áldozná: rögtön virágzó lelenczháznak örvendne a főváros, s vele a
közerkölcs. Mi szép, mi fönséges vonása volna, az idvezítői szeretet
végrendeletét betöltő készségnek, ha a gazdag papi rend, nyugodt
termeiben, kegyes elméletei között, meggyőzné s ajánlaná magát e jótevő
áldozat hozatalára; ha a statusnak, mely neki annyit adott s ad, e
jövedelmeihez képest csekély filléradót, hálából lefizetné, üdvös
példáját adva az által nép iránti munkás részvétének, melynek irányát s
nevelési ügyeit oly örömest szereti intézni. Pedig mily kevés munkába
kerülne átlátnia, hogy a tisztujítási érdekek, s külföldi titkos ügyek
szükségeinél, közelebb áll hozzá a nép boldogsága, melynek keblében
nyolczszáz év óta békésen él, s másik nyolczszázig élni törekszik; hogy
midőn a kor parancsoló ösztönéből, minden erő, minden elem tevékeny
mozgalomban van, egyes osztály, csak önérdeke veszélyzetével vonhatja
vissza kezeit; hogy a fogantatott népszerűtlenség megérlelése helyett,
sokkal tanácsosb lenne a betöltött hivatás érdemével, öntörténetébe
békítő czikkeket iratni; s az igéikben hirdetett mennyország, csak úgy
hat tanítványaikra, ha ők is oda törekszenek jutni.
E becsületes, honkegyelő elmélet közben, fájdalommal látta át a szép
lelkű ismeretlen, miszerint a társadalmi bűnök kútfejét s alkalmát, nagy
részben a polgári intézmények hiánya, vagy ferdesége idézi elő, s az
osztálybeli balitéletek segítik gyakorlatba. Ime Márk úr s nővérei
bűnszövetsége a főrendűek külföldieskedésén, a lelenczházi hiányon, s az
ősiség tekervényes tömkelegében talált tápot, s menrejteket. És itt az
ősiség eszmélyét ragadta meg eszméző kedélye. A lovagszázadok lelke,
határzott jellemű népek közt, a feudalismus rendszerét fejti ki, –
gondolá magában; – s a feudalismus elnyomá a szabad tulajdon tiszta
fogalmát. A magyar nemzetben egész természetét nem tudá kifejteni,
meghonosítni a feudalismus; s így szülötte is csodaszörny lőn: az
ősiség, mely névleg óvni látszék a szabad tulajdon szentségét, de
lényegében eltorzítá, megdermeszté azt. Más népek, a korszellem
nagykorúságában, széttörék a feudalismus igáját, tisztába hozák,
erejéhez juttaták a szabad tulajdon emanczipált jogát.
A magyar nemzetnél folyvást él a középkori csudaszörny, az ősiség, mely
születésében homályos, nőttében baj- és cselidéző, működésében téveteg
és viszályköltő kisértete lőn a családéletnek; mely lomha szemeivel
szétvigyáz, hogy birtokának senki ne legyen biztos, szabad ura, hogy
kötve tartassék a földmíveléssel rokon iparágak ösztöne, s velek a
jólét; hogy szorgalom helyett visszaálmodozó vágy kösse meg a kereső
kezeket; hogy a vagyonszerző, magáét mellőzve, másét követelve százados
szövényű, kétes végű perekben veszítsen költséget, kedvet, sőt egész
életet; hogy a zavaros törvénykönyv ezer védzáradékkal hízzék; a rövid
igazság tekervényes magyarázatokban erőtlenedjék el; hogy ármány és
rossz szándék ezrede nőjön a közélet körében, s végre mégis az ingadó
jogok rendszere mellett senki se birhasson semmit biztosan. S ez ó
szörny, az ősiség, míg egyfelől a nemzeti érdek közjavát csempész
markaiban tartja, másfelől a társas-élet erkölcseit folyvást vesztegeti.
Hány családban tart fenn mérges ellenszenvet firól-fira, leszármaztatva
az örökségi vérvegyületet? hányszor bukik meg üdvös elv, s szenved
megyei közügy, a haragban élő családtagok daczos törekvései miatt? Hány
egységbontó, cselszövő, inség- és boszútámasztó eseteit látjuk ősiségi
érdekeknek, az árvaszékek, osztoztató bírák s gyámgondnokok
jegyzőkönyveiben? hány hátsó ajtót, hány tolvajrést keres és használ a
bírvágyó furfang, hogy ingadó jogát biztosítsa, vagy másét kijátszsza?
Hány örökös téteték el láb alul, vagy idézteték sírba? hány idegen vérű
váltott gyermek téteték nagyravágyó anyák alá, mióta az ősiség rendszere
országol? Ime, Márk úr kettős műhelyében hármas bűneset. Az ebbőrös ősök
sírboltjába paraszt test csempésztetik, melynek férgei elrontják az úri
férgek légjét; a nemes családfába pedig fattyú galy oltatik, melynek
gyümölcsei tán savanyúbbak lesznek az ős törzséinél. Így élők és holtak
közt egyiránt vége a család-dicsőségnek, melyet megőrzött fajvérben
helyheztet a gőg; mely aggvér, a kóbor lovagok, izmos komornyikok, s egy
sereg műkedvelők közbenjárása által, itt-ott a századok közein, az
irgalmas szivű ősanyák kegyeletéből oly tisztán leszármazott. De hagyján
a tréfával, a közerkölcs érdeke mélyen szenved ily eseteknél. Az árva
halász fokonként, vérfagylaló tervvel, iszonyúan tétetik őrültté, hogy a
mellékág ősjavai kézrekerüljenek; a főispán bölcsőjébe pedig egy
pálinkaárúsnő egészségtelen magzata csempésztetik, hogy az ősjavak másra
ne szálljanak… Ime osztályok vétkei- s baltörvényekből mennyi veszély
háramlik a közéletre; mily erkölcs-sülyedés a társaságra! Mennyivel
üdvösb leendne az ősiség ó alkotmányát, e repedezett, hideg légű bujkáló
lyukakból férczelt omladékot egyszerre lerontva, a szorgalom építő
kezének helyt adni, mint így, az ó párkányokból itt-ott egy darabot
letörni, hogy helyén gaz nőjön kigyófészekül, újabb visszaéléseknek!…
Mily boldogító alkotvány a mienk, – gondolá tovább az ismeretlen; – mily
jeles szerencse oly nemzet tagjává születni, hol és miszerint mindenki
tért és alkalmat talál eszméit tárgyalásba hozni; erejét emberi és
polgári hivatásának közgyűléseken felszentelni; helyhatósági befolyás
útján közrehatni, nézeteit átadni, érlelni, s törvényjavaslatig
juttatni… Igen, én, mint eddig, folyvást teendem azt. És bár rögzött
tekintélyek akadályozzák az igénytelen szózatot; bár a tisztes dinastia,
előkelő táblabírák, s népszerű tisztikar között gyengén és lassan hat a
vagyontalan polgár új, szokatlan eszméje; s bár gyakran pangásba jő,
vagy visszaesik a fejlődés, rosszakarat s erőszak miatt: én mégis
csüggedtlenül követendem a jobb szellem ösztönét, mert valódi
polgárerény mellőzötten is fel tudja áldozni munkáját; mert igaz eszmék,
konok körülmények közt is végre megérnek; mert a köz ujjászületés jobb
későn, mint soha; s mert parányi tett is több érdem, s nemesb időtöltés,
mintha másokért épen nem, magamért félig-meddig élve, elpipázom üres
napjaimat.
[Illustration: A hold ráviláglott halvány arczaira.]
XVIII. (Orfészkek.)
Míg az ismeretlen szive ily gondolatokban nemesült: az árva halász némán
merült a kék puszta szaggatott ködébe. A hold rávilágolt halvány
arczaira, mélán szemlélve néhai betegét, mint elvált kedvesünket
szoktuk, kinek láttára, jó és bús emlékek kelnek fel álmokul. Multjain
jártatá eszét, abból ítélve az emberi nemet; s természetes, hogy míg az
ismeretlen, általános eseményekből, alkalmazott körülményekre vont le
elveket: addig ő saját fájdalmiból általános nézetekre huzott
következést. Mily furcsa alárendeltsége a természetnek, gondolá magában;
hogy mindent, s így emberi fajt is két annyi rossz, mint jó hajlammal
kénytelen formálni. Mennyire nem tud nemünk eredendő természetéből
megnemesülni; s a sötét és világos, a durva és művelt századok közt
végre alig van egyéb különbség, mint hogy érdeke s bűnei változtak. A
fejlettebb kornak talán ösztöne gyengébb, s vétkei gyávábbak, de az
arány megvan: két annyi rossz, mint jó. Hát ha nem is a lehető világok
legjobbika ez? hát ha van természet, melyben lét az enyészet, fény az
árny, jó a rossz ellen túlnyomóbb vegyben, kitünőbb sikerrel küzd és
boldogul? hol az őserőnek nem kell századokig érlelnie egy darab
gyémántot; s hosszú kortól elkészített eszmét nem irthat ki egy korcs
nemzedék végkép? Hát ha vannak sok jobb világok, az erény és értelem
különböző fokozataival; melyekben több a fehér a feketénél, élő a
halottnál? Saját eszméi felkölték gazdag képzetét, melyet egykori
kórsága örökre felizgatott, önelmélete kiművelt; s hosszú gondolattal
tévedt be a bölcselet titkai közé, mit néma magányában sokszor tőn.
Az ismeretlen kimélőleg, gyöngéden költé fel gondolatiból; s az árva
halász megválva merengéseitől folytatá:
– Az említett irgalom-intézet csak egyik ágát tevé Márk úr üzletének. A
szűk udvar alvégét fészer alakú magazin fogta el, mely a szomszéd
házával s irgalomintézet épületével össze volt ragasztva; magas, meredek
hátfalával pedig, veteményes földekre fordult: úgy hogy udvarunkra, a
napvilágán kívül senki be nem láthatott. E raktár őre egy néma és kopasz
morva volt, kit Márk úr a brünni börtönből szöktetett el, s titkos
egyetértésben, s bizonyos osztaléki egybeköttetés mellett, vak
buzgalommal látszék vezetni az orgazdai s uzsorás üzletet, mely színleg
Márk úr tudtán s befolyásán kívül gyakoroltaték, hogy ha a bűn nyomozás
alá, vagy nyilvánosságra jőne, személyét semmi gyanú, semmi kétely, a
bűntettnek még csak árnya se érintse. A néma morva, dugtári hivatalán
kívül, gondviselé az örves ebeket, a kosztosokra mosott, főzeléket
hordott, s az udvart seprette; különben pedig mint kosárfonó iratá magát
a városi adófizetők könyvébe, ki az említett raktárt üzletéhez bérli, s
kézművi szállítmányiból éldegél.
– S mik valának a dugtár rejtelmei? – kérdezé megkapott figyelemmel az
ismeretlen.