nemes, jótevő jellemét ismerni: éles ész-, tiszta érzettel birt s józan
honszerelemtől volt lelkesülve. Ez okból az árva halász esete felkölté s
a hazai viszonyokra ragadá meleg gondolatait. Fájt lelkének, hogy
Márknak, ama idegen származású érdekrabnak, sikerült nem csak a
közvéleményt, s felületes tömeget megcsalni: hanem annyi képzett,
értelmes, tiszta jellemű honfiak felett egy főcsalád alkalmazását,
bizalmát, átadását megnyerni; főcsaládét, melynek szerkezetében a férj
érdeke gyakran ellentétbe jő a nőével és viszont, s melyben az ármány,
képmutatás, hűtlenség nagyobb és rejthetőbb tért talál, mint alantiabb
osztályok körül. A főbb rendüek nagy részénél folyvást azon balitélet
él, hogy a magyar szakköri ifjakban nincs annyi képesség, szorgalom,
hajlékonyság, menyit könnyű kezelés, gyors ügyvitel s fensőbb izlés
igényel; hogy a magyar egyének túlbizottak, s szakmájoktól függeni nem
szeretnek; és ezért, kivéve az ügyvédi alkalmazásokat, hol idegenekben
válogatás nincs, gyéren vétetnek fel s nem annyi díjjal, vagy nem oly
örömest fizettetnek, mint a külföldiek. Pedig e vélemény, e hit
csalódás. Vérünk, fajunk, általában eszes, tanulékony s saját
szakmájában, ha alkalma van magát művelni, gazdagabb arányban képződik
jelessé, kitünővé, mint a német, cseh s a szomszéd keleti népfajok, mit
eléggé igazol azon magyar művészek, kézművesek s iparűzők száma, kik
nyugot művelt országaiban név-, méltánylat, sikernek örvendnek.
Szorgalom s kitartás tekintetében ha oly kedvező vetélyben nem állanak,
ennek főbb oka kétségkívül nevelési hanyagság, szoktatás és térhiány
rendszerében rejlik, de sikernyujtó ösztön, alkalom s méltánylat
bizonyosan kifejtené, megszilárdítná nálok a munkássági türelem azon
fokát, melyre e tehetséges vér képes s mely tőle annyi igénynyel
várható. Mi pedig a hajlékonyságot illeti, igaz, hogy nem lehete a
magyart eredeti tipuszából kivetkeztetni, miszerint oly előző
alázat-kaczér bók s hízelékeny modorral tudná vagy akarná főnökeit,
felsőbbjeit körülkisérteni, mint minőre kiválólag a németek képesek, de
egyenes, nyílt, önálló viseletük megett nem is rejlik amaz éles, elszánt
önszeretet s bírvágy, melylyel más fajok a magyart aránylag túlhaladják;
s tapasztalt tény, miszerint hazánkban alkalmazást nyert tíz idegen
közül kilencz meggazdagszik, míg ugyanannyi magyar között, alig vergődik
egy, életszükségeit fedező vagyonra. A vállalt szakmátóli függni nem
akarás vádja pedig legalaptalanabb s ezen vélemény merő fogultság. Ha
van is reá eset, hogy titoknok komornyikká, nevelő mindenessé, ügyvéd
hajhászszá, gazdatiszt inassá nem engedi magát alacsonyítni: az a jellem
önérzete, nem a kötelességtőli szabadkozás. Igaz, hogy rabszolgai
görbedezésre fajunkból ritkábban kaphatni egyént s tányérnyaló ebül,
alacsonyító szeszély tárgyáúl kevés fekszik meg, de ez főleg a szabadság
érzelméből származik, melyre minden alkotmányos nép tagja híva, kifejtve
van s melyet csak az nem tud tűrni, ki zsarnok, vagy maga is rabszolga.
S nem jobb-e kétes ügyeinknél egy önálló, őszinte barát, mint idegen
álnok, ki, mint Márk úr, érdekleső szenvedélyének rabjává teszi a család
becsét, boldogságát. S miért épen hazai egyének birálgatásában ama
túlvitt, ovakodó szigor, míg az idegeneket, mint Márk úr példája
mutatja, felületes, vagy semmi nyomozás nélkül, behozzák, pártfogásba
veszik, kegyelettel, hittel megajándékozzák? Pedig a hunyászkodó álarcz
alatt, melylyel ezt megnyerik, gyakran irigység s nemzetgyűlölés fogai
rejlenek. Hányszor helyesli, csodálja, elősegéli ily idegen kegyencz a
főúr polgári vétkeit, hogy szennybe, bajba annál mélyebben sülyeszsze,
hogy vele a nemzeti romlás veszélyét növeszsze, siettesse s maga
kárörömet élvezzen egy gyűlölt, s irígylett nagyság bukásán? És ha ezen
igazságokat figyelmére méltatná a főrend azon része, mely csak idegen
nyelvű, érzelmű tisztek által véli igényeit kielégíthetőknek s mely azt
képzeli, hogy magyar személyzet körében nem lehet kényelem, úri tón s
házi boldogság; ha meggondolná, hogy az életpálya s érdemlési módok ezen
szakaira egyéneket képezni a vagyonosok polgári feladata; hogy külföldi
bevándorlottakban annál csekélyebb a biztosság, minthogy többnyire az
szokott hazájától megszökni, kiben vagy kalandor természet, vagy kevés
tehetség van; ha meggondolná, hogy a nemzet ifjainak vagy itt kell, vagy
sehol sem lehet pályát, kört, alkalmazást nyerniök s a «világon nincs
számokra több hely»; hogy minden idegennek nyujtott darab kenyér, egy
nélkülöző honfitól véteték el, kiknek számával a közelégületlenség
növekszik, hogy kiket isten e földre teremtett, e földből kell élniök,
ha becsületes út nem nyittatik, úgy a mint lehet; hogy hol a status
efféle közveszélyt megelőzni nem törekszik, az illető osztályok hivatása
az; hogy a jövevényekkel megtöltött háza, családja, hasonlít saját
honában a tengeren elszigetelt gyarmathoz, melynél csak kereskedő hajók
önzésből kötnek ki; hogy ezen rendszer gyakorlatában, mint benszülött
törzsivadék, kétszerte nagyobb polgári vétket követ el az azt űző
indigenáknál; hogy míg körébe a kortól fenyítve, idegen zsoldosai közé
csak egy-két alárendelt magyart veszen fel, hirhedési czélját elérheti
ugyan, de a hazafiság nemes érzelmének meg nem felelend; igen, ha ezeket
meggondolná s jobbítaná magát, ha nemcsak ünnepélyből, hanem házilag,
család- s magánéletben is megszokná, felöltözné a magyar tónt és
érzelmeket; ha tárgyismeretlen, gyűlölt s gyűlölő, vagy épen erőszakos
túlbuzgó idegeneket nem hurczolna be állomásaira, talán nem lenne oly
gyakran és annyi oka panaszra fakadni, kikelni, mérgelődni a hátravető
feszültség ellen, melyet jobbágy és megye, uradalmi viszonyaiban
éreztet; a mellőzés ellen, melylyel jobb elemű osztálytársai büntetik; s
a lenézés miatt, melylyel a közvélemény megveti.
Másik tárgy, mi az ismeretlen gondolatait Márk bűneinél magával ragadá,
a törvénytelen szülöttek sorsa. Ime, az elvetemült Márk az állam és
helyhatósági intézmény és ügyelet ebbeli hiánya mellett, gyárt állít,
keresetet űz, rendszerezett vétket gyakorol e szerencsétlenek sorsából;
annyi ártatlanokat kínoz és öldököl; a gyermekgyilkost véteksúlya alól
elvonja, a romlottságot terjeszti, a törvények kijátszására
rabkereskedést űz egy szabad nép gyermekeivel s ezért nevet, becsülést,
jutalmakat arat. Mindezt nem tehetné, vagy legalább kevésb
terjedtségben, több akadály s gyérebb sikerrel, ha a fővárosnak
lelenczháza volna. Ha az emberi nem természeti állapotában marad,
kétségkívül hallatlan leend a gyermekgyilkolás; miként az állatfajok
közt hallatlan, hogy saját kölkeiket megöldössék. A társaságos élet
szerkezete s főleg a házasság idézé elő e vétek foganzását. A bölcselő
előtt folyvást kétség alatt álló kérdés, tanácsos-e a természet ösztönét
rendszerezni, formába szorítni akarni? tanácsos-e a statusnak házasságon
kívüli szenvedélyek érintkezését botlásul tekinteni s mint botrányra a
gyalázat és bűnhődés bélyegét, üldözéseit elrendelni? tanácsos-e ama
gyönge, szerencsétlen lényeket, kiknek erkölcsét ifjú inger,
vérgerjedelmek, a női kebel engedékenysége, kedvező alkalmak, tanult
csábítók műtervei s az első szerelem édes hatalma ostromlák: közszégyen
s megvetés kétségeinek kitenni? tanácsos-e a szemérem s becsületérzés
félelmeit a menekvési vágy ingerével harczba állítni? a rejthető
gyermekgyilkolás reményeit ez által felkölteni? ez iszonyú bűn ösztönét
előidézni? a gyakorlati példák hosszú sorait megnyitni? s e
természetfertőző vétket, az isten képére teremtett ember állandó
vonásává avatni? Igen, a bölcselő előtt mindez fejtetlen kérdés, de a
vallás, erkölcstan s polgári törvények igennel feleltek azokra. E
felelet sebet ejte a gyenge nősziven, melynek fekélyében a
gyermekgyilkolás eszméje foganzék; és pedig a jók, a romlatlan, a
nemeskeblű szerencsétlenek osztályában. Ki kaczér tetszelgésből vadász
hiú győzelmeket, kit fajtalan kéjvágy ingerl vagy kényszerít
csapongásaiban, az anyagi szerelem undok árúsnői s aljas férjkerítők nem
leendnek gyermekgyilkosokká. Ők elég szemtelenek viselni a bélyeget, mit
házasságkívüli magzataikért a törvény és társadalom rájuk süt. E bűn
áldozativá azok lőnek s lesznek, kiknek éber őrködését a lángoló órák
önfeledésiben megorozta s kirablá ugyan a természeti ösztön, de kikben
láz hültével sujtó angyal támad, az erkölcsi érzelem; kiket bánat s
kétség üldöz s vérez; kik fel tudják fogni, mit jelent
becsületfosztottan, jövendőt vesztve, a társaságból száműzve, kárörvendő
gúnynak adottan, rokontól megvetve létezni s percznyi feledésért hosszú
életet veszteni. Gondolkodó statusok belátták, miszerint az anyai
kegyetlenség terjedő ragályát orvoslaniok kell, de miként? hogy a veendő
gyógyszer mérgesb ne legyen, mint a kór? A szemérem, becsület s szégyen
érzelme oly vonások, miket ember s így a társas élet nem nélkülözhet;
mik nélkül nemünk állatfajjá törpül s elveszti beljegyét, melylyel a
teremtés büszke. Ezeket védni, segítni, növelniök kell; de ha azok iránt
is kötelességeikben szigorúk, ismét a magzatgyilkolás eseteit
szaporítandják. Vissza kellett volna térni az elhagyott természethez;
megszüntetni, végkép eltörleni a nőtlen szerelem s törvénytelen magzatok
gyalázatát. De a társasági szerkezet lelke, szelleme, egyik főczélja
kárhozatot szavaz e lépésre. Ez úton megszentesíttetnék a fajtalan
csapongás, kiirtatnék a hűség édene s pusztulásba menne a nőerény,
melyen most a családszövedékek, jogviszony s házi nyugalom épsége
alapszik. Hogy tehát míg a rosszakért törvény létezik, a jókat
védintézet szabadítsa meg: középeszközül vétetik e veszélyes végletek
között a lelenczházak eszméje. Az emberi irgalom története fenséges
adattal bővült; a jótékony intézetek száma gyöngéd testvérrel gazdagula
s az erkölcs-őrül alapult vállalatot, áldás, fényes siker koszorúzá.
Frankhonban, a vérmes, könnyelmű, izgatott s szeszélyes nép közt, a
lelenczházak megnyitása után négyszerte kevesebb lőn a gyermekgyilkolási
s kitevési bűnkereset száma, mint a mérsékelt alkatú s komolyabb elmű
poroszok közt; s hétszer kevesebb, mint a szigorúbb erkölcsű
Würtembergben. Azonban e kegyes eszme is meghozá árnyoldalait, mert
hiszen lehet-e oly fehér szentség, melyre az emberi jellem árnyat ne
vetne? A lelenczházak a szülei erkölcstelenülést segíthetik elő. Sok
könnyelmű, jellemtelen, alkalomleső örvend, ha rejtve, névtelen
fogantatott gyermekétől, tiltott szerelme édes örömétől, gond és áldozat
s mégis veszély és vétek nélkül megszabadulhat. És ha bár érték- s
érvénytelen a szűzerény, melynek életere nem a szemérem s kötelesség
érzetében ver, melyet csak a szégyen rettegése, a tiltott szülés
szorongó félelme, s titkolási akadály idegenkedése tenget s támogat:
tagadhatlan mégis, hogy e nehézségek gyakran erőtlenné teszik a tévedés
ingerét, háttérbe szorítják a gyáva bukás csábjait, vagy az egyszer
elesőt visszatartják a további sülyedésektől, miket a lelenczház irgalma
könnyít. De azért, hogy nemünkbe visszaélési hajlam oltatott, azért,
hogy vannak pókok, melyek az éltető harmatból is mérget választnak el s
találkoznak könnyelműek, kiket ez üdvös intézet tévútra tántorít:
elvessük-e végkép a lelenczházakat? eltaszítsuk-e szeretetlen kézzel
azon nyomorultakat, kik még romlatlan lélekkel, számító terv nélkül,
csáb vagy körülmény örvényébe sodródtak, kik vagy anyagi indokból
kényszerülnek magzataikat kitenni, vagy erkölcsi szükségből gyilkosokká
lenni? megfoszszuk-e a végmenedéktől, mely őket az életnek,
társadalomnak, erkölcsnek visszaadá? s magát a bűnforrás előidéztét
illetőleg, melyik kútfő áraszthat mélyebb s veszélyesb
erkölcstelenülést: a lelenczház-e, mely legfeljebb a vértév többszöri
hatalmát s törvénytelen szülés ismételt esetét hozhatja elő? vagy a
menttelen gyalázat s erkölcsi száműzés kétségbeesése, mely gyermekölést,
kitevést, öngyilkosságot teremt és terjeszt?… Tapasztalat tanítá
ugyanazon szomorító igazságot is, miszerint a lelenczházak a nőséletű
szülék törvényes magzataik iránti szerelmét, kegyeletét is, vele a jövő
nemzedék egyetlen biztos és czélszerű nevelési eszközét és így a köz- és
családboldogság alapját fogyasztja, tévelíti, enyészti. A csábító
alkalom, nevelési költség és fáradság gondjait közintézet nyakára
tolhatni, sok korhely vagy bírvágytól elfogult szülőknek szédítő ingerül
szolgál, kisdedeiket a családviszonyok kebléből hidegen kitépni, elvetni
s rideg, rokon és barátlan sors mostoháivá tenni. Igaz, hogy e szivtelen
közöny s erkölcsi ragály túl a durvák s vagyontalanok osztályán is
beharapózhatik a társaságba; igaz, hogy ingató példa, midőn maga egy
Rosseau négy gyermekét lelenczházba hordja, a nélkül, hogy apai jogát
valaha visszakövetelné, vagy bűnös mulasztásit édes gondokkal törekednék
később kárpótolni; de mind e lehetőség a lelenczházak hibás rendszerében
találta alapját; s statisztikai adatok, miszerint egy időtájon az összes
szülötteknek Pétervárban fele, Párisban harmada lelenczházba viteték s
azon tapasztalati hivatkozás, miszerint Mainzban, míg ezelőtt tizenkét
év alatt csak harmincz csecsemő téteték ki, miután Napoleon parancsára
lelenczház épült, negyedfél év alatt ötszáztizenhat gyermek hordatott
be: csak annyit bizonyítnak, miszerint ezen közintézetet másként kell
rendezni, de arról meg nem győznek, hogy az eszme nem felette üdvös s
hogy egy felette üdvös eszmét az eddigi kivitel tökéletlensége miatt el
kell vetnie az emberiségnek. Maga Frankhon, mely a szellem és anyag
érdekét, a teremtés és gondviselés szerepét oly lelkesen törekszik
egyesíteni, melynek nemcsak börtöne, hanem becsületrendje, nemcsak
vérpadja, hanem erény jutalmai is vannak; mely nemcsak üldöz és
megfeszít, hanem nevel és javít; melynek intézményeiben szegény hazánk
annyi tanulni valót találhat; igen, maga Frankhon, miután a lelenczházi
visszaélésektől keseredetten azokat eltörlé, legújabb adatok szerint
rettenve győződék meg, hogy azóta a kitett csecsemők száma rendkívül
növekszik; a gyermekgyilkolási fenyítő perek borzasztó arányban
szaporodnak s az államra sokkal tetemesb erkölcsi veszély van
készülőben, mint minőt a lelenczházak előidézhetnek s azoknak
visszaállítása a sürgős napi eszmék közt kezd helyet foglalni… E
jótékony intézet ellenei elég szűkkeblűen czáfolatul vetik azon vádat
is, miszerint a status nem számíthat azon két czélra, mit lelenczházak
által a gyilkosság megszüntetésén kívül elérni törekszik, t. i. hogy a
népességet növelje s jó erkölcsű, szorgalmas, elégült polgárokat
neveljen; minthogy mondják, lelenczházakban nagy a halandóság s a
nagykorúságig felnőttek legtöbbjei is erkölcsileg semmivé lesznek. Ismét
erőtlen ürügy, melynek árnyában meg akarnak szökni az emberiség iránti
kötelességektől. Az aránytalan szapora halandóság okát főleg abban kell
keresni, mert a gyermekek nagy része születésében öröklött
kóranyagokkal, betegen vagy épen haldokolva vitetik a lelenczházakba. S
ha figyelembe vétetik, hogy a beadott szülöttek egy része
meggyilkoltatott vagy kitétetett volna lelenczházak nélkül, más része
pedig hanyag, gondatlan, nélkülöző növekedés martalékává leendne,
melyben a halandóság aránya szintúgy bekövetkezhetnék: a megmaradt s
maradandó kisdedek számát mindenesetre nyereségeül számíthatja a status.
Eme halandóságot ama kútfőből is származtatják, miszerint annyi s oly
kicsiny gyermekek közt lehetetlen lég és öltözet kellő tisztaságát
megóvni, czélszerű tápot és ápolást nyujtani, a ragályosokat
elkülöníteni s a dajkák hanyagságát ellenőrizni. De számíthat-e jobb
sorsra, gyöngédebb gondozásra ily szerencsétlen szülött oly anya vagy
család körében, mely őt védintézet nélkül megölni, kitenni vagy
ismeretlen jellemű bérlőkre bízni kényszerűlne? durvább, gyilkosabb-e a
lelenczházi rendszer ama lelketlen gyermekkínzásnál, mely a vörös dajka
által s más lappangó magánintézetekben gyakoroltatik? És ha a
lelenczházi növendékek egy része nagykorúságban, családszövedék nélkül,
név és vagyontalanul vész és veszélynek lenne is kitéve, mint a pusztai
kő; ha védgyám nélkül állva, csáb és szükség ostromai között erkölcsileg
elsikamlanék is: következik-e abból, hogy oly sorsú vagy viszonyú anyák,
minőktől kitett vagy megölendő gyermekek származnak, eszközt és alkalmat
találjanak őket hasonló jövőtől megóvni? s melyik tűrhetőbb rájok és a
statusra nézve: az-e, ha változhatlan eredetökből folyó kétes életnek
vannak kitéve? vagy az-e, ha Márk úr s hasonló gazemberek által
borzasztó czélokra felhasználtatnak? S nem elég jutalom-e a
társadalomnak, ha ily intézetek által anyai bűn s vele rokon merények
elejét veszi; ha már eredendő romlottságunk miatt együtt és egyszerre
minden czélt el nem érhet? s a lelenczházi rendszer eddigi hiányait nem
tudná-e az emberész új tervekkel tökéletesítni? nem lehetne-e azokat a
visszaéléseket, helyköri viszonyokhoz képest a térről leszorítani? Nem
lehetne-e a szerencsétlen anyák bizalmát – kikért ez intézet tulajdonkép
kigondolva van, – úgy vezetni és fedni, hogy se a szemérmes hölgy el ne
ijesztessék, se hűtlen megesettek cselei a jótét alapját ne terheljék?
Ha gyóntató atyáknak a szív legféltőbb titkait, hajlam és bűn minden
fogamzását századoktól bevallja a világ, csak ide nem lehetne-e
titoktartó egyéneket lelni, kikhez a szemérem s kétségbeesés bizalommal
jő s vigaszt visz; kik szigorú nyomozást tennének, hogy a kegy valódi
szükség eseténél osztassék? És ha a lelenczházi nevelés kezdete
kisdedóvók, szakképző intézetekben fejeztetnék be, kellene-e félni a
nagykorúak erkölcssülyedésétől?… Nem, nem, minden czáfolat, mit a hideg
szám s bajkerülő közöny e kegyeletes eszme ellen összehányni képes,
olvatag hótorlat a jótét melege alatt, melyet az áraszt… Fagyott
nemzedék, baljóslatú korszak – gondolá az ismeretlen, – melynél és
melyben az emberi kegyelet egymásra bukik; melynél és melyben a
philantropiának színes hajlongásba, osztalékos igérvényekbe, csábító
tánczosnévá kell öltöznie, hogy hatni tudjon s így is csörgő sapkát s
szarvakat kap díjul; melynél és melyben törvény és erkölcs, miniszter és
favágó, bölcs és zsibárus egyaránt kalmárkodik és önz; mely gazdag és
puha lehet sardanapali kényelmeiben, de szívtelen ivadékot ád a földnek
örökül s történelmi jellemnagysága a gyártelepek kürtőin füstöl ki…
Kedves hazánkban még nem áll ily fagyponton a lelkesültség. Még nem lőn
végkép rabszolgájává a magánérdekeknek a nemzeti s a nemzetinek az
emberi. Itt még nem vak elfogultság előtt jelenik meg rongyaiban a
kéregető nyomor s a megváltó szeretet felhivó szózata nem siket
részvétlenségben hangzik el; és habár eszköz és fejlettség hiányai miatt
sok esetnél parazsat nem hagy az ellobbanó láng: futó melegével sok
dermedt tagját életre hozza mégis a közjó testének. Ki kétkednék, hogy a
nemesen érző nemzetben a lelenczházak eszméje is barátot találand; hogy
jótevő ölébe veendi azon szerencsétleneket, kiket szerelmi tév, vagy
ördögi csáb, a társadalom páriáivá vagy gyilkosokká teendne?… Hazánk
vidékein még nem oly nélkülözhetlen szükség a lelenczház. Ott a
műveltség nem terjedt annyira, hogy a gyermekölés eseteit veszélyes
növekedésben idézné elő. A magyar köznép különben is szigorúbb erkölcsű
más népfajoknál; a mellett sem szapora, sem buja hajlammal nem bir s
fenyítő törvényszéki jegyzőkönyvek szerint gyilkosság s különösen
gyermekölés vétke kedvező arányban tárgyaltatik kisebb bűnökhöz képest.
A királyi táblán évenként 10–12 gyermekgyilkossági fenyítő per fordul
meg, mely a 14 millió népességhez nyugoti országok arányában felette
csekély; magzatkitétel pedig a vidékeken oly ritkán hallható, hogy ezen
bűn statisztikája a statusnak aggodalmat nálunk épen nem okozhat. De a
fővárosban másként áll a dolog. Itt sürgetős szükség a lelenczház. Pest
viszonyai méhökben viselik annak kellékét. És ha vannak is városok, hol
talán kevesebb veszély a statusra nézve a gyermekgyilkolás előforduló
esetei, mint az ezen útoni ellenműködés, Pest bizonyosan nem azok közé
tartozik; pedig a törvény lelke épen azt kivánja, hogy meghozatala ott
és úgy alkalmaztassék, hol és miképen felhívó körülmények parancsolják;
és ez áll erkölcsi intézményekre is. Ime Márk úr kínzó műhelyében mennyi
összekötött bűn gyakorlata virágzik. A megcsalt anyai szeretet mint egy
dugárus kiraboltatik; a gyermekgyilkos a törvény kijátszásául hamis
bizonyítványt kap, menhelyet, pártfogást nyer, új feslettségre
ingereltetik s egy másik törvénynek, az örökösödési jognak megcsalásában
hideg, biztos terv szerint vak és szörnyű eszközül gépileg
felhasználtatik. S ennyi vétek szerencsés kivitelében, a mellett, hogy
az állam erkölcsi állapota sülyed és vész, senki sem nyer a zsineget
érdemlő tettesen kívül; mert hiszen ki állítaná nyerő félnek a váltott
gyermeket, kit talán a lemondás lehetségén túlérett korban vár
kétségbeejtő mindentelenség s kigúnyolt gyalázat? Pesten a
gyermekgyilkolás statisztikáját nem is lehet határozottan tudni. Itt
nincsenek halottas házak, hol a természetes halál jeleit szakértő és
hivatalos birálat vizsgálja meg; itt nincs rendőrség, melynek szigora
egy gyilkos anya küzdő eszméi közt rettentő őremlékül ötöljék föl;
minden látlelet hiteles, minden álnevű bitang csalhat álbizonyítványnyal
s a csempész sirok titkait senki sem vizsgálja. De hogy a gyermekölés
esete több, mint mennyi fenyítő szék útján tárgyaltatik, mutatja a
temetett csecsemők számaránya az összes halottakéhoz; mely a városi lég,
szülei elfoglaltság s több előidéző okok egybevetése mellett is aggályt
kelt a nyomozó gondolatokban. Maga a pesti élet és népesség szerkezete
szükségkép feltételez lelencz-intézet létrehozatalát. Pest, mint
középpont, gyűlhelye, mulató széke a vidékek gazdag ifjainak, kiknek
üres hosszú idejök bőven elég arra, hogy magukban a kéjhajlamot
szokássá, időtöltési eszközzé érleljék; kiknek erszénye minden holddal
megtelik, hogy a közerkölcsben fogyatkozást idézzen elő; kiknek
kalandjaiban csábűzérek, kerítők, naplopó iparlovagok szegődnek
segédtársakul, melyeknek ostroma a hiú, engedékeny, vagy szükség s
nyomortól üldözött nőerény ellenében sikerre számíthat. Kinek emléke ne
hivatkoznék itt azon tényre, miszerint e merény hatalma a nőnöveldék
fertőzetéig terjed? miszerint annak növendékei hurczoltattak bérelt
ármánynyal, erőszak kalandjaiba? A gazdag fajon kívül Pesten tömeglik a
középosztályú ifjak serege, a tanulók, orvosnövendékek, királyi táblai
jegyzők koronként változó és népes osztálya, mely a pénzhiányt
időáldozattal, hímes szavak, mézes érzelmekkel pótolja az ingadozó
hölgyerény körül; melynek ismeretség, foglalkozási viszony, nevelői
alkalmazások által alkalma van családélet körébe szövődni, szerelmet,
szenvedélyt költeni és nyerni s az életkorával járó vágyak s gerjedelmek
bizalmas, de önfeledt pillanataiban tévedni s téveszteni: melyet önsorsa
néhány terhelt, de édes év után tovább hí, szétszór s eltávolít; mely
gyakran kényszerül hűtlen tervek nélkül, támasz és vigasztalanul
elhagyni mindent feláldozott leányait, hogy az őt felcserélő ifjabb
nemzedék szerelmeinek helyt adjon… A főváros elemei közt van továbbá a
lakosok számához emelt arányban levő katonaság, melynek kedvtelései
ismét az aljnép hölgyei közt sülyesztik az erkölcs érzelmeit. Sereggel
jő be falvakról szolgálatra, a nép együgyű, tapasztalatlan nőneme. A
népé, melynek erénye, fogalmai természeti állapotban hagyattak, melynek
nevelésére az állam mindeddig mitsem tőn, melynek egyetlen óvszere
önálló s tudatos erkölcsi képzettség helyett a foglaltság s ennek
szűnóráiban könnyen martalékává lesz minden kontár csáboknak. Hány eset
van reá évenként, hogy közkatona agyonlövi magát szerelmi viszonyok
miatt? pedig mily sok között vállalkozik egy öngyilkosságra, kik
védtelen hölgyeket taszítnak helyzetbe, melynek kétségétől csak
lelenczház adhat menekvést. És ha ezen adatokhoz fontolóra vétetik,
miszerint a pesti élet drágasága, az országos szegénység s érdemlési
módok hiánya miatt igen sokan visszatartatnak a nős élettől, melyre
különben hajlamuk s akaratjok volna; ha gondolóra vétetik, hogy Pesten
csaknem minden európai városokat meghaladó arányban vannak örömházak s
azok többnyire válogatott szépséggel telvék, mi a honi
erkölcsstatisztikához nem leghizelgőbb adat s mi azt bizonyítja, hogy
nemcsak lelenczházakkal biró államban állhat alantfokon a nőerény; igen,
ha fontolóra vétetik, hogy hol ennyi ostromelem s erő küzd a nőerkölcs
ellenébe, a status és helyhatóság pedig sem népnevelés, sem rendőri
szerkezet útján nem képes azt javítni, védni, biztosítni s őrkarok
helyett csak hóhérpallost emelhet a szerencsétlenekre; lehetetlen meg
nem győződni, hogy Márk úréhoz hasonló bűnfészkek irtózatos rejtelmeit
csak lelenczház irthatja ki a főváros évrajzaiból. De hol van hozzá a
kellő tőke, a közszegénység s teendők ezrei között? A nemzetet annyi
közvetett s közvetlen kimerültség mellett, annyi kiáltó éhszükségek
között, vele terhelni, legalább siker reményével, alig lehetne. Különben
is, oly intézetek előállítása, melyeknek haszna, eredménye helyköri
érdekekre van számítva, az illető helyhatóságok kötelessége; s a status
csak annyira tartozik azoknak létesítése körül segélyével befolyni,
mennyiben általuk közérdek is czéloztatik, vagy a helyhatóság ereje arra
elégtelen. És mivel a lelenczház különösen és leginkább a nép javára van
irányozva: legtermészetesb tőkeforrásul a nép pénztárait lehetne arra
kijelelni; és ez volna a takarékpénztár és házi adó. A takarékpénztárba
nélkülözhető fölöslegét szokta a vagyontalan osztály behordani s
mennyivel nemesb, emberi czél volna a nép tőkéiből behajtott haszonból
népintézeteket teremteni, mint a pozsonyi példaként, magán részvényesek
dobaz zsebeit dugdosni meg vétséges uzsorával? De Pest városának
takarékpénztára nincs; az örömkedvelő, s bőséges életű városi
kormánytestnek, nem vala még ideje százezer ember boldogságáról
gondolkodni. A megyéről pedig, sem különvált érdekei-, sem a városi
hatóság iránt alkotmányos szempontokból kifejlett feszültségénél fogva,
nem lehet jogosan követelni, hogy saját terve, s fáradalma után
felállított takarékpénztárát, a főváros elhanyagolt kötelességének
betöltésére szentelje… Házi adó lenne a másik népkútfő. De a városi
budget különben is örök panasz, elégületlenség, királybiztosi nyomozások
alatt forog; miszerint az szakadatlanúl nyomasztó növekedésben áll, s
növő terheinek eredménye nem tapasztalható… Egy harmadik, bár közvetve,
de mégis a néptől eredő kútforrás legigényteljesb volna.