futottak a víz-sima földön; legfeljebb
egy pár ott felejtett sírdombon akadva fönn, mikben vándorló-legény,
vagy farkastépte bojtár avultak homokká. A szél fel-fellebbent s zörgő
szárnyaival odább kavart egy homokréteget, vagy felkergetett kórót; de
nem vala tárgy, mely kedvét ingerelje, s a közelebbi buczka napos
oldalában újólag leült. És ez éktelen határban tekintélyesen ágaskodék
egy korhadt tilalomfa. Kiket tiltasz el e kiéhezett földről, oh magyar
nemes? tán a szelet, melyhez malmot nem építél? vagy a tápkereső madárt,
mely egész láthatáron egy magvat nem talál? Hiszen itt nem mehet rák a
vetésre, sem a jobbágy meg nem kergetheti a nyulat, mely egyetlen
almafáját megrágta; mert itt sem rák, sem vetés, sem jobbágy, sem nyúl
nem találtatik, sőt az egész föld olyan, mintha tatárfutás óta nem volna
gazdája.
Néhol egy zsindelykúp, azaz toronytető látszik, homoktól félig
elnyelten, oly egyűgyű tannal furfaragva, mintha még Zoltán idejében,
unalmából kalapálta volna csatán bénult moger. Hirtelen azt vélné a
szem, emlékjel, mit előkorunk siettében rakott az érdemnek. Mi szép
volna, ha e kietlen pusztán, hol se földi mű, se isten kegyelme nem
mutatkozik, hír laknék s a nemzeti hála. Mi szép volna, ha sírlapon s
érdem-oszlopokon lenne megírva a polgári erény és dicsőség tanító-rajza,
intő rémül a sima árulónak, lelkesítő szentségül az üldözött nagyságnak.
Mi szép lenne, ha emlékszobrok talapzatán, egyházak falain s dicsiveken
olvashatná a nép szabad történetét, miután könyvekből nem juthat ahhoz.
Ha a polgár ezeket péczézné pályázó határul fiának; az anya ezekről
tanítaná olvasni leányát, s Zrinyi Ilona lelkével, Corneliát nevelne
abból. De a nemzetnek egy oszlopa sincs; pedig nagy szenvedők alusznak
földében, s márványa annyi, hogy a hegyek nemesebb kincséhez alig juthat
tőle. A templomi padmalyokban idegen szentek csontjainak gyújtanak
gyertyát; jeleseink ismeretlen sírján pedig nyulárnyék s vadkapor leng a
szelekben; s csak egy fa sincs ültetve, mely szent hamvaik nyugvát
kijelölné. A hajdan érdeme hideg üstökössé lőn, egy-egy szónok vagy
rablelkű tanár ajkain jelenve meg olykor szalmalángú község vagy álmos
tanítvány közt;… a haza márványát pedig pesti zsidók árulják olcsó
boltjaikban s egy-egy hirhedt ágyas, vagy polgári húsfüstölő halhatlanul
ó lőcsei formára faragott darabjaival. Előkorunk nem ért rá oszlopokat
rakni, mert érdemeket szerze azokhoz; az utóidő sülyed és felejt; nincs
értéke erényt jutalmazni. Hizelgő ünnep, drága díszmenet, ragyogó
tiszteletebédek elfogyasztják a maradóbb emlékjelek árát: pedig egy-egy
szobrot lehetne állítani az évenkénti fáklyás zenék s helyhatósági
lakomák tőkéjén, miknek ünnepelt erénye hamarabb eltörik, mint a
ráköszöntött pohár. Mikor fog józan méltánylat s itélő fogalom nálunk
kifejleni?! Mikor fog tisztúltabb foknak örvendni az értelem?! De hisz
ahhoz tudomány kellene, s kell-e magyarnak mindeddig tudomány? Szent
István, országát osztá papoknak, hogy tanítsák népét; korunk idegen
tudósaitól, hogy ne taníthassák őt. Sőt a mellett, hogy ügyefogyott
inség körmeiben hagyja: gúnyt ad toldalékul, vagy bizonyos túlnéző
hideget. Miért irtózol tudósaidtól, oh magyar nemes?! Hisz az nem
harapja el szép bajuszodat, sem betanult mondókáidat túlragyogni
versenytérre nem kél. De lásd, miután őseid kardját, ha még zsidó
kezében nincs, szegre függeszté az a megjuhádzott idő: nem vallanád
kárát, ha többecskét tudnál azon hindunál, kinek kincseit pitykékért
cserélte el a tudományos angol; mert gonoszúl lészen dolgod, ha a pajkos
sors egészen kihuzandja alólad a gyékényt, és a te unokáid, mint a
kőszáli gödölyék mezítlábnak mezítlábával járdalnak a kopaszon, kivéve
azokéit, kiknek az ő apja okosb vala ama belényesi oláhnál, ki adja vala
az ő házát és szilvását egy csillagos tüszőért, aztán pedig hagyja vala
magát inkább agyonüttetni, hogy sem odaadná tüszőjéről a bolondságokat.
Haza értünk a szegény halásznéhoz. Családja, jóakarói, ismerősei előtt
úgy mutatott be, mint megtalált fiát, s én tagja lettem a jószivű
népnek, melyet állandó rokonszenv köt egymáshoz, a közös nyomoré.
XX. (Tiszta szerelem.)
Béke és erkölcs, szorgalom és egyszerűség vőn körül. A lak kisded volt,
kivül felejtve a falu farkán; alig birva jobbágyias színnel, inkább
pásztori tulajdonnak látszott. Kákafedél korcz-vesszőbe kötve, tömör
vert falak, kákón függő dohány-pórászokkal; keskeny, gyepes udvar,
néhány mályva-rózsával, egy galambducz, józsefkori szederfa, előhasú
üszö, s halszárító póznák tevék az ingó és ingatlan vagyon összegét.
Szomszédai nem sokkal multák felül; de vidám volt a nép, jószívű és
csöndes. Kölcsönös örömeiket nem zavará bántalom, irígy gúny, álbarát,
boszantó szenv, s alattomos cselek. Alakos ártalmak, tolakodó közbejárók
nem vegyültek magán dolgaikba; gyűlölet és vetély, vagy rosszakarat s
féltés nem rontá el ügyeik folyamát; szóval a társaságból számüzött
erények, szerény bár, de biztos virágzásban szálltak firól-fira. E nép
talpig a becsületé; csak jobbágy-viszonyaiban fortélyos; de hosszú idők
ostroma, igázó túlhajtás, visszaélő zsarlás fejté ki nála. Azonban
cseleit, daczát is oly roszul érti intézni, hogy mindig rajta veszt, s
kétszeres pótlás hajtatik végre ellenében; s míg ő nem képes nélkülözni,
vagy kijátszani a helybeli zsidó gazságát: kettős körmök koppasztási
közt sínylik és pusztul. Hozzájárul a nyomási rendszer visszás fogalma.
Minden orvoslást, minden engedményt, mi sorsát némileg javítja, a
királynak köszön; s mindent, mi nyomja, a nemességre ró. És ez nem
csoda. Annak robotol és fizet füstpénzt; annak csinál útat rokkant
marháival; azt viszi rajta kihajtott előfogatán; az adja gyermekét
katonának; az hajtja be nem bírt adóját, s a zsidó csalárd követeléseit;
és ha meddő év után éhség- és dögvészben pusztulásnak indult, azt látja
maga körül, verítékeit henyén élvezni. Így gyűlöli azt, kinek földjéből
él, s kihez jogosan kötött törvény köti; míg az okok távolabbi
egybeköttetése ismeretlen marad lelke előtt. Különben a nevelési fokhoz,
melyben a státus tartja, csodásan jó s természetileg értelmes.
Én, a nagy élet és köröm számüzöttje, boldognak érzém köztök magamat.
Ott félelmeimmel vesződtem, miket egykor az érdek váltott volna fel; itt
csend, és vágytalan napok nyugalma lőn enyim, miknek legfőbb veszélye
leendett, ha mérsékelt szükségim fogyatkozást tűrnek. A békés házi élet
küszöbe megnyilt, pásztori örömét sohasem kivántam a lázas élet vesztett
bőségével vissza cserélni; gazdag országom volt, néhány fárasztó
termekért. Kerültem valaha multamról szólni;… mit nem adtam volna a
szörnyű emlékek vég feledéseért! A harangozó, mint már említém, kihordá
nekem a pap könyveit. A történettant gazdag gyűjteményben birta az;
pedig tudja ön, hogy ez legtanítóbb. Korunk mozgalmait a lapokból
láttam, míg magányomban gyönyörrel tanulám a természetet s istent. E
mellett eszméim, elméletem fejték lelkemet; gondolatim megszokták saját
szárnyon emelkedni, s elmélyedésim közt mélaság, rögzött csüggedés lőn
arczom állandó rajzává, miből a nép meséket csinált, árvának hítt, pedig
birtokomban volt a nyugvó kéj, minőre emberi hagyományoktól korlátlan
lélek istentől híva van. Egészen népies lettem. Örömeik örömeimmé,
mondáik vallomásommá, egyszerűségök kellékemmé vált; s az elvonult
ábránd költészetében megértem és homályosan vágytam a boldogságra, mit
csak szerelem adhat. De e szerencséhez nem tarthaték számot. Tisztult
eszméim, a fencsapongó álmak s szenvedésben nemesült érzemény, más képet
alkotának titkos vágyaimban, minővé egyszerű porleány, körében,
fejlhetik. Az épség s szemérem erényei mellé értő lélekért epedtem, mely
gondol s érezni tud, felfog és visszaad egy birtokba vett kebelt, mely
világát kizártan neki szentelé. Gyakran ábrándjaim közé tévedt a remény,
hogy az egyszerű erkölcs pártás szűzei közt leend egy, ki jövőmet
magához ragadja; kinek gyermeki lelkét magaméhoz fejtem; kinek értelmét
józanná képezem, mit nem szoríta még szűk határba a rögzött év; s nemes
emelkedést adok szívének, mit a társalom sárragadéki földhöz nem húznak;
egyesítem a természet s miveltség jellemét. Az álom tovább nyult, s
tizennyolcz éves ifjúvá nőttem. A tisztaság s mértékes élet virulóvá
tőnek. A falu lányai jártak utánam; nótát kezdtek páratlanságomról s azt
hirlelék, azért nem kötök senkivel, mert a lelkek szeretője vagyok.
Karácsony estéjén összegyültünk lányok és legények ónat önteni. Oda jött
Évike is, a gazdag molnár leánya, ki az előtt sehol sem jelent meg.
Tizenhárom éves gyermek. Termete nyúlánk és hajlékony, s kifejlésében
báj- és csábjósló. Szája kicsiny, eleven és piros, mint a százszorszép.
Komoly szemében tiszta s félénk fény; gazdag haja kettős fonadékban
fedett vállain; a kezei oly kicsinykék, hogy egy-egy almába lehetne
rejteni. Szabályos tagjain a kor gyengesége; s halvány selyem-arcza
minden hozzá intézett szóra elpirult. Úgy tetszett nekem, mint egy
művész tábláján felvetett előrajz, mint hableány a Tisza meséiből;
ködalak a könnyű országból, melyhez álmaim tartoztak. Rákerült a sor, de
nem akart ónat önteni. «Úgy se megyek soha férjhez, hazudna a babona,
akármit öntenék»; mondá vonakodva, s szemérmesen összehúzá magát, mint a
délignyitó. Feltünék előttem, hol vevé határozatát a nép kedves
gyermeke, ki szép és gazdag, ki társnéinál kedvezőbb alappal formálhat
igényt boldog házassághoz, s kinek osztályában a leányi remények
netovábbja férjhez menetel. Hát gondolt már életczéljára e gyermekfő?
Vagy tán észlelte is a nősélet szabadságvesztő jövőjét? E nyilatkozat, e
hang, az arcz komoly tipuszával oly érdeket ébreszte bennem, hogy a
ragyogó szépség befolytával érezni kezdtem, mint még nem, de mint váró
ábrándom érezni vágyott. A lányok sürgették. Új csizma nagyra tartja
sarkát, majd félre törik, mondá egy sarkantyús hányaveti czenk. Be
hegyes, mint a begyes galamb, mondá egy másik. Vajjon minek kérik? Új
szita szegen függ, majd pad alá kerül; jegyzé meg egy aggszűz. Évi
megszégyenlé magát; pillás szeméből meleg gyöngy esett le, világi árául
első örömének, s mint új vendég, nem állt tovább ellent a kör
sürgetéseinek. Szalmaszálat húztunk; én a rövidet, s így tartanom kelle
a kulcsot, melyen keresztül Évi az ónat öntendi. Suttogás és vonatkozó
mosoly követé az eset játékát, miszerint én jövék vele érintésbe. A
lányka rám veté fekete szemét, s kérdő rámnyugvása azt látszék kémleni,
ha osztozom-e ezt az őt illető gúnyban? Oh nem, oh nem, szívem
vadrózsája, mondám magamban: téged nekem nyitott az alföld rónája, s
hosszú pillanatom megmagyarázta, mit titkon gondolék, mert a piruló
gyermek felbátorodott. Reszkető kézzel önté a forró olvadékot, hogy meg
ne égessen. Az öntvény füstöt vetett a dézsa hideg vízben, s a lánysereg
kiváncsin tolongott a kihült anyaghoz, jósmagyarázattal találgatva
formátlan ábráit: ha vajjon lovon jövend-e a vőlegény, vagy temetőfa alá
teszik a menyasszonyt? Az eset műve kézről-kézre járt, s a remegő szűz
félénken várta a sors első szavát, mit e titkos kijelentésben hozzá
intézni fog. Végre taps és nevetkezés követé a tréfát, mert közösen úgy
találták, hogy az öntött ábra halászhoz hasonlít, és valóban, ha a
képzelődő sokáig nézte, állithatá annak, ámbár igen annyi erővel
ködmönt, vagy szilvafát fedezhetett fel benne az ember. «Jó is volna
árva halásznak aranyhal», mondá irígyen a biró fia, ki a gazdag lány
kezére ásítozni látszék, s esetlen tréfákkal próbált mulattatni. «De’sz
úgy koporsóba viszi Éva a pártáját, mert az árván boszorkány paripáz»,
megjegyzé egy lány, kinek lúdzsiros lángosát kétszer visszaküldtem.
Évike mit sem szólt; arcza egykedvűn vette a társaság pajzán kötődésit;
csak akkor véltem rajta futó örömet ellobbanni, ha merengő szememet
magán lepé. Oh már érzém édes hatalmát; szivem karácsony-ajándéka lett a
szerelem. Mulatságunknak vége lőn; az öntött jósábrákat gerendába rakta
a gazdalány s szétoszlánk. Az éj sötét volt. Mi, legények, minden lányt
anyjához kisértünk. A betlehem-hordozó fiúk szemben találtak, s a szent
jászol ránk vetett világán megláttam, hogy Évike reám néz. Mellette
mentem a kerítések felől, hogy kutyától ne féljen; őt eresztém a tört
gyaloguton, hogy a hegyes fagy ne rongálja lábát. Több kedvezést nem
volt mit tennem; tán jobban esék neki, mint urak közt a fényes adomány;
legalább nem volt hamis ajándék. Szóltam is egy-kettőt hozzá, de a többi
lármájában nem igen felelt rá. Azért hittem, hogy ő felejteni nem fog; s
midőn házuk előtt a jégen átvittem, édesen reszketett mint a nyárlevél.
«Eljösz-e másszor is, ha kaláka vagy kézfogó lesz a faluban?» kérdém az
utcza ajtóban azon népies modorban, miszerint mindenki tenek híja a
fiatalabbat. «Ha lehet»; felelé a valóság egyszerű nyelvén; s én
karácsony hajnalán szavával álmodám.
Évi minden kalákában ott lett. Sokszor, ha szöszt gyújtánk, részemre
kedvezőn jóslott a perje futkosó csillaga, s a jó gyermek örült az üres
babonának.
A kit a szerelem megfog,
Nem kell annak semmi dolog,
mondja a nóta. Rajtam teljesült. Átengedém magam a nép henye szokásinak.
Egész télen Évi rokkája mellett lestem az orsót; de csak egyszer ejté
el, s nem akará sehogy kiváltani. Tudtam, hogy a szokott kényszerítés
ízetlenné válik, s mielőtt a lányok pajkoskodhatának, félig erőszakkal,
félig édesen rácsókoltam hosszútűrőn keresett jogomat. Csókom alatt
egész éjen pirult; sohase hittem, hogy az a halvány arcz úgy megtartsa a
vért. Istenem, be szép gondolat volt tőled a szemérem!
[Illustration: Egész télen Évi rokkája mellett lestem az orsót.]
Pásztori szerelmem tisztán, s épen azért hatalmasan nőtt. Szűzem körül
éltem világomat. Húshagyó-kedden vele vonattam az otthon maradt lányok
tőkéjét: neki küldék piros tojásokat; husvét másodnapján csak őt öntözém
meg; s ablakában láttak legelébb orgonavirágot, mert én vittem. Tavaszra
szóba hoztak bennünket, mint ily esetben szokás.
Van ott falunk mellett egy szép hely, az ó temető, hová lányok, legények
játszani járnak. Furcsa az, hogy a nép leginkább temetőjén leli
mulatságát. Ez, és a templom, hol baját feledni összejő. Tán egy titkos
kijelentés ösztöne szoktatá oda, mint a sorsához legillőbb gyülhelyekre?
s tán a templom azért kedves nála, mert tudja, hogy csak isten a
barátja; s a temető, mert csak ott leend nyugalma? A hely regényes volt.
Elől a holt Tisza félelmes örvénnyel, hátul a sötét erdő; s jobbra
tömött selyemfűvével s feledt halottjaival az ó temető. Többek közt ott
játszánk; Évi is eljött. A lányok lerakták kláris-pártáikat, hogy
hanczuzás közben sérelem ne érje. Szeretőm szebb volt vágytársainál; a
húsos megyei tisztek vidék rózsájának hítták őt. Futása lenge mint a
madáré; kisded lábaival légfolyam versenyzett, ha a füvön elsuhant
könnyű karmazsinban; s ha olykor kendőjét elkapta a szellő, védárnyat
vitt nyakán, az úszó oldott hajét. Lelkesült szemében az érzett
szabadság; arczára vérszint csalt mozgalom és friss lég; s ha futtában
kitért, vagy elfogó karok közül, mint az eleven öröm, kisikamlott,
szivem igézte el ifju termetének csintalan hajlása. Ha hidat játszánk,
neki tarték kaput; ha farkas valék, ő lett bárányom; ha cziczáztunk,
macska lettem én; és ha pajkos fortélyokkal végre sikerült elfognom,
keblemen érzém a pihegő galambot, rövid perczében a tétlen fáradságnak.
Naplement előtt, a nélkül hogy szólna, eltünék. A vig sereg kedve után
látott; csak én, kinek lelkét magával hordozá, vettem észre, hogy nincs.
Először véltem, tán mezei virágot szed, s hárslombért futott, mint
másszor. Aztán lármát üték. A lányok kinevettek, s pajkosan körbe
fogózva vonatkozó gúnynyal dallák körűlem:
A pünkösdi rózsa
Kihajtott az útra;
Én édesem, én galambom,
Szakaszsz egyet róla.
Én is szakasztottam,
De elszalasztottam.
Pénz volnék: csendülnék;
Tied volnék: kerülnék,
Még is kifordulnék.