zúzott és ráismerhetlen arcz, s megcsalt orvosok közbenjöttével
felbontott test által, ön édesanyja- és érdekletteinek távollétében, a
főhivatalnok titkos, de egyetértő, sőt szükség esetében pártfogó
elnézése mellett, sikerült gyanú és bűnhődés nélkül kivinnie. A
fentmondott orvosi jelentést a szerkesztők résztvevő észrevételekkel
csillagozák meg; s később, midőn Márk a szinlett lélekhábor elszórási
ügye alatt, rövid időre csakugyan eltávozék: a lapok kezelőinél divatba
jött szánni, vigasztalni, menteni, s a közönség további bizalmába,
kegyébe ajánlani őt, saját vagy idegen sallangos czikkekben, miket
alkalmasint Márk szerkezett, s barátai által kéretett be a napi
hasábokba, mintha azokat a közönség egyik-másik tagja, s illetőleg a
közvélemény győződésből irná. Ily bűn gyakran üzetik hirlapjaink által.
Ha mi érdekes történik, mohón felkapják, tárgyalás alá veszik, hogy
hasábokat töltsön, s véleményt adjanak. De mindez, az első jelentkezés
szinében történik; s ha az első adat, nézet, fogalom, vagy irány, mely
azt nyilvánosság elébe hozá, csalárd, hiányos, vagy álzott vala:
rendszerint azon vágásban marad a tárgy, s a változatul felette kelt
közlemények ferde, veszélyes vagy bűnös kifejlést eszközlenek a
félrevezetett közvéleményben. Igy történt az ön ellen elkövetett merény
esetében is. Márk, szemtelen, önhitt, de eszes és korismés csele,
melylyel czikkében fellépett, elvoná a tény szemléletéről a
közfigyelmet. A tárgyat átcserélte, s a bűn helyett saját helyzetét tolá
eszmélet tárgyaul. A lapok a helyt, hogy az irányt kiigazítanák, s
ösztönt adnának az igazság szigorának: tovább mentek a félreámító
csalnyomokon; minek következtében a borzasztó eset mellőztével, Márk
érdemeinek, szánatának, s ajánlgatásának utó- és viszhangjain fejezteték
be a nyilvános tárgyalás; úgy hogy a közvélemény, a helyt, hogy
bűnnyomozó szenvre és boszúra izgattatott volna fel, egy vetemült szörny
pártfogására engesztelteték meg. Helyhatóságink szinte nem törődnek e
rendkívüli hirrel. Fenyítő székeinknek általában oly borzasztó
rendeltetése van, miszerint csak azon bűnt nyomozzák, üldözik, mely
iránt hivatalos jelentés tétetik, mely iránt vádkereset, s követelés van
indítva; szóval, mely hebehurgyán, kontárul s előkészület nélkül
követtetik el, vagy oly rosszul fedve, hogy a tyúk is kikaparná, s egy
vak is rábukkan. Ön ügyében nem volt, ki panaszt emelve, nyomozást
kérjen. Anyja még tengeri fürdőkön; s én távol, bajokkal terhelve későn
jövék a történet tudomására. Kettőnkön kül pedig alig lehetett volna egy
kit találni hazánkban, kit ön sorsa lélek és szív szerint, valón
érdekelne. Így a hatóság nem sürgetve kényszerítő vádtól, közönyösen
vevék. Különben is örülnek, ha adat- és keresethiányból egy bonyolódott
gyanú irányából egygyel több alkalmuk van nyugodni. S itt annál
kedvezőbb volt helyzetük, mivel a nyilvánosság organumai részint
elaltaták, részint álirányra téveszték a tény iránti fellázadt
figyelmet. Úgy hogy midőn édes anyja, augusztus 28-án leverve, lázban,
kétségbeesetten megérkezék, önt föld alatt, a közvéleményt nyugtatva, ön
halálát bűngyanu nélkül, s Márk orvost honn nem találta. A legjobb anya
sorsa akkor átok és repesztő fájdalom, később üldözet s nyomor lőn. És
mégis angyaljósága ily irtózatos vétket nem gyaníta. Mennyire anyai s
nőkebel ily esetben megnyugodni képes, a gondviselet tiszteletében
keresé gyógyító vigaszát. Csak én valék, kit e titkos rendkivüli halál
nyugodni nem hagyott; ki a családviszony érdekeit, a diplomata gőgös
vágyait, s Márk félig-meddig, de kárhozatosan ismert jellemét feledni
nem tudám. Ezerszer akartam a közbejött évtized folytában erélyesen
fellépni, panaszt, vádat, követelést kezdeni, s a lappangó szerencsés
vétek fejére boszuló bárdot eszközleni: de kezeimben semmi adat; a
főhivatalnok tekintély és magas befolyások birtokában: a bűntárs dr.
Márk, folyvást a köztisztelet és méltánylat kedvezéseiben erősödve!
Annyi előny és ostrompont ellenem – semmi fegyver kezeim között! Mit
eszközölhettem volna, mint önzés alacsony gyanuját magamra családi
egybeköttetésemnél fogva; s siker veszélyét az egykor tán mutatkozandó
alkalomnak… mely önneli első találkozásommal oly boldogítólag
felvirradt.
XVI. (A vörös dajka.)
E közben enyhe, szellőtlen pusztai est állott be. Az égkúp tiszta kékbe
öltözék, nem szennyezve legkisebb felhőtől. Jobbról feketekék fellegfal
fogta kerítésbe a láthatárt, mely vízegyenében kanyarult nyugotról
éjszaknak, földig takarva égszín bársonyával az eget, mint midőn a terem
mennyezetétől padlatáig szőnyegezve van. Átellenben a két férfiúval, a
telő hold rejlett opálszín felhőlap megett, melynek féltojásdad alakja
hasonlíta egy nagyszerű oltárképhez. Rétegein itt-ott áttetszett a sárga
csillag, s töredezett világa szőke gyöngyszínnel önté be az egészet,
ívszéleit pedig ujjnyi ragyogó paszományba szegzé. Köröskörül keskeny
kékmező övezé e látványt, mit ismét fuvatagszerű felhőzet keríte,
olyforma vegyben, mintha alul elevensárga, középen verhenyes, fölül
vörösréz színű hó esnék. Nehány percz után kiemelé fejét a bűvös hold,
mintha lábujjhegyről nézne el a felhőlap vállán, melynek bontakozó
alakja hirtelen árnynyal foltozott aranyszínbe borult, s díszpalástként
látszék takarni a csak arczban látható királynét. Azalatt az
észak-nyugoti falszőnyeg felszakadt, s balszárnya az égkup ívére
kanyarult, mintha orkán lebbentett volna fel egy száz mérföldnyi
kárpitot, mely megül számtalan pompalobogványok gyultak ki a kék
semmiben.
A beszélő pár nem élvezé e gyönyörteljes látványt. Darabig szótlan
mélyedésben mentek egymás mellett, mintha lelkeik pihenni akarnának a
mondottak terhétől, vagy erőt szereznének a folytatáshoz. S így a
Hortobágy partjára tévedtek. A holdfény elterült a zavaros folyón, s
lomha mozgalmain ködöt látszék verni a remegő világ, mint egy éji
délbáb, melynek lenge sátorában szárcsák uszkáltak a barátságos nád
közt. A folyam hosszában itt-ott odvas fűzek állongtak korhadt, meztelen
ágakkal, s vizenyős töveiken elöntve a réti nefelejts dús virágzatával.
A hallgató vidék enyhe szenderben altatá önmagát; csak néha lebbentve
meg fűszeres szellőit, mintha álmában susogna. A friss gyep, s
holdvilágos táj vonzó kilátása oly vendégszeretőleg kinálák bájaikat,
hogy a beszélő pár önkényt találkozó ösztönből, a partra települt.
[Illustration: Szótlan mélyedésben mentek egymás mellett.]
– S hova vitte önt Márk úr? – kérdé folytatólag Ödöntől az ismeretlen.
– Egy batárdba, – felelé a halász: – melyen félig épűlt, s gyéren
világított utczákon, egy külvárosi ismeretlen zugba kocsiztunk. A
vendégudvar, melybe vitt, szűk és kaputlan; kerítvénye erős; utczaajtaja
lapos szegekkel kiverve, s rajta nehéz érczhuzó, melylyel Márk halk és
kimért szűnhézagokkal kilenczet koppantott, mintha egyedül ez volna a
megnyittató jel. Beléptünkkor két örves szelindek dühödten rohant meg;
de Márk úr egyetlen füttye csendre idézé őket; csak zöld szemeiket látám
reám villogni a távol sötétjéből, honnan nyihogó haragjuk hallatá magát.
A konyhában alacsony, köpczös, sánta és pupos nő fogadott. Tömött vörös
haján félrefittyent hálófőkötő, mely úgy látszék, csatában veszté
egyensúlyát. Arcza spanyolviaszszinű, bibircsós, szemei szürkék, s
tekintetében bizonyos igéző erő, mely leköt és kényszerít magyarázat
nélkül. Meglehet, beteg idegzetem keresett minden új tárgyban félelmet s
feltünést; de annyi igaz, hogy ezen arcz, kedvezőbb körülmények közt is
elrémített volna. Márk úr hideg mosolylyal fogá kezemet, s mutatott be a
házi asszonynak: «itt az új gyermekőr;» miből remegve kelle
meggyőződnöm, miszerint a vörös dajkához jutottam, s egy halott szerepét
kell átveendnem, ki talán kölcsönül a sírban engem képvisel. Előpitvar
helyt konyhából nyiltak a szobák, s beléptünkkor a tűzhelyen rántásszagu
vegyes színű gombóta- vagy pépnemü habarnyiczák rotyogott mázos
érczedényben. Márk úr néhány szót váltott németül a vörös dajkával, de
oly torzító zsidó kiejtéssel, hogy épen nem érthetém. Néhány percznyi
szócsere után, miközben az örves ebek miatt beljebb vonulva, a
konyha-üstben fehér ruhákat vettem észre főni, a dajka hozzám fordult.
Szürke szeme mosolyra hunyorult, s általában annyi kedély s biztató
gyöngédséget iparkodék kifejezni, mennyire ily bélyeges arcz, s
girbe-gurba termet képes lehet. Kézen fogott, s kérdezé, ha ehetném-e?…
Gyomrom annyi időtől szakadatlan terhelve legsulyosb étkektől, nyomva,
feszülve, dagadtan emésztő részeim: szinte hátam borsódzék kérdése
miatt, s szabadkozólag felelém: nem ehetném. Márk úr államat fogá, s
arczomat felbillenté, hogy szemébe nézzek. «Most vagy valódi anyádnál,
kitől ama fényes hölgy csecsemő korodban átvőn. Te nyomorú vagy, s
koldus; csak kegyelmem után élhetsz el: azért vakon engedelmeskedjél
anyádnak, s légy hű, mint ez az eb;» s akkor megveregeté az egyik örves
fejét, mely kezeit nyalta, s e műtét után rám mordult. Az idézett bucsu
szavak végeztével, balra benyitá egy téres, fejér udvarszoba ajtaját a
vörös. Ablakai kétharmadban festetlen fenyővel deszkázvák; benn
rendetlenül különnemü lom, egy pohár vizen úszó olajmécstől gyéren
világítva. Oly hideg-, oly barátságtalannak tetszék e szállás nekem, ki
soha festetlen szobát eddig nem láték, s efféle tárgyakat laktársimul
tekinteni nem szoktam meg. Vastag tölgyasztalon, péppé vágott hús volt
ormós csomóban s legyektől lepve. Mellette törletlen a mocskos vágó
bárdok, s egy szőrős félczomb, melyet közelről ama kutyafajú chinai
disznóénak ismertem. Odább néhány fej fonnyadt káposzta; fedetlen zsír,
szappan, s hüvelyes főzelék túlérett paradicsomalmák közt s a t. Úgy
látszék, kamrának használtaték a szoba. Mindenek közt azonban leginkább
feltünék egy sereg lyukas járszék forgó csigákon, melyek, a lyukszélekre
tapadt friss szennyből itélve, folytonos használatban látszának lenni.
Mielőtt bővebb szemlét, s egybevető okoskodást tarthatnék az élesszagu
lakban, egy a szegletben, földrevetett szegényes ágyat jelelt ki
számomra új anyám; s a nélkül, hogy vetkezésre időt engedne, a mécset
elfuván, kiment, s az ajtót rám csuká. A mécs kanócza kábítón füstölt;
de mennyire kevésbbé üldözött e szag, mint a franciscel templomillata,
mit a kancsi kályhamedvém talpain égetett. Az oltott mécs véglobjában
bizonyos négyszeg telepre esének szemeim, mely az átelleni szögben a
padlaton terült el, s vékony, lyukgalt szövetü takarója alatt mozogni
rémlék. Egy perczre megdöbbentem, mert a fürdőszobámba kiterített halott
juta eszembe; de csakhamar megnyugtatám magam. Alkalmasint baromfiak
lesznek; tán holnap ölendők, s azért helyezé őket kézhez közel a ronda
gazdasszony… Alig vártam, hogy ágyba meneküljek. Annyi töröttség,
rettegés, fárasztó láz után; menekűlve életrendem növő ijedelmi közül, a
kisértő lak és üldöző szigor korlát- s akadálytalan börtönéből, legalább
új ismeretlen sorsba változtam által, melytől végkép kétségbeesni elég
okom nincs még, melyet az átcseréltnél enyhébb, nyugalmasbnak
remélheték, s melyben a szökés lehetlenségéről még nem győződtem meg
úgy, mint amott. Elmém fürkészve kalandozott ugyan ez újabb sejtelem
indokai felett: ha vajjon valóban e formátlan szörnynek kell-e köszönnöm
létemet? nem amaz angyaljó hölgy volt-e igazi anyám, kitől Márk csalárd
meséje megfosztott? vajjon lehet-e holdkórnak, bölcsős kisdeden jeleit
látni, hogy oly korán, emlékerőm kezdete előtt, átcseréljen egy
hirhetném úrnő, ki most, miután neve inségem által érdekült, száműz, s
visszavet a nyomorba, mely eredeti örököm?… De mi volt mind ez aggály a
kinzó időszakhoz, melyet Márk lakában szenvedék! Mi örömest adám cserébe
a fényt, izlést, bőséget a rongyokért, miken feküvém, a fertőzött lég- s
tisztátlan tárgyakért, mik körzének. A szabadság kezdé emelni lelkemet,
mintegy súlymentesült rugó. Igen, a szabadság e még bizonytalan kincs
hite, úgy kivevé lényemet a természetlen feszből; s oly vidám, könnyed,
vigaszölelő kedélyben engesztelé fel, hogy feledve multam félelmét, s a
jelen rejtelmeit, megbocsátva kinzóim vétkét, megifjadva reményeimben:
Czili emlékével, az egyetlen kedves gondolattal, mely, – miután gyermeki
hit és érzelemtől megfosztatám, multamból fenmaradt, elalvám. Ez álom
enyhe édje, ifjító bűbája sokszor jut eszembe, s eszmézetem tárgya. Oh
mi kevés kell ahhoz, hogy boldoggá legyen, ki nagyon boldogtalan…
Vendégálmam azonban nem nyujthatá magát sokáig. Az átelleni
szalmatelepet, mit mécsoltásnál láték, nyüzsögni hallám. Ezt fokozatos
nyugtalanság, s végre egy, két, három, s több gyermek sivalkodása
követé.