szőllőműves holttestet hoza a városba, melyet a kőbányai szakadékos
üregekben talált. Még nem volt merev, sem egészen hülve; végkiáltásait
hallák a kapások, s mielőtt kizsákmányoltatnék, megszalaszták gyilkosit.
Tizenkét váltó forint találtaték nála. A munkások bevivék, hogy
bonczleczkékre néhány forintért eladják. Ez eset újolag adatul szolgált
itéleti különbséget tennem, a városi és pusztai aljnép jelleme között.
Ime néhány városi csavargó, tizenkét forintért, képes orozva, gyáván
megölni embertársát; a megmentők pedig, a helyett, hogy gyilkosait
elfogni próbálnák, a testet fogják fülön, hogy négy váltó forintért
eladhassák.
Míg ezek történtek, komoly figyelemmel szemlélt a leányt kiadó gulyás;
tán feltünék neki, hogy gyermek létemre, minden oly különösen érdekel.
Aztán kézen fogott, s kérdezé: ki vagyok? Falusi gaminnak fillentém
magamat, ki egy szekértől a városi tolongásban végkép eltévedt. Ez vőn
oltalma alá, s én, ismeretlenül a város környékével, remegve Márk úr
kémeit, s lábam fájdalmával nem érezve erőt hosszú útra szökni,
elfogadám unszolásit, mikkel magános lakának őreül meghivott; számítva,
hogy míg sebem meggyógyul, jó leend nyers védelme alatt állnom, kinek
felfedés esetében mindent elmondhatok; s ha magamhoz jöendtem, találok
alkalmat éltemet kedvezőbb körökbe áthelyezni. A gulyásnál oly ruhát
kaptam, mely egészen átalakíta. Nyugodt álom, szabad lég, mozgalmas élet
színt és teljességet idézett arczomra, úgy, hogy alig ismerém magamat; s
én balga bizton barangolék a városrészben azon hittel, hogy előbbi
alakom után ki sem ismerhet rám. De veszély nem környezett. Márk úr
halottnak adott ki, s csak két nőrokona tudá, hogy én vagyok a halott;
így mások által nem kerestethete, a nélkül, hogy magát halálos gyanú alá
ne ejtse; de egy város roppant tömkelegében nyom és vezérjel nélkül nem
is könnyen lehetendék ismét áldozattá. Ah mily jól esett élveznem csak e
nyomorú szabadságot is! ösztönömnél fogva mindent tudni, ismerni,
fürkészni vágytam, s a szemléleti kör, mely eddigi történeteimhez képest
oly óriásilag kiterült, elragadt, boldoggá tőn. Megismerém a külváros
népét, jellemét, szokásait. Higyje el ön, nem dicsőség egy alkotmányos
szabad ország fővárosának oly lakossággal birnia. Azon gyülevész elemek
tömege, foltokul, félig-meddig száradt a nemzeti testhez, mint a falra
csapkodott szemetes tapasz.
E nép idegen fajok vegyülete, mint hazánk legtöbb részein, miket sem
érzemény, sem érdek közös ösztöne egymáshoz nem köt. Repedt szirt,
melynek vált hasábjai egy földrengésre széthullnak. Tótok laknak itt.
Munkás, de önző nép. Nyáron szőlőt művelnek; télen favágók; tisztátlan,
buta, elszigetelt faj. Irigy, gyáva s pálinka italtól korcsult és
erőtlen, kivált a nyári munkaszak kezdetén, mert a bőjt negyven napját
embertelenül kikoplalja. A németek saját telkeiken tenyésztnek
konyhaveteményt és zöldséget s telen át árulják. Nejeik a hirhedt
tejárusnők, a közegészség szabadalmas vesztegetői, kik
korszakról-korszakra, szappan, liszt s több titkos keverékkel habarják
drága gyártmányaikat, a nélkül, hogy a botos helyhatóság csak nem
tetszést is hunyorítna rájok. Szomszédunkban, egy anyaágyat fekvő nő,
huszonnégy krajczáros zagyvalékuktól kapott szaggató émelygést, melynek
erőtetésiben meg kellett halnia. Magyar kevés van; többnyire juhász-
vagy gulyások. Józaneszű s igen jószívű nép; de rest és neveletlen.
Élete, mint a czigányé: ha pénze van, dobzódik, ha nincs, lop. A sváb
rendezettebb jólétet élvez, de inkább korcsmán, mint családéletben.
Különben ez is izlés nélküli durva és élhetlen faj, mint a közűlök
ujonczozott Hausknechtek bizonyítják. Minden évben egyszer szoktak
vitzelni, midőn húshagyó kedden lámpával keresik a farsangot; s
életöknek egész költészete a karácsonéji krampuszokban, s közelebbi
sorshúzásra álmodott ternókban meríti ki magát. Honszerelmet, polgári
érzeményt, átalakulási rokonszenvet, s hozzánk olvadó vonzalmakat náluk
hasztalan keresni. Ők nem tudják, hogy hazájuk alkotmánynyal bir, s
királya van. Státustanjok a császári czím, s nyugpénzes rokkantak
ismeretében határoztatik. Ha köztök él az ember, eszméiket fürkészi,
szokásaikat tanulja, zagyva nyelvöket hallja; ha utczáikon jár, s
gyárak, boltok, hivatalszobák felett kétfejű sasokat, sorsjátéki és
sóárulási fekete-sárga ajtókat lát, minden színe nélkül hazai jeleknek,
s egy kósza hangja nélkül a nemzeti nyelvnek: nem hinné, hogy
Magyarországon van. Szegény főváros, te mint idegen szív dobogsz a
benned tolongó gyülevész vértől. A nép jól termett és csontos, de
egészségtelen kinézésű, mi nemcsak a rossz víztől, s fertőzött légtől
ered, melyet az ottani csontgyár szagán kül, vágószéki vérbűz, s
februártól novemberig tartó por tesz fullasztóvá, hanem a mérges
eczettől is, mit e városrész, olcsósága miatt, kirekesztőleg egy zsidó
vegytani gyárából vesz, s melylyel egész hétre előkészített étkeit
nyármunka közt eszi. Az erkölcs és értelem fokozati különségét a három
népfaj közt megitélheti ön két esetből, mi köztük létem alatt történt.
Tudja ön, hogy Magyarország kétszerte több lakost eltarthatna, mint van,
s mégis ha egy terméketlen év jő, itt vagy ott szükségkép döghalál üt
ki, a kizsarolt szegénység, s rossz gazdaság miatt. Ily dögvész idején,
a vásárra hozott árvai tót gyermekek közűl, egy német kertész,
egyre-másra öt forintjával megvett öt darabot huszonöt váltó forinton, s
mint akármelyik kinzó ültetvényes néger rabszolgáit, túlterhelt dologgal
kergeté zöldségtenyésztő telekjén; sőt a nyári nap tizennégy órás
terhével be nem érve, éjjel is öntöztetett velök azon tót leányok
tömegében, kik tavaszszal munkára szerződni a pesti konyhakertészekhez
seregestől jőnek, s késő őszig éjnapon dolgoznak. A puszta nyaku
vásárfiak, ez otromba igában baromilag nőttek, azaz minden ismeret,
tanulmány és értelem nélkül; s ez annál könnyebben történt, mivel az
egész városnegyedben egyetlen iskola létezék, az is meszsze, és csak
annyi, mint háromszáz varjunak egy toronycsillag. Ez iskolácskán kivül,
egyetlen gyalogjáró nevelő intézet találtatik egész osztályban, mely nem
egyéb, mint egy elrugaszkodott orvosnövendék, ki szegénysége miatt
rigorosumot nem tehetvén, itten havonként egy váltó forintért, sőt
gyakran harmincz krajczárért tanitási órákat ád, s nőstől együtt ezen
keresetágból teng. De van a külvárosnak egy rejtett apostola, gyémánt a
gaz között, melynek erkölcsi fénye a korszak sugári közt fenn fog
maradni. Ez S. M. hajdan vidéki pórfiú, kit a robotos ekénél erőszakkal
illetett az urasági hajdu s felkölté benne ész és szabadság önérzetét,
mikkel keblét a legfensőbb kegyelem gazdagon ruházta. Ekéjétől a hon
világába lépett, melynek nyereségeül születék; de ez nem adott annyi
tápot, mennyit tőle kivánt, hogy hozzá tartozhassék: s a nép közé
vonult. Most neje s három gyermekével, öten kevesebből élnek, mint egy
városi szolgáló, de elégülten s diogenesi derültséggel. Józan eszű s
becsületes férfi, a természet és igazság embere, egy kis Rousseau
korlátolt körében. Ön kétségkivül ismeri nyelv- és több szaktani
munkáit, miket a nép számára irt s három-négy krajczáron árultat. Én őt
magát, e népszerű s jóakaró munkák tiszta kútfejét ismerem, s a
bölcsészeti könyvet, mely tolla, az igazság hű szolgája alatt,
készülőben van. Élte keveseket érdekel, mert nem ragyog; az iralom
történetei rajzolni fogják őt, mert azok egyikeül látszik születve,
kiknek olvasatlan érdeme betűkbe záratik. S. a nép közt nem csak
könyvben, hanem élőeszmékkel tanít, oktat, fejt és világosít; s
alkalmakat keres annak gyermekeit ingyen nevelni. Magam sem tudom,
miként juték hozzá, midőn a vágószék előtt először megszólíta. Barátommá
lőn; bámulta eszemet, pedig tanaimat titkolám előtte, mert vallomásom
szerint tévedt pórfiúnak tartott. Panaszlá szegény, hogy egy fenkölt
szellemű honleány, kit ő polgárilag érzeni és lelkesülni taníta, de kit
ifjonta a sírok kincsei közé orzott a halál, öt ezer pengő forintot
végrendelt tanítványi hálaul azon összegből, mit évi zsebpénzeiből
megtakaríta, de a dús osztályosok, vagy azoknak körmös lélekismeretű
ügyvédje megtagadó pert indíta az iránt. A német kertész említett árva
rabszolgáit is tanítványaivá tevé S. Éjenkint a leányokkali öntözéstől
el-elszöktek hozzá, midőn őket fogalmaikhoz képest magyar-nyelven kivűl,
honszeretet és szabadság érzetére oktatá. De mindez a rejtező erény
természete szerint, titokban ment véghez. A gyermekek elméje világult;
kezdték igazaikat követelni, tulajdonosukkal szembeszállni, az éji
munkától vonakodni, oly eszméket s okokat hordva fel, mik magukra
hagyott állatárvák fogalmait túlmulták. A kertészt és társait csodálat
fogta el; nyomozá a rabszolgai értelem ügyét, s az öntöző lányok
félemlve tőnek bizonyságot, hogy a gyermekek éjenkint eltűnnek, csak
hajnalra kerűlvén elő. Rögtön elterjedt a hír, hogy az eladott árvákat
az ördög tanítja, s el fogják ragadni a kertészt, ki őket megvevé. Most
e bigottságnak azon emberséges eredménye lőn, hogy a kertész, megrémülve
az ördög titkos kezeitől, rabszolgáit által engedé harmincz forintért
egy S. által szerzett magyar lakosnak, kinek az előtt ötvenért sem
akarta adni, s ki azokat, az értök fizetett bér leszolgáltatása után,
szabad kezökre ereszté.
Másik eset, mit igértem önnek, ez. Két osztatlan szláv testvér, megunván
a tejárusnők hűtlen pusztításit, egy öntöző leányt fogadtak közös
gazdaasszonyul, kinek szolgálatához gyér filléreikért egyenlő jogot
tartának. A szegény leány, zárt magányban, terhes munka közt, durva
bánás mellett korán elvirágzék s kórágyba esett, a két legény pedig nem
véve fáradságot kórházba vitetni, hogy az új gazdaasszony kényelmét
belül ne zavarja, a ház alá tevé, gondviseletlenül hagyva növő
betegségét. Egy szíves magyar szomszéd hajlékába vevé, s felépűltével
készült nőül venni a hálás hajadont. Ekkor a szlávtestvér, kiktől az új
házinő az alatt megszökék, visszakiváná bérlett tulajdonát, s
követeléseket formála több rendű kártétel, költség és állítólagos
lopások fejében, mikről az elvetettség szakában szó sem volt. A leány
keserű könyűk közt, esküinek legszentebbikével vallá, hogy mindez
alaptalan, s reszketve az unt zsarnokok erőszakától, hogy vissza ne
itéltethessék, egy éjen eltűnt. A szlávok bevádlák becsületes magyar
szomszédjokat, mint ki tolvaj cselédjöket orgazdailag pártolá s később
elszökteté. A külvárosi tanács pedig, a vádlók áltanúira, elmarasztá az
emberbarát pórt s elkobzá vagyonát a hamis követelés elégítéseül… Hogy
tetszik önnek e mesterkéltlen rajz, néperkölcs és helyhatóság
tekintetében? Azonban a sors úgy akará, hogy az egyik tót ne soká
élvezze az igaztalan szerzeményt; mert egyikén azon utczai
szemétdomboknak, melyekben télen csavargók és rongyokba kötözött nők,
nyáron pedig patkányok tanyáznak, meghűtve, azaz agyonütve találtaték s
homlokán egy darab papir ezen illő felirattal: könnyebb tizenöt garasért
valakit agyonütni, mint napszámra menni; mi ismét azt jelenti, hogy a
státus irni és kombinálni képes tagjait is tudja tizenöt garasos
szükségeikben gyilkosságig kényszeríteni.
[Illustration: Megette borulék földre.]
Képzelheti ön, mily kevés szellemi előnyt nyujta e városnegyedi élet,
Márk úrnáli börtönöm felett. Csak a halál félelmétőli szabadságban állt
az; különben azon tisztelt néptanítón kívül undorodnom kelle minden
tárgytól, mely környezett. Maga a házi élet, melyben tartózkodám,
eltaszító vala. Durva jövő-menők s néhány szelindekek voltak
családtársaim. A gulyás tivornyái, éji foglalkozása, sült marhavér,
kövér hús- és velős konczokból szerkezett kosztja, nem igen marasztó
élvezetek úgy-e? Alkalmat vártam jómóddal menekülhetni, előbbi titkaim
felfedezése nélkül, mert azokat szájamra venni reszkettem. Egy délután
egyedül valék. A szomszédházból, hol harminczöten laktak, egy iratot
hozának által magyarázat végett, mert közülök egy sem tudott olvasni.
Tégetlen félelem fogott el; az iratot széttéptem s idegen jelentést
hazudék, mert tartalmában egy elveszett gyermek vissza szerzésére
téteték jutalom; s az én valék. Másnap hajnalban, mielőtt a gulyás éji
vásárról megjőne, elszöktem. Adott ruháit ott hagyám, hogy oka ne legyen
üldözni. Feltevém elhagyni Pestet s menni az alföldre, honnan a veteműlt
betyárokban is annyi jószívűségről kelle meggyőződnöm. Nem tudom minő
érthetlen ösztön, a kálvária feszűletéhez ragadt imádkozni, midőn ott
elmentem. Alul üres szekér állt, fent éltes parasztnő térdelt. Megette
borulék földre, hogy ne háborítsam. Fölkeltében reám tekinte. Én kérőleg
reá. Én ruhátlan árva voltam, ő gyermekvesztett anya. Isten kezének
tulajdonítá e találkozást. Kérdezett… Én ismét eltévedt pórfiú levék… Ő
elveszté legifjabb fiát hét év előtt a radnai búcsun; most azt hitte,
engem ad helyébe a gondviselés. Fiává fogadott, vagyis azt mondá, fiát
megtalálta: s a jószívű halászné ide a Tisza-partra hozott.
XIX. (Alföldi tájképek.)
Enyhe világgal kisért utunkban az őszi nap. Az égbolt tiszta mint egy
üvegív. Halvány mélységiben elveszett a látás, terűlni hagyva mély s
magas távolát, melyben idő- és térköz eltéved, mihez az észnek mértéke
nincs. Boldog egyháza az egyenlőségnek, melyben legmerészb reptével
elfér a szabadság. Imádlak úrerő őstemplomodban, hol nincs ugyan
viaszláng, nincs alabástfelhő, gyöngyös infulák s hideg érczből a hit,
remény, szeretet: de azért hév a megszentelő sugár, mely kegyedből
lesüt. Itt az oltár uratlan hegyek, karének a független szárnyasok
szállangó dala: orgonád zúgó vihar, melynek rendítő dobja mennydörgő
felhők; áldásod közélet s hálakönyű az őszinte harmat, mit a rejtett
völgy szerény virága sír… Utamtól jobb s balfelől rakottan nyúltak el a
termékeny puszták. Itt részeg boglyák állottak hetyke kupjaikkal;
némelyik, kalapját levette, vagy félrecsapta a szél. Ott lomha kazlak
nyujtóztak a napon, minek pisze orrot rakott szénából a béres. Amott a
háttérben, elkésett vontatók, mint megannyi napon sült pogácsák
törpedtek a gyepen, miket minden violentialis per nélkül czibált a
nyomási marha; míg közte, most szalaggá véknyulva, majd lobogóvá
terjedten szállonga egy folt hízott seregély. Néhol megfeketedett
keresztek nyúltak el a tarlón tizen egy sorban, mint a gunár nyomában
lépegető ludak; a fényben káprázó szem mendegélni vélte volna őket.
Egyiknél suta férj vendéglé meglippent családját; másiknak tövében
tolvaj gözük gazdálkodtak a közös vagyonból; harmadikon rasztkóros sas
mélázott társatlanul, bő ebédje után, nyugton hagyva az avaron körüle
czinczogni a pajkos mezei egeret; mert hiszen ő nem pesti zsidó, hogy
mindent elkörmöljön, mihez erőszakja alkalmat talál. Oly elégülten
élvezi az emésztési uralmat, hogy magyar létére, tán csak restségből nem
gyujtott rá. Dombosabb helyeken hosszú asztagok telepedtek meg s lompos
ereszükön kizöldültek a tiltul hányt kévék. Közülök három-négy
felbontva, mint a szelt kenyér s kebelökben bőven aranylott a magontó
kalász. Egyik szérűn tréfás pórfiú szórta ötleteit a nyomtató gebék
közt; másikon por, törek s polyvafelhők közt forgaták az ágyást barna
karú villások, el-eltekerítve orrukat a keserű füsttől, mit a vermekről
feléjök kavart a jövevény szellő. Szerteszét majorok látszottak a sima
láthatáron, körülrakva téli takarmánynyal; másutt vetés alá szánták az
omlós földet, mely fekete mint a bogár s kövér mint a jó sajt; másutt
ismét szüleséget hordtak görnyedt szekereken, miknek bő terhét hat,
nyolcz, tizenkét ökör alig birta vontatni, vagy kukoriczát törtek háznyi
halmokra, mik körül méla parasztgyermek játszadozék a tarka vagy piros
csövekkel. Mindenütt túláradó bőség. Mint szabaduló anya, mely terhét
megérlelé, adta át a természet ezer gyümölcseit s a magyar alföld el lőn
öntve hozományival; mintha az aranykor mesés terméke hullana egy áldott
nemzedék gondtalan élveül. De e nép nem élvezi az aranykor elveszett
örömét, a szabadságot. Kerestem azt a természet egyszerű fiai közt: de
nincsen. Ők nem ismerik kényelem s művészet gyönyörét; nem ismerik ipar
s tudomány nemesítő eredményeit; távol s mélyen rejtvék az ismeret
minden világától; idegen pusztáikon nem állnak biztos védelemben;
szóval, a polgárodás ajándékiban nem osztoznak, mikért az őskor
patriarchai jogát cserélte nemünk; ők a Kain és Ábel nélkülöző korszakát
élik s szabadságuk mégis veszve van. Kerestem köztük a jólétet. A magyar
paraszt legnagyobb osztályának alig van élelme. Adó, uraság, megye,
falu, pap és iskola, úgy igénybe veszik csekély jövedelmét, hogy magának
nem marad; véletlen esetekre, nyomor vagy betegség éveire épen félre nem
tehet. Többször hitelbe él; előre kölcsönzi fel törvényes tartozásait s
a helybeli, vagy vidéki zsidó szállítja el szürűje- s szüretjéről a jövő
téli tápot. Irhon sorsát vérző rajzokban kiáltja O’Connel Anglia fülébe,
mint egy örökké égő szózat; hol venne szókat, látva népünket ó kanaháni
bőség közt, egész éltét által éhezve s ruhátlanul; látva népünket az
édeni számüző átok túlnövése alatt? Isten mondá a vétkező embernek:
«veritékkel eended kenyered»; törvényünk mondja nem vétkező pórnak:
«verítékkel termeszd más kenyerét.» Amaz súlyossá akará tenni az életet,
ez lehetetlenné. Oly kevés a nép, oly csekély a verseny; oly bőkezű
nálunk föld és ég: mégis oly egyetemes a nyomor. Láttam hazámban a
várost, az sülyedt s boldogtalan; láttam a népet, az szegény s
boldogtalan; hát tán nemeseink osztálya boldog és fényes, mely a nép
felett áll? majd meglássuk.
Hát az-e a polgári formák rendeltetése, hogy az embert jog és nyugalom,
jólét és élvezet terén túl helyezze? Az-e az igazgatási eszmék alapelve,
hogy néhány gyomort feles nyalánksággal rontson el, míg éhes milliókat
könyű és vér tenget örök bőjtjében? Oly egyetemes tökélytelenségben
kellett-e maradnia Cyrus korától a polgártannak, hogy minden vonatkozó
alkalmazás nélkül, egész földön hibákban sinlődjék? A szabadsajtó és
tapasztalat évezredében csak annyira fejlék, hogy jog nélkül fészkéhez
tudja kötni a meztelent, kinek vad őse, hason sors alúl honért és jogért
vándorolt? Nem lehet a kormányész netovábbja, hogy erkölcsöt, értelmet,
érdekbe igázzon, párttal pártot öljön, osztályt osztályra lázítson,
rohadásba essék s a közpusztulatban kiveszszen, mint veszett Egyiptom,
Róma vagy Velencze, helyt adva újabb tévformáknak.
Egy fa alá dőltem, míg gebéit megkapatta a kocsis. A csonka tölgy élet
nélkül állott; foszladó réme a meddő vidéknek. Izmait podvás törekké
morzsolta az idő. Repedékes rétegei közt eleven sujtásul feketéltek a
honosúlt hangyák, héber hajhászként hordva szét a porló hulladékot.
Kérgetlen karjait gyáván terjeszté korhadt teste körül, mintha
feltartani akarná a kidöntő vihart. Vedlett törzse telve sebhelyekkel;
vizenyős görcsüreiben halovány, nyurga fűszálak lengettek; cserepes
gyökeiről leapadt a föld s rohadó tövén, az ó hasadékot sárga taplós
gombákkal fodrozta körül az aszkór. Egyetlen ifjú ág, gyér, de ép
lombbal jelenté igényét további élethez; s oldalán dús repkény kúszott
fel védelmül… Honom aristocratája jutott eszembe. Lombja a népjogi
törvényjavaslat; repkénye az ipar. Tán jó a hasonlat;… tán nem jó!
Tovább haladánk a pusztákon. Elfogyott a bő föld, mely gond s kárpótlás
nélkül buján hoz; melynek termő erejét kövérités nélkül sem lehete még
kizsákmányolni. Síkságra értünk, melyhez Isten verítéket rendelt, melyet
szorgalomnak kell vala virágzóvá tenni, melyen nem terem magától sült
veréb és kúnsági kalács. És a tér puszta és éktelen, mint vala
kezdetben, nincs nyoma az emberi kéznek, sőt az állatlábnak sem, mert a
futóhomok menten befolyja azt. És a látás és látkör eltárgytalanult.
Sárga tér fogott körül, száraz avarral foltozva. Vándorló fuvatag,
sülyeteg torlat s törpe buczka lőn a tájékozó pont, melynek oldalán
homokhabokat vert a pusztai szél. Aszott ebkóró, koppadt porcsin,
behordott kakukfű, néha kotus káka s egy bágyadt gém e föld minden éke;
itt-ott vad zsálya, vagy lengeteg gyopár, halottkoszorú e nagy temetőn.
De a csábító távolban hívólag integet az árvalányhaj fürte, mely szőke
selymével bánatosan hajlong a gyér lengetegben, mintha asszonyát
síratná. Néhol hófehér ökörnyál szállong az ős légen, melynek maradozó
szálait látatlan kéz látszik léghálóvá szőni. Másutt bűbájosan nyargal a
lenge ökörszekér, melyre pajkosan felkapott a szökevény lebel; mig a
látkör legvégén, ég s föld közé folyva, csorba kéményével kurta szárból
pipázik egy borzas csárda. Költöző fecskék gyűlöngtek, el-elsuhanva,
mint a nyíl, mint a boldog óra; sötétkék szárnyukon játszott a napsugár,
melynek melegéhez közelebb bujdostak. Fent látatlan magasban vándor
darvak szóltak, mint hajdan jósdalnoki a zarándok népnek. Ki fejti meg e
szívható hangok titkos értelmét? Ki magyarázza meg a vonzerőt, a méla
érzeményt, mely az egyhangú énekben kijelenti magát? Bucsúdal-e az egy
elhagyott hazához? Elővágy-e sejtett jobb jövőre? Vagy felhívó szózat a
gyenge ivadékhoz? Ugy úgy, csak hívjatok ti szebb égalj ábrándos
vendégei; hívjatok összeforrni vált rokonainkkal. Oh ha e nemzet lelne
még hazát, mely nem hidegül el jövevényektől; melyben nem kéne keresni
saját küszöbét idegen hajlék közt; s fogyott ivadékát nem vegyítnék üres
csontú fajok; vajha lelne hont, népet és szerencsét, mely nyelvét
megérti és vágyaival rokon! Tán intő vezéri vagytok szenvedő népeknek,
kikben kijelenté magát a természet; s utatok tanítóczikk a nagy
könyvben, melynek betűit elszórta Isten a csillagfutás és féregélet
határi között. Tán szállítók vagytok külön világok közt s illat vagy
légparányt hoztok párátokban, melyre a teremtésnek szüksége van s melyet
szelek nem fuvarozhatnak. Vagy gondolatunkat tanítjátok repülni, hogy
mint ti, nem maradva kigyók és gaz között, próbáljon szárnyalni éltetőbb
körökbe. S ha utatok nem volna több, mint költői kaland, mégis elragadó.
Ti elhagyva a földet, e szolgaság s változás sötét csillagát, átkeltek
szabadabb térre, hol csend van és fény és uratlan magány s a magányban
nincs társ és azért irigység, kárszenv, fajundor s a társadalom több
édes szép virági. Üdvözlöm tőletek az érlelő magányt, hol elkülönzve
élhet a nemesebb elem, szigetelten minden ragályos salaktól; hol
kifejlődhetik az elégültség és tökély, minő istené. Ha nyugosznak a
szelek s a halvány távolon remegés nélkül foly el az estfény: ti
elvonultok a lég ismerős utain s látnoki szemmel néztek a kék mélybe,
honnan a jós csillag félénken pillant ki. Meg van-e ott írva az örökélet
az ég rejtelmében? El van-e rendelve boldogság és tökély? vagy létünk
jövője hasonlít vándor hazátokhoz, melynek csillaga ugyanaz, csak a
csalódás új?