hatást. Hogy a házban gyermekek vannak, nem volna különös, mert hiszen a
dajka czim ezt feltételezé. De mi történik itt? egy halom gyermek a
szegletbe öntve, mint egy putton burgonya; egymás gőzében s terhe alatt
fülve, fúladozva, halálnak kitéve őr s ügyelet nélkül, sötét, zárt
szobában. Gyakran a tárgyat borzalma mellett is, a forma vagy modor,
melyben bennünket meglep, nevetségessé teszi. Igy történheték vala
esetemnél is. De én annyi szenvedés, az emberi érdek és jellem oly
fagylaló ismerete után, csak az ügy komoly oldalára gondolék. Ennyi
ártatlan, kiket titok nemzett, balitélet üld, társas érdek száműz, s
bélyegzett élet vár: kiknek betudhatlan vétke nem több, mint a tiltott
öröm, mit lételük oly édesen okozott; ily korán kezdik a szenvedést, s
ily embertelenül. Vagy tán ők a halál jeleltjei, s készakarva
sanyartatnak az élet megszünteig, mely szüleiknek szégyenére vagy
terhére van? A sivalgás folyvást erősbödék; úgy hogy fel akarék ugrani,
világ és eszköz nélkűl segítendő a szenvedőkön, midőn a vörös dajka,
pépes lábassal hóna alatt, szürke faggyúgyertyával kezében, a felnyitott
ajtót mérgesen belöké. «Ordítsatok torkos malaczok»; mondá
fogcsikorítva, miközben dühhel közeledék a gyermek-halomhoz. A gyertyát
s lábasát asztalra téve, lerántá róluk a könnyü takarót; s a meztelen
kisdedek sipongva bontakoztak szét, mint midőn a kotlót leveszik megült
fiairól. Akkor kezdé fejeiket egyenként kikeresni, s szájokba egy sima
csont lemezzel mézkovász nemü pépet kent; mi a legnagyobb részt rögtön
elhallgattatá. E közben félmerev, kékülő testet talála, kit alkalmasint
a többiek nyomtak meg; s azt lábánál fogva kihúzá. Gyapott kötényével
tiltul megdörgölé, hónalját tapintá, ha meleg-e, s feje lágyát nézte,
mozog-e még? Úgy látszék, e műtétel után minden megindulás nélkül
szándékozék letenni, mint halottat, midőn a kisded a dörgölés melege
között életre kezdett eszmélni, s keservesen sírt. Ennek számára a húsos
asztalon légylepte tejedényből húzott ki szennyes fehér gyapot-dugacsot,
melynek tölteléke, régi zsemlyemorzsák, mint a szivacs, tele volt
savanyodott tejjel. Ezt kapá a haldokló gyógyszerül és tápul, vagy
csend-dugóul inkább, mert szája úgy megtömeték, hogy helye nem lőn, hol
sírjon. Akkor a vörös dajka begöngyölé a kisded beteget egy darab ócska
flanelbe, s a káposzta közé külön szállásolá. Egész jelenetet remegve
néztem, takarómat fejemre vonva, s észrevehetlen szűk nyilaton lesve ki
alula. Azonban a vörös dajka jelét adá, miként nevelési rendszerét nem
kivánja tőlem titkolni, sőt akar minél előbb beleavatni, minthogy abban
reám is bizonyos szakmány számíttaték. Ugyanis, midőn kisdedeivel készen
lőn, s gyertyát és lábast magához vett, felém irányzá kimeneti útját, s
számba dugva a kovász-osztó csontot: «Alszol, ingyenkosztos? – kérdé
ingerkedő gúnynyal, – csak nyujtózd ki magad, lesz még benne módod
virrasztgatni a rívó malaczokat»; s azzal, mint ki dolgát jól végzé,
dér-durral eltávozék, becsapva az ajtót, hogy az ablakok rezegtek bele.
E jelenet ugyan rendkívül izgatott, s megháborítá a nyugalmat, melyet
lelkemben, előbbi gondolatim rendezni kezdtenek: de mégis minden ár,
minden csere jutányosnak tetszék előttem a mult borzalmakért; s miután a
számba kent émelygős kovászt kiköpködém: csendesen elaludtam. Reggel
megjelent a vörös dajka, s léhlje erős pálinkaszaggal tölté be a szobát.
Parancsára hirtelen fel kelle öltöznöm, s a szeglet-telepből kézlábnál
fogva kihuzott kisdedeket egyenkint a lyukas székbe raknom. E műtét után
langyos vízzel megtölte egy mosogató-kádat, melynek széleire itt-ott
halpikkelyek, zöldség-indák voltak száradva, s aprómarha tollak, jeléül,
hogy a konyhai tisztogatás, s ebédhezi készület ugyanazon edényben
szokott véghez menni. E fürdőben aztán kirázta a gyermekeket, mint a
mosott ruhát, s visszarakta ismét sivalkodásaik közt a járszékbe; hol,
miután a lucsok félig-meddig leszáradt, ócska és egy hétig viselt
ingeket kaptak. Most be kelle hoznom egy lábast, mely a tűzhelyen
rotyogott, s szappan- és vízvegyü tejben főtt, barna tésztapépet
tartalmaza. A vörös dajka kitölté a pépet ugyanazon deszkára, melyen a
vágott hús, s szőrös félczomb valának: aztán szétterítvén, miután
némileg meghült, felszólíta: figyeljek az étetési módra, hogy most
megtanuljam, mert holnaptól kezdve szakmányom leend. Ekkor keskeny
fakanállal sorban tömögeté őket, de oly gyorsan és kiméletlenül, hogy a
fuldoklással alig lőnek készen, mikorra a sor ismét rájuk került. Etetés
közben, a káposzta közt flanelba göngyölt betegre tekinte, mintha az
csak most jutna eszébe, s nekem parancsolva az etetés folytatását,
kihuzá a fonnyadt s savanyodott szagú zöldségek közül. A gyermek kék
volt és hideg. Merev szájából alig lehete kivenni a dugacsot. Szeme
fennakadt, arcza torzult az elfojtott sírás kifejezésével. A vörös dajka
részvétlen tekinté körül s forgatá kezében. «Ez ugyan megdicsőült, –
mondá ördögi közönynyel; – no, ha anyjának új titka születik, legalább
nem kell kettőért fizetnie»; s ez észrevétel kiséretében rosta alá
borítá a temetésig, mint egy kopasztott ludat, maga pedig a fent írt
deszkán, a fent írt mozaik között, főznivalót kezdett metélni azon
káposztából, mely a halott végmelegét magába szítta. Még készen sem lőn
jóformán, midőn engem kiszidva, kimélő, lassu modoromért, kikapá
kezemből a kanalat, s még egyszer körül duggatva a kis reggelizőket, két
lapos kenderhevedert vőn elő, s mindenikbe két gyermeket függesztvén,
hónaljánál fogva, két kezében hurczolá őket a padlásra, mint valamely
felfűzött halakat. E felhordás is kötelességem lőn későbben; és ha
kiméletből ölemben akarám őket vinni, durván kényszeríte, hogy urfias
tempókkal el ne kényeztessem őket, kikből különben is favágó, vagy
aprószeres lesz; kiket a szülék, ha járni s beszélni tudnak már, az
utczára szoktak kicsapni; s kiknek szükségök van a verést, koplalást
jókorán megszokni. A padláson egész nap én őrzém őket, hogy a házban láb
alatt ne legyenek; s ez volt a kisdedóvás szokott napirendje, melynek
gyakorlatánál, multam emlékei mellett, gazdag tárgyam s alkalmam vala
elmélni a felett, mily borzasztóvá fajulhat az ember, ha magának
szükségeket képzel, s az érdek ösztönét a szív és értelem korláti alul
felzablátlanítja; fegy- és rendőri ügyelettől pedig félnie nem kell… A
halott még akkor délután, Márk úr bizonyítványa mellett, ócska deszkák
közé szegezve eltemetteték; s a nevelési rendszer szabott modorában
maradt, azon különbséggel, hogy a kínzottak száma, a megölttel, pár
napra kevesült, mikorra helyébe kettő véteték fel. Néhány nappal az
esemény után bérkocsi állt meg a kapu előtt, s zörgettek. A vörös dajka
rebbenve futott az utczaszobába, s néze a kisded tükörbe, mely az ablak
világában oly helyzettel függött, miszerint az érkezőt megmutatá, a
nélkül, hogy a kémlő látható lenne. A kocsi zárva maradt; a bérkocsis
zörgetett; a vörös dajka nem nyita ajtót. A robaj ujra és ujra
ismételteték, s folyvást erősbödött, most az ajtón, majd az ablakon; úgy
látszik, a vendég okvetlenül be akar jönni. Végre a dajka kinyitá két
ujjnyira a redőny alsó szárnyát, s «ki az»? kikiáltá mérgesen az
utczára. «Irgalom-intézet» felelé egy nőhang a kocsiból, s én
meggyőződtem, hogy a látogató anyák kulcsszava volt ez, mely épen úgy
illék e kinodához, mint sok törvényház homlokára az igazság képe. A
dajka zavarba jött. «Melyik lehet ily rendetlen időben»? kérdé
botránkozva, mert látogatások csak est-alkonyon fogadtatának el, s előre
jelentve. Azonban az erőszakos zörejből meg lévén győződve, hogy a
látogató siker nélkül nem távozandik; kezdé hirtelen a padlás lakóit
tiszta köntöskékbe rángatni, s kezeikbe egy-egy darab piskótát adni,
hogy az állati szenny és mód el ne árultassék, mert nem tudá, melyik
kosztos anyja akarja meglepni. Midőn a kisdedek tisztán, jó légű
szobába, puha szőnyegre, szabad, mozgalmas helyzetbe tétettek, a dajka
és szolgáló ünnepi köntösben ügyelőkül közéjük ültenek: a jövevény
bebocsáttaték. Ifju, ékes nő lépett be, mélyen fátyolozva. Csipkéi,
kisded finom keze, s hímzett batiszt zsebkendője jelelék, hogy bár
öltönye rejtező és egyszerű, a műveltebb osztályhoz tartozik. Szó és
üdvözlet nélkül gyorsan rohant az ismerős szobába; arczfátylát fölveté,
s a piskótázó kisdedek között kereste gyermekét. Rebegése folyvást
izgottabb lőn; s midőn nem találá, gyönyörü szemébe köny szökék, mely
fenn látszék akadni, mintha a szorító fájdalom nem hagyná kiesni.
Homlokához kapott, mint én szoktam Márk úrnál, midőn az őrültséget
érzém, s vonagló ujja közt szétrepedtek a kendő csipkéi. «Szent Isten,
hát csakugyan igaz, mit Márk, a hálátlan, oly későn tudatott, hogy a
gyermekem oda van!… önök gyilkosok, embertelen hiéna»! kiálta a
dajkához, alig eszmélve, mit beszél, s egy székbe rogyott. A vörös
dajka, kit rettegni véltem, fellobbant az anyai megtámadás miatt. Mit?…
én gyilkos?… kérdé ingerülten. Nem elég, hogy az ily jó madarak
porontyaival vesződöm; nyifogásaikat hallgatom; piszkaikat tűröm;
miattok álmatlankodom; nappal ápolom, éjen virrasztom, csemegézem,
mulattatom őket, szóval, bolondja vagyok potom hópénzért: hanem még
hozzá szitkot, megtámadást, gyilkolási vádat vállaljak?… hohó menyecske
vagy leányasszony, vagy asszonyleány, fedő alá a pattogó kásával. Nem
vagyok én úristen, hogy esztendőket adjak egy kölöncznek, ha nem életre
való. Ki tudja, hol szedte fel maga? s minő romlott vért, betegséget
hozott világra, a mi megölte? Nézze meg ezt a többit, mily egészséges,
mint a makk! egy nagyságos asszony gyermekszobája sem tisztább, mint
enyém, a magáé is csak ott evett-ivott; mit tehetek én róla, hogy
rohadni való volt. Azért minden perelést kereken kikérek: én becsületes
asszony vagyok, három férjet hűségesen kiszolgáltam: még eddig mindennek
eleget tudtam tenni; tessék, nézze meg dicsérő leveleimet! vénségemre
magamat gyalázni senki malaczáért nem engedem; s bizonyos személyektől
szitkot, mocskot épen fel nem veszek; s a végszókat oly vonatkozó, oly
átszegő gúnynyal ejté ki, hogy a szerencsétlen hölgy földig pirult. De
van a szégyennek bizonyos foka, melyen túl hatását veszti, midőn az
méltánytalanságig, érdemen alul aljasul, vagy oly kútfőből ered, melynek
erkölcsi igénye arra nincs. Igy történt a hölgygyel is. «Nem így beszélt
ön, semmirevaló! midőn haszonleső vágy, hizelgés, igéretek mellett
szerencsétlen gyermekemet magához könyörgé, – mondá a dajkának harag és
önérzet kelő erejével, mely az anyai fájdalmat néhány perczre legyőzé. –
Ön orbűntársa orvos Márk, titkos kémei által, kétségbeejtő helyzetemet
megtudá, mielőtt tévedésem gyümölcse megérett volna. Mily kikeresett
megközelítés, kimélő ajánlat, járkelő izgatás, mennyi sürgés, biztatás,
remény, titokeskü által törekvék megnyerni bizalmamat, hogy gyermekemet
adjam titkos nevelés alá; míg a növő félelem, balitélet s családviszony
által kényszerült anyát, sikerült ujabb könnyelműségre csábítni. Midőn
megcsalt, kezdé kimutatni foga fehérét. Az alkubért fokonkint nevelé;
szakadatlan zsarolásokkal terhelt; nyugalmam, becsületem körmei közt
tartá; s áldozataimért gyermekem megölte; mit ismét csak azért ada
tudtomra, hogy a temetési költségekre ne kelljen soká várnia, miket oly
magasan számolt, hogy egy apátúrt el lehetne belőle temetni. Igen, igen!
erkölcstelen pénznadály, ne ingerülj reám oly mogorva gúnynyal, gőgödet
megvetem. Bűnömben is fenségesebb vagyok, mint te, az erény színlett
palástjában. Házad irgalom-intézet czimmel nevezed, pedig uzsorás
kínműhely; vállalatod titokban űzöd, de nem azért, hogy a botor
közvélemény fogaitól megvédd az üldött tévedőt: hanem hogy tanutlanul
szedhess erőszakolt díjakat bérbeadott kínokért. Bűnödben nem remegsz,
mert az áldozat, kit titka elnémít, panaszra nem megyen: s a hatóság
őrszeme megvakult vagy alszik. Téged boldoggá tesz a státus hibája;
pénzt és becsületet aratsz ördögi vétekért, erény és jótét czimében
érdemülsz, míg hóhért érdemlenél; de azért folt maradsz az emberiség
testén; vadállatja a művelt korszaknak, s vádjele a közhatalomnak; átok
bélyegzett éltedre!» A nemes hölgy idegei reszkettek; alig tudá végezni
szavait, miket alázó fájdalma a sziv fenekéről hozott fel. A vörös dajka
sokkal durvább mű vala, mintsem e fenkölt fogalmakat érthetné. Dühét
csak az nevelte, hogy védtelen hölgy, kinek titkát, becsületét zálogban
birja, s kitől kamatban örök türelmet, kötelezettséget, bókot igénylett,
miként mer szólani fenyítő vádhangon. «Ugyan úgy-e, eltévedt juhocska,
még marakodni is tud?» viszonzá bőszülten, kezét csipejére téve. Ismerem
az ilyen esendő macskákat. Szem előtt szunyókál, hátmegé megnyalja a
tejfelt, s ha bántják érte, karmol. Nem oda Buda! Belém ne harapjon,
mert ott törik a foga. Soha bizony; még neki áll feljebb, holott
eklésiát kéne követnie. Köszönje meg, hogy gyalázata föld alá van dugva,
s nem féltheti bűnbánattól kontyát. Vagy tán, azon jófélék közé
tartozik, kik a gyermekeket nyugpénzért szülik, s abból élnek? No hál’
Istennek, egy jámbor elefánt megszabadult a bánatpénztől. Mit bolondít
engem tettetett mérgével? tudnak is az ilyen személyek gyermeket szánni.
Aztán mit siratja? lehet bíz még elég; ha pesti házat oly könnyü volna
szerezni, mint porontyot, tudom, nem hányná fel a dajkabért, miért foga
annyira fáj. Nem fél, hogy a szomszédokért futok, csúffá teszem,
kitrombitálom ártatlan krónikáját? Vagy abban bízik: nem tudom kicsoda?
de tudja Márk, s neki tennie kell, mit parancsolok, különben olyanokat
sütök ki ellene, hogy börtönben rohad. Meg akárki maga; itt gyermeket
tartott titokban, s tudjuk, ily esetben hányat ütött az óra. Szégyenelje
magát, üljön otthon, s bujjék a sutba, hogy ne lássa ember, s ne
rágalmazza az istenfélő asszonyt; se azt ne gondolja, hogy ily sehonnai
anyákért bajoskodom az ártatlanokkal, kiket szánok, szeretek, ápolok;
úgy-e szegény kis árváim? s e közben nyájasan hajolt a czirógatott
gyermekek közé, kik nyugalomban s mohón nyelték a ritkán élvezett
csemegét. A vörös dajka éles, kiható szavára, a bérkocsis, több
utczátjövő-menőkkel az ablakra gyűlt, s a redőny közein kapzsi
kárörömmel élvezé a botrányt; míg benn a gúnyos szolgáló arczátlanul
röhöge a bántott hölgy szemébe. A bánat szépe, néma szégyennel tűrte e
nemtelen rohamot; úgy látszék, fájdalma nagyobb, mint minőhöz kitörő
szavakat adhat a gondolat. Önbecs, szemérem, anyai veszteség; nőjellem,
hírnév, s a szív hű szerelme, minden gyanusítva, lábbal tapodva egy
durva, dobzódó s buta asszony által, kinek erényhez fogalma, kegyelethez
szive, kimélethez akarata nincs; ki az érdek és önzés farizeája, egy
képmutató szövetség tagja, ki bűntársát is kész ingerült állapotában
bosszu- vagy veszélyből eladni, elárulni; ki az emberi érzelmek
világában senki és semmi, s ki a társas balságok rovására mégis érdemet,
dijat, becsülést bitorol. Nagyon tudám méltánylani a gyalázott hölgy
néma fájdalmát. Ő, a jobb társaság gyengéd virága, fonnyasztva,
elérlelve a benső féregtől, melynek neve rejtett szégyen. Lelke szűz,
akarata nemes, erkölcsi fogalmai tiszták, érzelme fenkölt, kedélye
gazdag: s mégis egyetlen tévedésnek áldozatul kell buknia. Egy
tévedésnek, melyben aljas indok, bélyegző vonás nem rejlik, mely a
természet szavára, az első szívláng édes ingeréből, idegen jogok
sérelme, s vétkezés nélkül, önfeledésből született; egy tévedésért,
melynek ösztönét, az örökerő, a nagy teremtettségbe kiirthatatlanul
bealkotá; melyet minden létező lények fajai közt csak az ember
kárhoztat; s mely csak akkor lőn bűnné, ha tisztátlan indokból ered,
vagy mások jogait sérté meg. E romlatlan hölgy, egyetlen önfeledt
lépteért alárendelve az illem, társfogalmak, szentesült közvélemény, s
hason emberi intézmények szigorának: kénytelen lőn őszinteségéből
kivetkezni, rejtezővé, képmutatóvá lenni, a társaságot megcsalni; nem is
említve mélyebb sülyedések és vétkek ingerét, melybe gyengébb vagy rossz
lelkek hason esetben vetemülhetnek. Ő rejtve, titokban sírt az emlék
miatt, mit a természet örömforrásul teremtett; szégyennel, álarczozva
élvezé az érzelmek leghatalmasbikát, az anyai szerelmet; lelenczházak és
magányeszközök hiányában kénytelen volt gyermekét béres kezeknek, pénzen
vett sorsnak átadni, mert a status és társasélet prædestinálta ugyan
gyalázatát, de óv- és védszerekről nem gondoskodék. És most megfosztva
az Istenkegy legkedvesb ajándokától, elsőszülöttjétől: az anyai
veszteség súlyán kívül, vádat, szemrehányást, szégyent és félelmet kell
viselnie a nyers, szívtelen tömeg előtt, mely fensőbb osztályok
balesetén örvend és ingerül, mely bután, egybevetés nélkül itél, s
gyalázatát utczai krónikává teendi. Uram, én is kissé ismerem az
úgynevezett társaság katekizmusát, de könyvek, s itt-ott feltünt
jelenetek után úgy látom, hogy a férfinem nem oly viszonyban áll a nők-
s anyákéhoz, minőt a természet, józan ész, és lovagiság rendel.
E szavaknál nemes ingerültség fokozá az árva halász hangját. Az
ismeretlen helyeslőleg inte fejével. «Az emberiség mindenben
fanatizmusig megy, az uralkodó eszméktől le a szabó ollójáig; –
megjegyzé komolyan; – s annyi akadály és ellentörekvés közt, hosszú
századok kellenek, míg némi terjedtséget nyernek tisztúltabb fogalmak…
Kérem folytassa ön; történetét halaszthatlanúl tudnom kell; pedig még az
éjen Debreczenbe vissza akarok lovagolni.»
– Az elhagyott anya könyűi megeredtek, s átáztaták a tépett kendő finom
rongyait. Távoztával, a vörös dajka kiszedé a gyermekcsék markából a
piskótamaradványokat, köntöseiket lerángatá; s a hevederben ismét a
padlásra kelle őket hordanom. Napirendem szerint őrködém közöttök; s
némi enyhet ada lelkemnek az elhagyott teremtményeknek kedvezni. A
padlás nyilata azon szoba mennyezetén volt vágva, melyben a vörös dajka
nyaralni szokott. Innen esett le elődöm, ki engem most, ön szavai
szerint, a sírban képvisel. A nyílat lépcsője rendesen elvéteték, hogy a
kosztosoktól le ne szökhessem; s gyakran a lebocsátva tartott ajtón át
hallgatám, mi történik a dajka szobájában. Meg nem foghatom, oly ravasz
kigyóknak miként kerülé el figyelmét, hogy a szó felhallhatik? vagy tán
nem tarták méltónak egy tizenegy évű rab előtt óvakodni? Egy délután
Márk úr kancsi szolgálója jött, vezetve egy terhes pórleányt; s épen úgy
vőn ülést, hogy a padlásajtó kulcslyukán képét láthatám. A hajdani undor
és iszony, mit mindenesetre kedvezőbb jelen helyzetemben, s a szökés
folytonos reménye mellett rég nem érzék, megujult. Láttam a rejtelmes
arcz ismerős mosolyát, látám rögös száraz kezét, melylyel arczomat
veregeté ama feledhetlen szavai közben: milyen kövér: mint egy hízott
berbécs. Remegve, hogy értem, miattam jő: feszűlt figyelemmel
hallgatózám. «Ezt a személyt a bátyám küldi, adjon helyet neki, hogy
megszűlhessen»; mondá a vörös dajkának. «Hogy a pokolba ne? minden
csavargót az udvarba csődít, még utoljára nyomába jönnek a magazinnak»;
felelé a dajka dér-durral. «Bátyám azt mondá, egy szó se legyen, gazdag
pecsenyét hoz e leány a világra»; viszonzá a kancsi. «No, úgy csak
megjárná»; válaszolt a dajka, s miután tetőtől-talpig végig nézte a
terhes hölgyet, a káposztás szobába zsúpot hozatott a gyermektelep
átellenében, hol velem s a kosztosokkal egy szobában, feküdni fogja
anyaágyát. Az említett párbeszéd német nyelven folyt, mit a pórleány nem
érte. E közben kezdém észrevenni, hogy a kancsi és dajka arczaik közt
bizonyos hasonlat van, s fogadni mertem volna, hogy ezek mindhárman
rokoncsaládból születtek. Estve Márk úr bejött, s kilencz koppantással
bebocsáttaték. A nyaraló-szobában kezet fogott a dajkával, pedig fehér
gyémántos ujjai nem illettek a vörös cserepes kézfejre. Leültek; s én
mohón vágyodám a ház új titkára. Beszédöket zsidós hangejtéssel tevék,
miként e nemzet egymásközt gyakorlani szokta; de nem annyira torzítva,
hogy ne érthetném; nem úgy mint a házba lett iktatásomkor. «Már mégis
megunom a sokat, – kezdé a vörös dajka, ki zsémbes, kötözködő,
véralkatát, még ura, parancsnoka előtt sem vala képes mérsékleni. –
Annyi bajt tol naponként nyakamba, s én még sem osztozom díjban,
jutalomban; mindig csak jövővel biztat: majd ha úr lesz, majd ha nemes
lesz.» Márk úr haraggal hallgatá, de mosolygott; oh ismerem ezen judási
ajkat, mely a düh agyarát oly nyájasan álarczozá. «Béke, béke, Jefte;
mondá foga közül, kissé ajkába harapva. – Elődeink többet tűrtenek
hajdan Egyiptomban, s még sem vesztek el a Messiás megérkezte előtt. Hát
nem tudod, hogy a zsidónak neve is csak tűrt nép? Jusson eszedbe, miként
apám lembergi rongyszedő volt, s sövény alatt halt meg. Vagy feledéd,
hogy te, mint testvére mosogatád a kórházakból vásárlott sebgenyes
rongyokat, míg eladhatókká lőnek? s most elégületlen vagy a sorssal,
melyet egykor Jákob párnáján sem mertél volna álmodni? Mit tettem én?
mire vittem eddig? Két országban közvéleményt, becsülést, kitüntetést
nyertem, sőt jutalmazó rendjelt kaptam; tetteim nyomába sehol egy
hatalom, vagy hatósági vizsla nem szagolt; kihoztalak ide a
szolgasághonából, ide Magyarországra, hol vétkezni legbátrabban lehet;
hol a jövevény becsesb a honfinál; hol nem kérdik, nem vizsgálják: ki
vagy? mit űzesz? és miként? hanem hiszik vakon, s áhítattal, mit
mondasz, s hírrel, dicsőséggel fizetnek, kiket megcsalsz. Két országból
eljövék felfedezés nélkül; a magyar Kánaánt is itt hagyjuk fogunk
vesztesége nélkül. Csak türelem, Jefte; sehol sem oly könnyű
meggazdagodni, nemessé lenni, mint a magyarok közt. Nem mindig mondom-e,
hogy értékem tetemesen növekszik? Hirem tiszta, mint Mózesé; kevés
várakozás: s ha húszezer pengőmet megkaptam ama bizonyos úrtól,
erőszakolni fogom, hogy nemessé létemet eszközölje, különben halálos
titkát törvénykézre adom. Ha nemesekké lettünk s nevet változtatánk:
több előnynyel cserélünk hazát, vagy telepedünk meg, s hagyjuk félbe
üzleteinket, míg nyakunk nem törik. Vagyon és kiváltság birtokában le
fogjuk nézni a fajt, mely hagyott vallásunkban gyűlölt, szegénységünkben
gőgjét érezteté, s apáinkat garasos alkui közben felrugdosta. Hah! mi
dicső az, fényes hintóból rugatni szemébe a sarat gyalog kereszténynek,
ki a zsidót, ha szegény, leköpi; ha pedig gazdag, vak eszközül adja
magát neki. Mi dicső lesz méltóságos adósim asztalánál fitymálni a
kölcsönből főtt franczia étkeket; túlhaladni olcsó salonjaikat;
gazdagabban aranyoztatni czimerem; gúnyt űzni alig fedhető
szükségeikből; s kinevetni, ha miattam buknak. Vagy ha nem tetszik e
kilátás: visszaküldlek Lembergbe a genymosó dézsához». Miért hát ez örök
titkolózás? nem tudok semmit, nem ismerek senkit, csak engedelmeskedem.
Ki az a nagy úr? ki ez a gyermekőr? miért kap ön húszezer pengőt? esék
mohón szavába a vörös dajka. «Az nem tartozik rád», viszonzá Márk úr
egyszerűn. Miért? – kérdezé a dajka. «Mert a nő esze kurtább mint a
haja, pedig Izrael leányi kopaszok»… Minő bánás, mint egy szolgálóval; –
békétlenkedék a vörös; – én magázom, pedig vénebb vagyok: ön te-nek hí,
szid és lenéz, pedig javára munkálok; fukarsága, kétkedése kiállhatlan;
modora kinzó és mogorva; én a kosztos malaczokkal sem bánok
kegyetlenebbül… «Bánt-e valaha zsidó gyöngédebben kegyébe vett
koldus-rokonokkal, mint én veled? Te vak vagy, néma és siket; s ezért
eszel, iszol, s védelem alatt állsz; hallgass, parancsolom»; viszonzá
Márk úr halkan, mosolyogva, mintha nyujtott ajándékot akarna kedvessé
tenni, pedig az epe lázadt fel ereiben. Beszédökben itt szünet
következék; úgy látszott, a vörös dajka mérge, haragja, czivódó ösztöne
remeg és enged Márk úr hatalmának; s engem elfogott a csodálat, miként
tud oly durva bánás és közös titkok mellett, ily vakmerész jellemre
annyi hatást gyakorlani; bár másfelől az idézett szavakból meg kelle
győződnöm, miszerint e gőgkor kezében minden, ki hozzá közelít, vak
eszköz, s a vörös sincs a félő rejtelmekbe annyira avatva, hogy
veszélyes legyen. Fő érdek azonban, mely gyanúmat megragadá, a húszezer
pengő iránt kifejezett igény s remény vala, melyet a Márk ajtó-ablakán
meglepett idegen szavával oly csodás összefüggésben láttam lenni.
– Igaza van önnek, – közbeszólt az ismeretlen; – semmi kétségem. Azon
diplomata szörny, kinek, ön történetében, kezeire ismerék, kevéssel
azután vőn kölcsön húszezer pengőt, a nélkül, hogy én, ki ügyeit
nyomoztam, e pénz hova létéről valamit tudhaték. Ez öszlet csalhatlanúl
Márk zsákmánya lőn, kit ama fő bűntárs épen jelenleg törekszik
megnemesíteni; s ki azt orvosi érdemeinél fogva, emberbaráti irgalmas
híre, és hirhedt jótéteményi következtében, a közvélemény szerint oly
nagyon megérdemli. De kinek czímerébe, önsegélyével, hóhérral tetetek
ötágú koronát.
– A vörös dajka, – folytatá Ödön, – néhány percz mulva, mintegy bánva
rabszolgai lázadását, átadó alázattal kezdé meg a szakadt beszédet. «Én
hát megnyugszom parancsolataiban, mert ez mind hasznot hajt, vagy
legalább hitünk lenézőinek kárt okoz. Hát ezért a várandó leányért ki
fizet?» «Senki», felelé Márk úr röviden. «Ez még sem fér fejembe, –
viszonzá a vörös, – hát csakugyan irgalom-intézetté alakítjuk a
haszonhajtó udvart…» «Ha érte nem fizet, fizet gyermekeért» vigasztalá
Márk úr. «Egy magtalan főrangú hölgynek örökösre van szüksége, hogy
férje jószágában magát biztositsa. Mert látod Jefte, itt az a törvény,
hogy ha a férj magzat nélkül meghal: birtokaiból kivetik özvegyét a
mellékági ős ivadékok. Egy feltétele van ugyan a czikknek, mely azt azon
esetre szorítja, ha a javak többek, mint a mennyinek jövedelme az özvegy
férje sorsához mért tartására elég. De ez csak tévesztő ösvény s
tolvaj-rés, melyen az érdek bebúvik s az igazság kibúvhatik. A nő, ki
egész ifjúságát, egy beteges, kiélt, korán aszott férj mellett
kórápolattal kolostori magányban hervasztá el, ki nyugtalankodék,
szűkölt, nélkülözött, hogy férje nőtlenkori kicsapongó adósságait
letisztázza; ki a szenny- és rongylepte ősi telket tiszta ifjú színbe
öltözteté; a torkos csavargókat kiszoktatá, elidegeníté; nyomort,
pusztulást száműzött, megszüntetett; az agár- és lakoma-fészekből
barátságos családhajlékot alakíta; az inség helyén rendes bőséget,
ízlést idézett elő; szóval férjének istápja, őre, jótevője volt; ezen
nő, mondom, ha megözvegyült, a nemesi javakból, mint elhasznált butor
kivettetik, mint az agg vadászeb tartást kap, s a nőerény, hitvesi hűség
és szorgalom érdembéreül, fillérekből tengeti évült napjait; míg a
családnév dicső örökösi éhszükségükkel felfalják gondja, fáradalma
eredményeit; kiknek minden érdeme abból áll, hogy harmad-negyedíziglen
fel tudják vinni apjaik származását, kiknek nevét igen, de vérét nem
mindig öröklik. Persze ily törvény irányában, míg az erényes, bigott,
család-kegyeletben főtt szívü asszonyok áldozatul esnek: korhoz képzett,
eszes, vállalkozó nők, csellel segítnek magokon s eleve gondoskodnak
róla, hogy a gyékényt ki ne ránthassák alóluk. Épen ilyen eszes azon
úrnő, kinek számára a terhes pórleányt ide szállítám. Őt magtalanná
alkotá a természet. Most második dús férjet bír. S azt hiszed, elég
ostoba volt az első férj birtokaiból magát a törvény körmeivel
kikapartatni, midőn özvegygyé leendett? Oh nem? A természet neki nem
adott örököst: ő vatta és aczél-rugókból készíté azt. Vékony lemezen
kezdve, apródonként nevelte álterhét, mint azt a természetes fejlődés
kívánta. Fokról-fokra érlelé a nagyreménységű rongyokat s az időnek
teljességében elszűlte azt, azaz gondoskodék idegen porontyról, kit a
megcsalt férjnek és családnak mint örömjelt, a kihaló ág megváltó
szülöttét bemutasson. Ez, az ő körében s életmodora mellett könnyen
ment. Tavaszon kezdeték meg az ármány. Nyarát falun, férjétől távol
tölté el, hol az ügyes párisi gép titkait leskődő szemek s véletlen
alkalom nem árulhatá el. Késő őszön térve városba, betegeskedés színe
alatt elszigetelten élt lakosztályában s midőn kellett, én gondoskodám
magzatról, kit öltönyöm alá pakolva, magam vittem a házhoz a szülés
éjjelén, hol a kancsi Eszter nővérem vivé a bába álszerepét. Ez a
gyermek-fuvarozás meglehetős sikerrel ütött ki, mert a párisi gép
keresztelője után egy évre, megdicsőült a köszvényette férj s a váltott
örökös birtokaiban gyámnőül maradván, az eszes, merész anya: keresztapai
dijamul kétezer arany ütötte markomat. S minthogy az efféle ipar
nyereségesb őseink zsib-kereskedéseinél, jónak láttam különnemű üzleteim
biztosabb gyakorlatára, e megvásárlott telken műgyárt állítani, melynek
sáfárnőjévé kihoztalak Lembergből.» A vörös dajka kapzsi fülekkel nyelte
e jellemző bűnrajzot s úgy látszott, mind a mellett, hogy unokaöcscsét
ismeri, meglepte e sajátnemű polgári vétek. S ezen úrnőnek ismét váltott
gyermek kell? kérdezé kiváncsian Márk urat. Igen, – felelt, az orvos –
most harmadik. A gyász kiteltével ujólag férjhez ment s mint már
szokásba vevé, pamutszülöttel biztosítá a második gyámságot is. Kilencz
hó előtt azonban a fiú, kit akkor egy pálinka-árusnőtől szereztem alá,
beteges lőn, férjének pedig gazdag örökösödéshez volt kilátása, minek
útját már meg is nyitottam; s az úrhölgy jónak látta egy második párisi
gépben pótló biztosítást nevelni; mi az idő folytában szépen ki is nőtte
magát, úgy, hogy ezen pórleány gyümölcsével néhány nap alatt beválthatom
kétezer aranyért, mire ugyan várnom kell, mert a birt vagyon hátán
meglehetősen kimentek, de szerződésem szorosb kapcsolatban tartja őt,
mint a velenczei kalmárt amaz egy font húsos kötlevél. A vörös dajka
pupját a széknek veté s ámulva hallgatá unokaöcscsét. A gyermekkínzásban
s titkos vagy aljnép közt forgatott bűnökben ő is mesternő volt; de úgy
látszék, ama magas tanban járatlan vala, miként kell nagyokat, nagy
érdekek tömkelegébe szőni, megcsalni s rajtok uralkodni. De hát ki azon
úrnő, ki ezen pórleány kölönczeért annyi kincset kivet? kérdé hüledezve.
«Azon főúr neje, kitől 20,000 pengő forintot kapok,» felelé Márk úr. Hát
megcsalja azt, kinek oly tetemes összeget köszönhet? viszonzá a dajka.
«Természetesen, – válaszolá Márk, – ő érte megcsaltam egy nőt, egy más
nőért megcsalom őt. A kör megvan s ott állok, honnan kiindultam,
csakhogy hetvenezerrel gazdagabban. A világ így akarja az előmenetelt.
Ha csodatevő volnék s halottakat támasztva megközelítném cserélt hitünk
Krisztusát, még sem mehetnék semmire becsületes úton. Ma nem kell
szorgalom, képzettség, lángész, független jellem. Az ily bohócz fárad és
koplal s ha nyomorban gebed, kinevetik. Alázat, furfang, nyegleség az,
mi pénzhez vezet s a pénz mindenhez. Sohsem volt igazabb, mint
századunkban, hogy ki parancsolni akar, engedelmeskednie kell; vagy mai
szótár szerint: érdek érdekért, azaz: kéz kezet mos. Kit haszna
maszlagával kábává tömjénezünk, előviszi érdekeinket; mert most jellem
és ész kappantermészetű, meg kell részegíteni s elfogadja az idegen
csirkéket». Nem fél-e, hogy az úrnő megbánandja tettét s felfedi a
titkot? aggodék a dajka. «Az nem lehet, biztatá mosolyogva Márk úr.
Férje éltében kiüzetnék a paradicsomból; így pedig halála után e poronty
czíme alatt bitorland ötannyi évjövedelmet. Itt érdek a bilincs s annak
lakatja erősebb, mintsem az erkölcs halvány keze feltörhetné azt. Aztán
azon osztálybeliekkel nem oly magyarán köttetik az alku, hogy világos
kifejezésekre kerüljön a sor. Sem tettem körül tanut lábalni nem
engedek, ki részére valljon, épen mint te sem bizonyíthatnál ellenem
semmit a nélkül, hogy magadat is kínpadra ne juttasd. Kit egy héber
életbölcs megfog, nem menekülhet az.» Hát ha ez a pórleány feljelentené,
hogy gyermekét elvette s ha nem tudná is bizonyítani mi czélra? de
gyanut gerjesztene? kérdezé a bűntanuló dajka. «Akkor bemutatnánk egyet
porontya helyett kosztosaink közül s a hírlapok és közvélemény
magasztaló szavát vonnám fejemre, mivel egy szegény elcsábitott leány
gyermekét titokban, minden önzés s hirhedési igény nélkül, kisdedóvó
magánintézetembe felvettem. A leányt pedig hóhér bárdjára kerítném
alattomban, mert első csecsemőjét megölte s hogy meg ne ölettessék, én
adék bizonyítványt, miszerint gyermeke halva születék. Ha árulóvá lesz,
bakó várja; holott így bajától menekszik s harmincz forintot kap. És a
pallos reménye nem tréfa. Őt félelem tartja hurkomon s ez a
pórosztálynál oly hatalmas eszköz, mint nagyoknál az érdek.» S ki hát
mégis azon úrnő? kiváncsiskodék a dajka. «Az nem tartozik reád!»
viszonzá Márk úr foga közül s a dajka arcza mérgében megtelt vérrel s
rezes bibircsói kipipacsodtak; én pedig irtózva e szörnyetegek
jellemrajzát tovább hallgatni, reszkető lélekkel visszavonultam.
– És a pórleány terhével számított merény csakugyan végrehajtatott?
kérdé az árva halászt az ismeretlen, kit az esemény meglepő fordulata
hatályosan látszék izgatni.
– Igen, felelé Ödön. A leány néhány nap mulva ép, erős fiat szült a
káposztás szobában, kit Márk úr, még akkor éjen, kocsijában elvitt.
– Minő szövemény! minő ágazatok bűn- és merényben; s mindez aljas anyagi
érdekért… S minő csodásak gyakran a sejtelmek, mondá az ismeretlen.
Mikor a főispánné tíz év előtt anyaágyból kijött, oly teljes, virágzó
színben találtam őt, hogy gyanum kerekedék; talán nem is szült? De
persze elröppent e futó gondolat, kinek jutna hitébe ily merény komoly
űzlete? Most minden világos; úgy-e szeptember 14-ikén történt a
csecsemőrablás?
– Igen, – válaszolá az árva halász, – egy hóval az irgalomintézetbe lett
jutásom után.
– Így csalhatlan, – közbevág az ismeretlen, – a főúrnő épen akkor szülé
második fiát, kit öt év előtt elvesztett. Márk úr azelőtt házi orvosa
volt az uraságnak s három éven át alkalma volt a különben is rossz
hajlamú családra befolyást szerezni, hitet, feltétlen bizalmat nyerni,
mely a titkos szövetkezet merényéig növekedék. És az első szülött, a
pamut és párisi gépből teremtett örökös, a pálinka-árusnő becserélt
szülötte, az ön kinzójának, az esztergánál meglepett ismeretlennek fiává
s a gőgös őscsalád diszére csempészett magzat nem más, mint ama szép
ifjú, kit ön a mai halászatnál ideglázig meglepett, ki önt harmadnap
mulva látni akarja, de kitől önt megszabadítjuk az isten és én.
XVII. (Észrevételek.)