között megálla. Kérdezék: «melyik az árva halász?» A meglepett leányok
szeme-szája elállt, s reám mutattak. Az egyik pandur felém irányzá
zsebpisztolyát s mielőtt hozzám értek volna, gorombán kiáltá: «Add meg
magad hitegető tolvaj, különben kutya eszi fel a véredet». Megdöbbentem
szívem fenekéig, nem tudám elképzelni, mi történt. A játszó sereg körém
tolongott s kört formálva együgyűn, szájongó ujságvágygyal hagyá folyni
a durva megtámadást. – Le kell ütni azt a sarkantyút, majd pengősebb
taréjt verünk a bokádra – mondá a másik s békót vőn elő, hogy száraimat
bele lakatolja. – Mi történt? kit keresnek? mit akarnak kendtek? –
kérdém szégyen s meglepetés növő zavarában. – Fedél alá viszünk, hol nem
fogsz megázni – viszonzá gúnyosan a pandur, – hogy ne ragadjon szurkos
markodhoz több szegény ember véres verítéke… – Hát mit lopott?… kié?… s
mi veszett el? – kérdék sűrűn lyányok és legények, kiket e megrohanó
erőszak bántani látszott. – Hát nem tudják kendtek? – felelé a pandur –
ez a szép mákvirág elpedré ma reggel a molnár zsákpénzét a malom
farkáról, míg úrvacsorán volt… – Laskás tyúklevesre fájt a foga Éva
kézfogóján, na hisz majd meglódul a vármegye prófontján – mondá
sértegető vadsággal a másik. – Hiszen nem lehet rám gyanúja senkinek, –
mentém magam az önérzet kellő nyugalmával, – prédikáczió alatt én is a
karban voltam a többi legényekkel, – úgy-e Pista, Jankó? – Már az nem
kérdés, csak a törvényszéken felelj, ha nyelved meg nem lapítja a guta,
– felelé poroszlóm, miközben bereteszelte békómat. – Minő nyers erőszak
s vad igazságtalanság ez, – kikelék haraggal, – legalább addig hagyjanak
szabadlábon, míg a gyanúnak nyoma akad. – Igen!?… tán hogy kereket oldj
s odább állj láb alul? a szolgabiró jobban tudja, mi az igazság, már ezt
így szoktuk, a ki angyala van, azért ne is rezonérozz, mert letöröm a
sonkád, – felelé a vakbuzgó rabőr – s hurczolni kezdtek a magyar vidéki
igazság nevében. A körül ácsorgó nép zúgni kezde a méltatlan
bántalomért, mert tudta ártatlanságomat. – Disznóság! gyalázat, a hogy
az urak bánnak a szegénynyel: nem kár volna őket egytől-egyik zsákba
kötve a Tiszába hányni, – morogták az itt-ott ingerült pajtásim. –
Hallgass paraszt, mert a nyakad közé hányok, – oda szólt mogorván gőgös
pandurom, feledve, hogy maga is paraszt, s mogyoróbotjával
körülsuhogtatott a futamló lyányok közt. Gyanúra, nyom, bűnjel, tanúság
nélkül elfogtak, mint ezerszer történt s történni fog, mitsem hajtva
arra, hogy egész életemből, erkölcsös, jámbor s dologszerető jellemem
ismerős. Az ispán pénzszomja jutott eszembe, meggyőződtem, hogy a molnár
kincsére ő tevé kezét s szántam az alföldet, hol a posztóruha elég
tulajdon arra, hogy valaki a parasztnál becsületesebbnek tartassék.
Szántam a földet, melynek nemesei feljajduló váddal, éles, vérző
szónoklatban támadják meg a kénybitorló kormányt, ha fogatás történik,
vagy polgári bűnvád alá vétetik társok: míg ők ezer esetben hurczolják
el ekéjétől az ártatlan parasztot, kinek két-három évi szenvedését, csak
az alatt éhes, pusztult családja vigasztalja meg.
[Illustration: – Add meg magad, hitegető tolvaj.]
A földalatti nyirkos, szűk záplyukban, mit a magyaroknál börtönnek
neveznek, voltunk összezárva, a mennyien fértünk, gyilkos és tyúktolvaj,
itélt és itéletlen rab. Ott találtam a biró fiát. Arcza ólomhalvány,
tekintete sötét, fel sem vevő s makacs. Bal füle tövig le volt ütve,
homlokától bal szemén keresztül hosszú baltavágás, kék hártya alatt alig
beforradva. Verekedésért fogták be. Most már kiszabadult s a Hortobágyon
szolgál; neve csonka kondás, a puszták félelme. Sokszor bánta, hogy
rossz útra vetemült s átkozá az úri kényt, mely arra kényszeríté. – Ha
apám uram házát el nem veszik – mondá gyakorta, – végre mégis haza
vittem volna Évát, vagy eszemre térve, becsületes ember lett volna
belőlem. – Ha törvényszékek alatt, a botozás miatt, szalmáján kínosan
fetrengett s valamelyik nemes rab gúnyosan kérdezé a megpüfölt «paraszt
pecsenyé»-ről: dühödten csikorgatá fogait, káromolva országot és
törvényt, melynek igazsága az emberhús közt is különbséget teszen, s
egyiket vereti, másikat legyezi. Később hírét hozták a börtönbe, hogy
Éva vízbe ugrott. A csonka kondás velem együtt sírt, szíve ellágyula,
fogadta, hogy többé rosszat nem tesz, csak azért könyörög mindig
istennek, hogy az úrfajta nemes embernek mentül több kárt tehessen.
Végre elszenvedte a törvényes kínzást s megszabadultam erkölcsrontó
társaságától. Két évig ültem vason, éhezve, becstelenülten s irtózat
fogott el, ha olykor köztünk rohadó beteg feküvék, vagy társaim közül
valamelyik éjjel felakasztá magát. Az meglepő eset volt. Egyszer egy
halálos rab s libatolvaj ügye ugyanazon előadó által terjeszteték elő.
Az itéletet tévedésből az irnok átcserélte. A libatolvaj perébe halál
iratott, a rögzött gyilkos három hetet kapott. Az itélet híre, a nélkül,
hogy a tévedés észrevétetnék, a várnagy útján közinkbe jutott. A
libatolvaj, a gyáva zsidó fattyú, kétségében a falszegbe akasztá
nyakravalóját s reggelre megkékült.
Isten tudja, meddig senyvedtem volna az igazság keblében, míg ügyemre
kerülende a sor, ha az ispán lopása ki nem sül vala. Az alatt Éva…
– Hagyja el ön, közbeszól az ismeretlen. Ismerem Éva önfeláldozó
szerelmét, mely életveszélylyel tartá fenn a hűség jogait.
– Fogadott anyám táplálta őt a malomlápon, míg kiszabadultam… És most
részletesen ismeri ön éltem eseményeit, miket ismerni annyira érdekében
állítá, mondá mély szemeit reá emelve az árva halász. Beszédem hosszú,
talán untató volt, de ön, sorsom intézni tőn igéretet, s akartam, hogy
ismerje érzelmeimet, hogy ismerje tapasztalataimat, mik az emberi
erkölcs s hazai viszonyok irányában elveimet meghatározák, hogy ekként
ne akarja erőszakolni jellemem, ha tán sorsom jóslott változása, a
társadalmi bevett nézetek szerint úgy kivánná, s ne akarja név- és
értékért lelkemet cserélni ki, mit különben sem tennék. És most, miután
önnek hittem és vallottam, miután mint kiváná, nyilt s őszinte valék, én
kérem viszont, adjon világot, reményt és vigaszt, bizonyítsa be
kezeskedő állítását, hogy ön az erkölcs, törvény s emberi érzelmek
határzott barátja, kit földi viszonyok is érdekemhez szőttek.
– A nemes Szalárdy-ház – beszélt az ismeretlen – a sok közül egy régi
család, mely óságban, mint szagos hordóba szűrt bor, a helyett, hogy
fanyar ízét vesztve, tisztult erőt, színt, zamatot venne, megdohosodik.
Elődei, már a vegyes királyok korában, idegen udvarok politikájának
szolgáltak, gondolva, hogy virtus post nummos, azaz jobb vagyont
szerezni, mint becsületet. Kristóf, Mátyás idejében tagja volt a
németujvári összeesküvésnek, később fegyverekkel kereskedett s a
töröknek velenczei nyilakat árult hazája ellen. Boldizsár előbb Zápolya
híve volt, aztán elhagyá s a császárhoz pártolt. Ivánt megkövezték
hivatalos buzgalmáért I. Leopold korában. Barnabás e század elején kém
és zabszállító volt a franczia táborozásokban. A devalvatiónál mitsem
veszte, a nyolczszáztizenhatodiki éhségben gabonán temérdeket nyert s
így alkalma lőn ősi uradalmaihoz még kettőt szerezni, egész birtokát
lábas jószággal, épületekkel megterhelvén, kiválthatlanná tenni s
mindezt egy vashámorral és bécsi nagy házzal megtoldani. Elődeinek
hazafiságára igen büszke volt s ha olykor megyegyűlésen a parasztadót
vakon megszavaztatá, mondani szokta, hogy övéhez hasonló családok nélkül
régen elveszett volna nemzetünk. Vagyonának lelkes érzetében átlátá,
hogy ennyi kincsből kilenczágú koronát is szépen megaranyoztathat s
annyi érdemének fejére teheti: s ugyanazért elkezde grófi czím után
járdogálni, minek elmulasztását, oly sok század alatt, őseinek meg nem
bocsáthatá.
E közben két fia iskolákat végzett s megfutá az országot és Európát;
Amerikába, a pórias szellem s hamis tan veszendő fészkébe, mint illik,
nem bocsáttatván. Az idősebb György, apai hű képmás, itthon nagy
szemöldöt ölte, angolszövetben járt, a látott udvarok szokásait
kicsinyben majmolá, megyéjében csak az ispánhoz szólt s négylovas hintó
és ezüstös vadász nélkül a kaszásokig sem ment. Az ifjabb Elek, isten
tudja hogy, hogy nem, a megyei nemes ifjúsághoz csapott, vele osztá meg
kedvét, érzelmeit s a grófulandó család gyalázatára, két könnyű lóval,
neudicsánon járt. Barnabás úr hiába adta ki cselédeinek czímerével a
koronás gombokat, ő kurta kék dolmányba vonatta huszárját; hiába
rakatott lakosztályába ezüst edényeket, ő nyolcz krajczáros poharakból
kinálta pajtásit s hiába hálatá másolt ősei közt, hogy tőlük tanuljon, ő
reggel újra vadászni ment a kurta nemesekkel, vagy ellenzéki
conferentiát tarta, vagy olvasá az ostoba magyar könyveket, sőt
csatangolásaiban azon becsvesztő gondolatra vetemült, hogy egy
vagyontalan, de művelt s végetlen jó leányt, Vámos Cecziliát, a közép
nemesi osztályból nőül vegyen. Barnabás úr kétségbe esék, hogy még csak
nem is y-non végződő menyet kap s magasztos mérgében tevé, mit tehetett,
kitagadással fenyegeté Eleket, sőt azon botor tréfára tévedt, hogy a
becsületes családnak kegypénzt igére, ha lányát fiától meg fogná
tagadni. De Elek határozott jellemű férfi volt s oly szerény igényű,
hogy az elvehetlen ősi osztályrészszel meg fogott elégedni, a
Vámos-család pedig józanabb elvű, hogysem lánya boldogságát hajlandó
lenne árúba vetni. S a vétkes házasság, a Szalárdy-sírbolt csontjainak s
falon mereszkedő vászonőseinek nagy rövidségére megkötteték. Barnabás úr
szűk tartást rendelt eltávolított fiának, az előkelők katekizmusa
szerint ignorálta a családfa fattyúhajtását s e mély szerencsétlenségben
sovány vigasza azon reménykébe telt, hogy a gyenge alkatú beteges fiú
mag nélkül kihal. Azonban tetszett ő felségének Barnabás úr számadásán
keresztül húzni, a mennyiben Elek Cecziliáját két gyümölcscsel
meglátogatta, kiknek egyike, a kis Czili meghalt, másika pedig ön,… vagy
te élsz, kedves öcsém, barátom, mert én anyád testvére vagyok.
Vámos megszünt ismeretlen lenni s az árva halász visszakapta
családnevét, melyet a gyermekkor meséivel végkép elveszni vélt. A két
férfiú lelkesen ölelkezék s egy hosszú kézszorításban mintegy eljegyzék
egymás jövőjét, szövetséget kötve jó és balszerencse rokonszenvű
megosztására.
– Az alatt György úrfi Bécsben, – folytatá Vámos, – az udvari
kanczelláriánál alkalmazásba lépett s bámulatos kedvességbe jött. A
bőség és gőg, melylyel magát érdekessé tevé, megnyitá több főház
küszöbét, melyeket különben magyar előtt balitélet zár el. Kivált egy
csillagkeresztes hölgy, tábornok özvegye, tartományi kurta
herczegcsaládból – kinek a mértékletes sors kevesebb vesztegetni valót
talált adni, mint szerette volna, s kinek unokahuga, ifju mágnás özvegy,
árvájával, néhai férje uradalmában Magyarországon lakott, – nagyon
kedvesen tudta estélyein a magas társaságba szédíteni, mely a
nagyravágyó kegyenczet annál hőbben gyönyörködteté, mivel divatból
kiment főhölgyek, s köztök egy pár udvariak kézszorítása és szemüveges
kegypillanatai meggyőzék, miszerint nem pusztán számszaporító szerepe
van, hogy az üresen maradandó theacsészének gazdája legyen. A herczegnő
szerette volna, ha özvegy nővére legalább a télszakot termeiben s a
főváros élvei közt enyeleghetné el, de jövedelméből az nem telék s
György úrfi elég alkalmasnak látszott oly férji állomásra, melyben az
alárendeltség első házi erény s nőkény és fényűzés pontos ellátása
főkötelesség. Így miután a czélbavett özvegy, nagynénje költségén, egy
telet Bécsben kihúzott s vele György úrfi viszonyba sodortaték, sőt
alázatos jövőjét, félig-medig, ha nem egészen, elszerződte:
előléptetése, mintha mesei kéz intézné, egymást érte. Előbb a
helytartótanácshoz jött, majd megyei kormányzó-helyettes s később
kegyelmes czímmel főispán lett, csak úgy futtában, hogy ekként a
herczegi fajzat elvételéhez, illő ranggal és czímmel felsujtásoztassék,
a minthogy az egybekelés, a polgári méltóság ezen fokán, rögtön meg is
történt.
Barnabás úr, ez úton, – noha rejtett fiókjai nagyon megkönnyezék, –
hatalmas eszközt vélt nyerni a grófczím kézrekerítésére s ebbeli
bíztában, már kocsiszínjében lappangott az illetendő czímerrel
bélyegzett kocsi, mely a magas szerencse elértével, rögtön
meghordozandja méltóságos testét. Azonban a sors, vagyis Elek fia
csintalankodott. A nyolczszáz huszonharmadiki commissiókért, a
barsmegyei példára, több törvényhatóság élénk mozgalommal ébredezék az
alkotmány mellett s Elek szinte a helyköri ellenzék bátor és határozott
vezére lőn, mely Barnabás úr puffadozó kilátásait nagyon lecsapolta, úgy
hogy, – bár teljes erőből kapaszkodott földi életéhez, – néhányszori
alsóbb rangú szélhüdés bekövetkeztével, spectabilis qualitásában kellett
halandó részét itt hagynia, azért mérgelődvén főleg a halálos ágyban,
hogy szemfedelén csak öt és nem kilenczágú koronák fognak lobogni,
vagyis lebegni, elsőszülöttjére hagyván a kegyes iparkodást, hogy
hamvait meggrófosítsa a sírban. Végrendeletében minden szerzeményt, sőt
ősuradalmaiban tett javításokat, épület- és lábasjószággal György fiára
hagyott s Elek kényszerült kölcsöntőkén instructiót venni, hogy kopasz
örökét tiltul művelhesse. György úr erszényét mind a tíz körmével
gyomrozni kezdte a fényűzés, mihez magas neje nemkülönben értett. Mit
fukar ősei garasonként szedtek össze paraszt-vásárokon: ő ezrével szórta
idegen majmok közt. Télen a bécsi piacz számtalan szüksége, nyáron
fürdők s utazások apaszták a dobaz hagyományt s a tornyokba öltözött
kastély bitang külföldiek cselédtelepje lőn, kiknek formaruhája
öt-hatszáz köböl búza árába telt szükség idején. A nép azt mondá:
vékával mérik neki a pénzt s ő kanállal eszi… afféle gazdálkodás nem
tarthat soká. Néhány év alatt, nemcsak a pénzőrök hátán kiment, hanem
elsikkadtak gulyák és ménesek, még birkanyájak is. Lőbl Simon s több
hitsorsosai oly szépen megborotválták uradalmait, mint a dögvész szokta,
sőt uzsora kezdé ingatlanába is körmeit aggatni, hogy az idő
teljességében, talán nem sokára, annak rende és módja szerint,
szerteszét vonja. Ezen beköszöntött állapotában szélnek ereszte
titoknokot, udvarmestert, házi orvost, több szám- és szükségfeletti
tisztekkel, de nem gazdálkodásból, hanem mivel nem volt kedvök hitelben
szolgálni. Ez okon jött el szolgálatából a hűtlen Márk is, ki, mint
történeted felvilágosít, két oldalról csalta a pártfogó családot. A
kölcsönzések gyérebben s magasb kamattal kezdtek sikerülni. A
cselédpaszományok véknyabbakká lettek, sőt itt-ott meg is koptak s a
milliomos évek látható gyümölcse nem lőn több azon temetői kastélynál,
mit az apai hamvaknak építe, de melynek homlokán éhen ásított a grófi
koronának fennhagyott ürhely. S míg anyagi állása fokonként roskadt,
lehet képzelni, minő családélet jutott osztályrészül a feleség mellett,
ki mint beszélyed meggyőz, idegen porontytyal kész férjét megcsalni.
Míg György urat szükség s hagymáz fárasztá: az ifjabb testvér nyughazává
tette tar uradalmait, melynek békeangyala Czeczilia volt. Egyszerű,
igénytelen, vonzó édes hölgy, maga a csendes jóság, kinek derült
nyugalma vidám egységben tartá a családot. Gondolata saját körében
működék, vágya, öröme küszöbéig elfért, ép erkölcs, szépség, nőerény, a
hölgyszív egész kincse, fáradság s fájdalom nélkül hagyá magát férjének
élvezni, hűség, anyai érzelem, vendégjog, s barátság örök laktársai,
fala közt nyugodt boldogság, házitörvény a férjakarat, fentartó a női
osztozó gond, egyetértés a kölcsönös érdem, férjének menny vala a
földön. De van-e tartós emberi boldogság? Atyád, a gyenge alkatu férfiú,
korán, tervei és üdve kezdetén meghalt, reád hagyva ideges beteg
természetét, melyben holdkóri hajlamod eredetét vette. Atyját követé
hugod, a kis Czeczilia, s nővérem ki lőn rabolva kincseinek
kétharmadából, miket azért látszék sorsa ajándékozni, hogy muló örömért
hosszú fájdalommal kínozza.
A főispán, mint minden henye vesztegető, falánk szemmel tekinte még Elek
életében a mellékörökre: s most, midőn csak gyenge életed, e vékony
korlát választá el az ősuradalmak szomjazott birtokától, szükség és
fénykór körmei között, tervbe vevé birtokképességed meggyilkolását,
mihez, mint eseményeid részlete meggyőz, Márkot szerzé szörnyű eszközül.
Gyógyulásod változó szerencséje alatt, Czecziliát bánat és aggály
rongálta s önélete végett kényszerült tengeri fürdőbe utazni. Én javaid
vezérletével voltam elfoglalva; s kettőnkön kívül csak isten vala
gondviselőd. E távollétet használta eldöntő alkalmul a merész bűn; s te,
álhalálod hírében, mindnyájunknak eltemettetél. Magához sem jöve
Czeczilia a bánat és veszteség előrohamából, a fátyol nem szakadt el,
mit koporsódról viselt; még lelkében rezgett a harangszó, mit jobbágyi
nyugbucsúdra húztak: már a főispán sürgetős alkúval üldözé, hogy
határozott özvegyi tartásért bocsássa ki az uradalmakat. Sovány
igéretéhez fenyegetést kötött, miszerint ha szép móddal nem tetszik,
törvény által eszközlendi azt, miután a javak jövedelme ötször haladja
özvegyi igényét. Ellenesetre a leggyöngédtelenebb biztatással bántá,
hogy a szerződött tartást férjhezmenet esetében is huzandja. Jól tudtam:
ha az ügy perre kerülend, biztos sikerre számíthat ily hatalmas ellen;
ismerem a befolyásokat, miknek törvény s igazság, magasak irányában néha
alárendelve van; láttam azt is, mennyi gúny-, rágalom- és huzavonának
leend kitéve nővérem neve, fájdalma, szerénysége s ez indokból, azt
javaslám, adja ki az irigylett birtokot s az ajánlt szerződéssel
meneküljön meg a büszke s szorult család szemtelenségitől. Czeczilia,
kit érdek soha sem vezetett, ki gyermekéveitől nemes lemondással tudott
nélkülözni: örömest megvált a panaszos jogtól s szerény özvegytartása
mellett csak azon park birtokát köté ki, melyben férje s kis leánya
feküdt. Jobbágyai sírtak, midőn lakát elhagyá; küszöbét s jövendőjét
áldák: apró, de szívded ajándékot hordtak bucsú-emlékül s a falusi papok
gyászbeszédet tartának tiszteletére. A főispán néhány hizelgő
kifejezések közt felkért engemet, folytatnám tovább a jószág
kormányzatát, miután ez érdekből, különben is elválasztám életemet más
jövendőjétől s bőkezű tiszteletdíjt ajánlt. Jól tudám, miként ezalatt
úri önzés lappang. Félt egyszerre megválni azon kapcsoktól, melyek a
jobbágyok hűségét uradalmaihoz kötötték; félt az imádott és fájlalt úrnő
után népszerűtlen kezét közvetlenül tenni a népre; egyszersmind
nagylelkűt akart játszani önköre előtt s a testvéri kegyelő emlék adaját
a sógor pártfogásával fitogtatá leróni. Átláttam lelkét, de a nép sorsa,
melyet kormányzék, legyőzé megvetésemet s az állomást megtartám;
folyvást küzdve főnököm népzsarló úrkénye ellen. Azonban azalatt
politikai kormányunk szelleme, időfolytában megváltozék. Lelépett a
királyi korlátnok, kinek nyiltabb elvei s lelkes lengyelnője, kevésbbé
szigorú szakot engede az ellenzéknek élvezni. A conservativ elem ismét
szorosban megragadá gyeplőit, a közelebbi korszak kegyenczei bukni,
mellőztetni kezdtek, befolyásaikat vesztették; az új hatalom régi
emberei pedig s köztök a főispán, hatásra, tekintélyre kaptak, hogy mint
bőréből vetkezett kigyók, újerővel csúszszanak a megnyilt sima téren.
Természetes, miként ily korban, ellenzéki jószágkormányzó,
főhivatalnoknál, felesleges butorrá válik. És valóban, főnököm, hogy
további emelkedésiben levonó súlyként ne nehezkedjem, megszabadítá tőlem
azon hivatalt; ezer szóvirággal kérve át azon fia nevelésire, ki téged,
a bitorlott uradalmak törvényes örökösét, anyád vonásairól reszketve
látszék megismerni; s ki beszélyed szerint, nem a főispánné szülötte,
hanem váltott gyermek. Darabig kétkedém, ha folytassam-e az
egybeköttetést, melyet tágabb viszonyokban is meguntam; de nővérem sorsa
állott előttem: attól tarték, hogy a különben is rosszfizető főispán
elmaradozik a szerződött évdíjjal; így legalább sürgetendhettem őt.
Hittem azt is, fiára hatással lehetek s tán jobb érzelmű polgárt fogok
belőle faragni, mint egy illir diák; végre örültem alkalmainak egy főúr
előtt a szabadabb elvek s honszeretet korszaki eszméit olykor
elmondhatni, vagy való rajzát adni a pártok érdekének; jól tudva, miként
oly magas állásba ritkán juthat őszinte szavakhoz valaki. Nála maradék:
de bánom. Jobbágyaitól elvont, hogy világosító vezérletemtől megfoszsza
s közügyi részvétemtől a megyében, elvonjon. Házánál pedig aljas,
körkívüli foglalkozásokkal terhel, hogy kényszerüljek tőle elszakadni. E
válás nekem öröm, de nővérem érdeke mindeddig halasztá. Felderült
helyzete újraszülé a főispán fényszomját, mely egy ideig aludt. Most az
apai végrendelet megtestesítésében forog s gróffá akar lenni.
Adósságainál fogva Lőbl Simon körmeiben van s kamatban törekszik őt
megnemesíteni. Fia, szinte pazarol s atyja tudtán kívül, ellenőrködésem
daczára váltókra dolgozik az uzsorás Lőbllel. Czeczilia évpénze
kimaradozott s mióta veled először találkozám, annak biztosításában
forogtam; jövő gyülésen szándékom: bírói zárt kérni. Most látod a jövőt,
mit bűn és birvágy tőled elrabolt, de melyet, bár töredékiben, vissza
kell szereznünk. Az ellen hatalmas; eszközünk kevés, próbánk csaknem
semmi; mert saját vallomásod mesének fog tanutlan vétetni; s a vétek oly
kevés, oly tanult és rejleni tudó kezek közt ment véghez, hogy a világi
igazság gyakorlata mellett kétségbe kellene esnünk a sikerről; de akarat
és törvény a mi erősségünk, miben reményt vetünk. Isten ujjá szüli
sorsodat; a kivitel mienk. Holnap elhagyod a pusztát; halászkunyhód
előtt lovak fognak érted megjelenni; s titokban, az eddigi név és alak
biztos álmezében jösz védelmem alá.
Ödön tolongó örömmel kisérte bátyja beszédét, mint gyermek a dajkamesét,
melynek ragyogó képeit látni, valósulni, birni kivánná s melynek egész
kincsét a mese bevégeztével eltűnni féli. Az élet első emlékei, gond,
szeretet, szabadság s a feddhetlen anya, felköltek rajongó lelkében s
tömött boldogság rajzát, vágyait idézék elő. Tekintete a megnyugtató
öröm vonásaiba öltözék; szeme átlelkesült; arcza elveszteni látszék a
halandóság jegyét, mintha feltámadás által nyerne új életet: s reszkető
karokkal, könynyel, de szó nélkül ölelte rokonát. Hosszú szünetbe
került, míg hitét, eszméit a valósághoz tudá idomítni; eszében kereste
az álom megtestesülési kezdetét, mint a művész, ki gondolatát a vásznan
kezdi láthatóvá tenni. Csak midőn az átköltözés tervét részletezék,
jutott eszébe végbucsúja a szerelem és nemesi kény kisded hazájától;
csak akkor juta eszébe az üdv és kötelesség, mit Évi ad s Évinek adnia
kell.
– Köszönöm a reményt, az életet, mit pártfogásod igér, nemes lelkű
bátyám! – mondá Vámosnak. – Tehát a mezők hű, erényes leánya élvezni
fogja a jobb földi sorsot, melyhez annyi érdemmel bír.
Vámos megütközni látszék Ödön szavain, mikből kitűnék, miszerint
sorsában, az egyszerű jobbágy-leánynyal osztozni szándékszik. Jól ismeré
társas életünket; tudta, mit várhat ily egybeköttetés, az ugynevezett
magasabb köröktől s próbát tőn megóvni Szalárdyt keserítő eredményektől.
«Jövőd új tért, új irányt veend; mondá neki, kezét megszorítva szeliden.
Kötelességek nyilnak meg előtted, hivatásod leszen, melyet betölteni
szent feladat, ha hétköznapiság állattengésében nem akarod elveszteni
eszköz s alkalommal biró éltedet. Nem lesz-e tév és akadály az együgyű
társnő pályád folyamában?»
Ödön megérté az éle-vett eszmét. Hosszan s némi gúnynyal tekinte
Vámosra, mintegy szemrehányólag a társas törvényekért, melyeknek üres
szigora embertelen feltételeket kíván vagyon mellett saját osztályától.
«Akaratom nem oly idétlen s lelkem nem oly szűk, hogy a cselekvés
ösztöne s szerelem együtt és egyszerre el ne férjen benne, válaszolá
hideg nyugalommal. Nincs kedvem pusztai vadfává változni, mely télnek és
vésznek martalék, jött-ment bitangoknak engedi tépni lombjait, szállást
varjaknak, árnyat zsiványnak ád s kivész a nélkül, hogy virágot hozna,
vagy a gyümölcs édes terhét egyszer érzené.»
– Nem leendsz azzá, viszonzá Vámos. Hagyd nyugalmában, helyezd körébe,
add vissza atyjának az együgyű pórnőt, ki nem neked születék. Saját
körödben találandsz szívtársat, ki művelt szerelmet felfog és visszaad;
ki igényeidnek megfelelő áldozatot hozand.