szokatlan idegen erőt, mely képes lett volna kórságom anyagát elnyomni,
kiirtani; de minden ellenszenvileg történt s folyt körültem, mint a
delejjel tölt életművezet kivánja. Mondhatlanul érzékeny valék; beteg,
ingerült s túlfeszült fogékonyságban. Érzékim, hogy úgy szóljak,
felfalának minden kisded hatást; s növő, terjedő, élesedő erőben vezeték
idegzetemre. Agyvelőmet szédült állapotban érezém; legalább működése
hasonlíta az éjjeli élethez. Eszem ösztönnek, értelmem ábrándnak,
öntudatom érzésnek adott cserében helyt; szóval bennem az idegrend
gondolkozék, abba költözött életem. Legkisebb hatály szerencsétlenné
tőn. Erős hangú beszéd, állati párázat, ajtó nyiszorja, vagy csupa
légvonal, mindannyi kínzószerem lőn. Kissé erősb érintés bőrömön
fájdalmakat szűlt. A Márk macskájától lerogytam, s ha késem a tányéron
megnyikkant, hideglelést kaptam. Képzelheti ön, ily lélekállapotban,
mint közeledém naponta a végőrültséghez azon nyomasztó, magányos
életrend folytatása mellett, mely mostani szobámban a baglyos éj
nyavalyatörésén kezdődék. A képek, könyveim, meleg ágyam, a nehéz
emészthetlen étkek, a fonókák s temetők kisértetei, folyvást üldözének,
segédül véve a multak iszonyú emlékét. Többnyire húnyt szemmel levék
magányomban, mert a kisértő tárgyak látása rázó borzadályt, vagy
többnyire görcsöket idézett. Így valék a kancsi meséivel is. Fülem
bedugtam, s puha vánkosimba fúrám, temetém fejemet, hogy ne halljam.
Közönként érzék már ijedelmek- vagy éles ingerültségeknél egy
nyilalásforma kínt kígyózni velőmre, mely erőtlen feloszláson végződék,
mint midőn a szél pusztára ér. Úgy hiszem, ezen pusztaság, mit érezni
igen, de megértetni nehezen lehet, már az őrültség hazája. Soha ily
fokon nem érzém a szökési ösztönt, mely már ablakrostélyim
megkisértéseig nőtt. Mit álltam ki e kórfejlődésben: csak orvos itéli
meg, vagy ki így szenvedett. Delejes ingerültségemnek volt egy csodás
költészete, a tiszta, világos, ellenállhatatlan sejtés. Márkot megérzém,
midőn a lépcsőkön hazajött. Fokonkint számítám lépteit, s meg tudám
mondani, mikor fogja meg a csengetyű vas rángatóját, mi nekem fájt. Így
megérzém a kancsi bejövetelét is betett ajtónál mellékszobámba. Ha
régibb tanulmányaimra visszagondolék: világos, határozott fogalmam volt
minden homály felett, mely értelmemet akkor nem engedé tiszta értelemhez
jutni. Azt hiszem, év és tapasztalás utján tökélyesen kiképzett elme,
nem itél helyesebben, mint én akkor. De volt egy borzasztó természete
ezen éles, biztos tapintatnak. Sejtésem mint bizonyost láttatá, hogy
újabb sorsom oka azon idegen lőn, kinek leső arczát az esztergától
meglepém. E fogalom nem határozá meg, nyilvános parancsot, vagy legalább
akaratkijelentést tőn-e az idegen? de hogy növő szerencsétlenségem,
jövendő tébolyom, vagy tán halálom az ő vágyát, kivánatát töltendi be, s
e borzasztó közeledés a végkifejléshez kedvére van: azt teljesen
elhiteté velem.
– Kétségkül ama diplomatikus szörnyeteg, kinek érdekében volt önt
birtokjogi állapotából kivetkőztetni, nem tőn világos kijelentést
akaratáról. Erre nem volt szükség. Márk régebben az ő házi orvosa volt;
ismeré a családviszonyokat, s jól tudá, mennyire érdekében állna öntől
szabadulnia.
– E meggyőződés óta, csodás fordulata zavart képzeteimnek, átruházá
üldözőm formáját a holdkóros képre. Úgy tetszék, mintha a meglepett
idegen leskődnék reám a házfödélből, orozva, bőszen, távolíthatatlanúl.
Hinni kezdém, miként kisértő arcza, s félig nyilt szemei azért merednek
reám oly üldözőleg, hogy őrültségem mielőbb kifejljék. Ez ismét új
rettegtető sejtést csatola magához, miszerint gyógyszerem titkos
keverék, tébolyodást hozó elemekből, mikkel Márk úr kicseréli az
orvostanácstól kijelelt szereket. E folytonos ideg- és agyláz, e
természetküli feszítő ingerültség, s kiforgatott elme és érzéki
rendszer, minek fejlődési fokát, jellemét s jeleneteit csak erőtlen, s
hiányos töredékben közölheti nyelvem: elnyűtték létemet. Menthetlenül
látám közeledni az őrültségi örvényt; lemondó kétséggel várva vesztemet,
mint kit a zuhatag sodró árja elkap. Anyámtól tanulám: hol közel a
veszély, jelen van az Isten. Valóban hinnem kelle azt; mert észirtó
sejtelmeim közt volt egy, mely mint megtartó sugár világolt a többinek
mélységei felett. Magyarázhatlan ösztön kényszerített hinni, miként
anyám 28-ik augusztusban megjőend, két héttel előbb, mint távoztakor
igérte.
– Különös, különös! – megszakítá az ismeretlen. Ön anyja valóban azon
napra határzá visszajövetelét, mint történék is, de önre nézve későn.
Megirám neki, mit ön állapotáról a lapokban olvasék. Márk, a gazember,
nem tudósítá őt. Visszajöttekor, a szörnyű esemény után, szemére
lobbantá hanyagságát. Ő állítá, miként két izben irt; s térti
vevényekkel igazolá magát; de azt hiszem, vagy a postakiadót vesztegeté
meg, vagy hamis jegyek valának azok. Édes anyjának fájdalmai közt nem
juta eszébe, a térti vevényeket nyomozni.
– Ezen hit oly erős lőn bennem, hogy egyetlen vigaszommá vált. Biztató
evangeliom a siralom völgyében, mely titkos igérettel hirdeté: miként
elközelítend földi mennyországom. Napot, órát, perczet számíték e
szabadító véghez, de némi homályos érzet erőködék reményemben közfalat
vonni, mintha nem lenne mód a tébolyt 28-ik augusztusig visszatartani…
Egy este a kancsi rosszul lőn s vacsorámtól kiséret nélkül mentem
aludni. A közbeneső szobát félig világítá meg kezemben vitt gyertyám. A
butorok árnya, mint rémtábor uszott a falakon félkörben, a mint
haladtam; látni hagyva közein a pamlagon fekvő macskát, mely félig emelt
fejében zöldtüzű szemekkel, mint a kancsi elátkozott herczegasszonya,
kisérte lépteimet. Izgatott ereimen fagyosan tolongott a vér; mintha
körönként fel akarná törni azokat, míg másutt üres hézagokat hagyott.
Alig tudtam lerogyás nélkül szobámba rohanni. Gyertyám elaludt, s én
sikoltva kulcsolám magamra az ajtót. Sötét lőn; a nyitott salukon beönté
fényét a fogyó hold, átvilágítva ablaktekercsemen a szálas fekete
vonásokban nyomott, guggolva meredt, nyöszörgő alakkal néző boszorkányt,
mely az eltépett helyébe cserélteték. A tekercsen áttört fény félig
szobámba hatott, s barnakék világban veté föl a fekete tárgyakat, mik
körül a lovag tekintete, s félig nyilt szemével a holdas arcz, fejéren
nőttek ki, lebegve a ködszín holdvilágban. Ágyamba akartam rohanni, hogy
fejemet, magamat, kétségemet párnáim közé fúrjam, rejtsem, temessem.
Mielőtt tehetném, egy rejtelmes fekete csomó tűnt fel asztalomon. A
takaró-szövet gömbölyű alakra látszék tapadni, minő az emberfej.
Riadásom e felett kétségbeejtő lőn. A képzelődés mindig jobban retteg
rejtett, ismeretlen tárgytól. Mint zsákmányt rohanám meg a
magyarázhatlan titkot, s ragadtam le lepleit. Egy szörnyeteg rejlék
alatta színezett gypszből csodásan kiöntve. Szemeim akaratlanul reá
meredtek. A hörcsögarczú orvosra ismerék azon irtózatos alakban, midőn
magnetizálni akart. Összehúzott nyakán, függő hús arczát előretolta, s
vigyorgott. Üveges szemei kiültek, s pillantás nélkül szegeződtek reám.
Hideg nyirkos tenyerét kiterjedve tartá, s halottkék inai megfeszültek
ízein. Remegő szememben halkan, kisértetiesen látszék elhúzódni, mintha
mondaná: «Ne félj kis holdkóros, meggyógyulandsz.» Sarkamból felfelé
érzém rohanni a vért, mint ama szerencsétlen estvén. Felsikolték, s
tántorgó léptekkel törtem ajtómra kiszabadulni. Azt hivém, orvosom zárta
rám; a rettegő zavarban feledém, hogy magam tevém azt. Sikoltozám segély
s nyitás után. Nem felelt senki; nem hallá-e Márk távol szobájában, vagy
készakarva gyötrött, erőtetve a mai megőrülést? nem tudom. Órámon a
villi harangozott. Kétségemben kiütém ajtóm szűk ablakát, s vagdaló
üvegdarabok közt kidugám karomat, mintha ott menekülni lehetne. Aztán az
agyagkisértetnek akartam rohanni, hogy összetörjem azt. Késő volt.
Sarkamtól velőmig rohant habzó vérem; gyorsan, mint midőn forráspontig
szökik a hévmérő higanyja. Úgy tetszék, minden porusomon ki akar
buggyanni, s midőn hajamig ért, felmereszté azt, mint egy vadállat
tüskéit. Az egész történet gyorsabban a szónál ment véghez. Görcsöket
kaptam, ajkamra tajték forrt, lerogytam… Önt talán úntatja részletes
beszélyem; de miután sorsomhoz részvét köti, akarom, hogy tudja, mire
vetemülhet ember ember ellen érdekért, Pesten épen úgy, mint Párisban.
– Sőt köszönöm fájdalmát, melyet nem kimélve folytatja beszélyét. Oh én
ismerem az emberi szívet; ismerem hazai törvényhatóságaink fenyítőszéki
jegyzőkönyveit. A szív, vér, s szenvedély: nem ángol, nem frank, nem
magyar, hanem emberi. Az ember, s mit magának teremt a sors, azaz érdek,
mindenütt ugyanaz; s ki rabjává alacsonyul, mindenütt alacsony.
– Szörnyű sorsom folytatása alatt Márk úr oly szíves, előző, nyájas
modort viselt, mintha mindez nem készakarva történnék, mintha
gyógyulásom fő vágya lenne, s kötelességeit lélekismerettel végezné. És
valóban, ha panaszra kerülend: nem tudtam volna tényeit szorosan
meghatározni, melyeket vádamhoz bűnjelül sorozzak.
– Mivel menté az agyagszörny gyilkos használatát?
– El kell szoktatnia, úgymond, a rettegéstől, mely természetemmé kezd
válni… Egyébiránt a szörnyű éj után, egy napot tölték még. Aztán leveté
álarczát, s új kétségbe ejtett, hol őrültségnél többet, halált
várhassak.
– Miként végződék a rettenet éje?
– Reggel napvilágon ébredék fel a szobapadlaton, hideglelésben, mely
gondolom egész éjen rázott, mert igen bágyadt valék, s minden tagom
bizsergett. Nem hallék semmi neszt. Órám kilenczre járt. Orvosom
ilyenkor betegeit járta. A szökés próbája jutott eszembe. Felkeltem
némán, zörejtelenül. Ajtóm felnyitám, s lábujjhegyen menék a macskás
szobán át. A következő teremajtó behúzva, de nem volt kilincsébe téve.
Halk susogás üté fülemet. Csendben, mit száraz, súlytalan testem könnyen
tehete, oda lopódzám. Márk és a kancsi beszélgettek. Ha mai álmából ép
észszel ébred fel, nincs reményem; mondá Márk. Miért nem adsz be neki,
hogy bizonyosan czélhoz juthass vele? kérdezé a kancsi. Oly feltünő
merény veszélylyel jár, s könnyen gyanut gerjeszt. Egy mérgezett
holttest czáfolhatlan bűnjel, ha nyomra akadnak. Őrültségén mindenki
megnyugszik, mert hajlamát születésben hozta. Gyanu nincs, nem lehet. Az
orvostanács megcsalva, s a gyógytárból hordatott szerek mindenkit
meggyőznek, hogy helyes uton járok. Egyedül te tudod, miként azon
keverékeket itthon cserélem ki; felelt suttogva a rémítő szörnyeteg. De
ha meg nem őrül, lemondasz a húszezer pengőről? kérdezé a kancsi. Azzal
vigyáznom kell, – felelt Márk. Oly urak módját s odavetett szavait
ismerni kell, mint azon főúr. Hol kötelezvény nincs, s kivált az ügy
kényes, vagy róla épen szólni sem tanácsos: szeszélytől függ minden. S
ily vállalatoknál, siker után, többnyire nem akarják ismerni az embert…
Így minden elveszett; – kétkedék a kancsi… Sőt nem, – biztatá dr. Márk.
A vörös dajka nálam volt. Kisdedőrje, tudod, ki termetben annyira
hasonlít Ödönhöz, agyonzúzta magát, leesett a padlásról, s a halálban
arczát összetörte, hogy lehetetlen reá ismerni… Nos, tán őt akarod
húszezer pengőn egy boncztanárnak eladni? kérdé gúnyos nevetéssel a
kancsi… Pszt, pszt! inté Márk a hangoska zajért, s én remegve
kémlésemeni kapattatástól, visszasuhantam szobámba, ajtómra tolám a lövő
zárt, s lefekvém, mint voltam előbbi helyemre. Átgondolám a
bűnszövetséget Márk és a kancsi közt. A kölcsönös te czím, gyanússá tevé
arczhasonlatukat; s magyarázhatlan delejes sejtelmem megsugá, hogy ők
testvérek… Boldog isten; én elhagyva, anyátlanul, segélyeszközök,
részvét, s emberi közelítés nélkül, rejtve, titokban zsarnokolva egy
szörnyeteg körmei között, ki vétkét ördögi ügyességgel képes rejteni, s
kinek egyetlen bűntársa az érdek- és bűnhődés félelmével hozzácsatolt
húg, kit magánál szolgálóul tart. Látám, mily mentlenül vagyok
körülhálózva, reszkettem az eredménytől, minek oly gyorsan kelle
kifejleni, mert hisz anyám jöttének 28-ára kellett hitem szerint
történni; de addig okvetlen meg kell őrülnöm, hogy Márk úr czélt érjen.
E borzasztó bizonyosság foglalá el egész lényemet. Azonban alig levék
készen padlatra fektemmel, Márk betekinte ajtóm ablakán, s hangos
szólításokkal ébreszte fel. Aztán, mint rendesen tevé, kinyitva
szekrényét, gyógyszert tölte számomra egy ezüst kanálba, titkos
szemlével vizsgálva a közben arczomon s szememben az őrültség jelét. Én
eltaszítám a kanalat. Áruló szavai rémítve győztek meg, hogy nem
gyógyszert iszom zárt szekrényéből. Nem erőteté a bevételt.
Izgatottságomtól hitte eredni a vonakvást. Kiment betegeihez, s
magányban maradék, mint napirendem hozá, azon különbséggel, hogy a
kancsi nem jött füstöt gyújtani, s szellőtlen szobámat tiltul leporozni.
Ismét a szökést próbáltam, de lehetetlen vala. Márk ajtai zárvák,
lakásom másodemeleten. Egy perczre gondolám, talán egymáshoz kötött
lepedőimen leereszkedhetném; de nem volt bátorságom. Kimerült, erőtlen
karjaim nem birnának meg, míg földig érek; hanyatt homlok zúznám
magamat, vagy a kancsi rajta kapna a szökési merényen, s akkor halálom
bizonyos. Rettegő kétségem fokonkint nőve; szinte öntudatlan zavarban
valék már. Kiáltozni kezdtem ablakomon által segítség után, mely
természetesen le nem hallatszott az utczára. A kancsi meghallá
kiáltásimat, berohant, földig pirongatott, s bezárt egy kamrába, honnan
hang ki nem hat; fenyegetve, miként ha lármát ütök, megöl. Gyanum,
félelmem, kétségeim nőttével nem untatom önt. Saját fogalma
kiegészítheti a sötétedő rajzot, melybe ennyi s ily események után,
bomlott lelkem merűlt. Ebédre megérkezett Márk, s egy postahely és adati
bélyeggel ellátott levelet olvasa fel nekem, mely részletes tudósítást
foglalt anyám haláláról. E hír, e csapás úgy levert, annyira elfoglalá
tört eszméletemet, hogy minden más fogékonyságra eltompult. Nem tudék
többé gondolni semmi veszélyre. Az irtózatos jövő, mit Márk meglesett
szava után várék, sőt a halál maga, csekély hatással lőn, ez elfoglaló
szerencsétlenséghez. Hogy is ne? anyám képe, szerelme, megjötte volt az
egyetlen remény, mely angyalszárnyakon emelé magát sötét kínom felé.
Most eltünék a jósfény, mely szenvedésimnek határokat igért; s ha oly
rend- és irányvesztett lélek, mint enyim, akkor egy mit határozottan
érezhete, úgy véglemondás volt az. Szívből óhajtám, bár megőrülnék,
szabadulni öntudatomtól, melynek oly szörnyű elemei kerengtek bomladó
velőmben. Istenem! mennyit kiáll az emberi szerkezet… Azt hinné ön, hogy
nem volt többé mit vesztenem; miután az életreményt, s anyámat
elvesztém. Márk úr tudott találni, mi még veszthető: az anya boldogító
emlékét. Kit anyádnak hittél, nem is volt szülő édes anyád; – mondá
gorombán – csak jószivű kegynő, ki költői kórhajlamod által irgalmas
részvéttel hagyá érdekelni magát, hogy neve a különös esettel
kapcsolatba jőjjön. E szó lőn végső éles fájdalma lelkemnek, melyet a
delejes érzteltség folyvást túlhangolt ingerlékenységgel szaggatott. E
lélekdöfésnél nem is juta időm haragudni, miként Márk hideg alázatát,
szemtelenül te czímmel cserélte fel. Névtelen eredménynyel hatott rám, e
hiú irgalom eszméje, e gyilkos gyanusítás, mely mindent eltörle, mi
előttem a földön szent vala. Nemcsak árva lettem egy percz alatt,
nemcsak a vigasztalás emlékhitét vesztém, hogy birtam jó anyát: de
gyámnőmet is oly hitvány hiú léleknek kelle ismernem, ki kaczérkodó
pártfogása által ismeretlen nevét akará a népen felül tolni, s kinek
embertelen nyerész kegyéhez hála nem köthetett. E fájdalom még metsző,
éles idegható vala. Minden, mit azóta szenvedék, maga kétévi méltatlan
börtönöm, tompa súly lőn ahhoz, mely nyomja ugyan a szívet, mint egy
nehéz kő, de nem szúr, mint a tőr.
– Miként tudá ön elhinni, hogy hiú, kaczér kegyelet volt volna annyi
fájdalom és jóság, mennyit feláldozó anyjában tapasztalt?
– Elhagyottságom, s az arra következett sorsváltozásom elhiteték velem.
Azt véltem: a tengeri fürdő csak álszín volt az unt tréfátóli
távolodásra. Hiszen kétszer irtam kétségbeesett levelet, s választ nem
kapék.
– Édes anyja szinte irt önnek, bár önét nem kapá; a szörnyeteg sikkasztá
el kétségkívül az anyai biztató vigaszt… És a húszezer pengő forint
alkuja, a Márk és kancsi közt folytatott párbeszéd, s az ebben rejlő
titkos, félelmes érdekek nem győzék önt meg, miként nevezetes
származattal kell birni, s a kegyeleti gyámságról költött rege undok
csel?
– Fényes játéknak véltem az egészet, mit gazdagok szeszélyből üznek. Én,
ki az emberektől annyit tapasztalék, miért ne hihettem volna róluk azt
is el? Azonban eszem, az egymásra rohanó események miatt, annyira ki lőn
tájékozási erejéből forgatva, s a rettegés oly szakadatlan zavarban
tartott, hogy rendszerrel okoskodni képes nem valék. E mellett meg kell
vallanom, hogy a sorsom iránt lelkembe költ irtózat annyira megerősödék,
miszerint soha, egészen e perczig vagyonos osztályhoz, a bűn és érdek
önző rabjaihoz tartozni nem vágytam; s itt a nép közt, szabadságom
érzetében, a multak hamvadó emléke mellett sem juta soha eszembe néhai
szerencsém meséjét nyomozni.
– Miként menekült ön meg hóhérjától? – kérdé az ismeretlen.
– Következő éjen, – folytatá Ödön, – régi szállásomon aludtam. Látám a
zuhanyt s fürdőkádat előszobámban. Ott vala a mosódó porczelánmeder,
kötőlékeimmel, miket jegesen viselék gyomromon. Esztergám, körülhányva
saját műveimmel, s itt-ott a józan kedves könyvek, mikből értelmes
tanárom tanított, egyszerű szobám minden félelemidéző járulékok nélkül,
s hűvös, kemény szarvasbőrágyam, melyben egykor nyugodt éjeket alvám.
Mindez, édes, felejtő szendert hozott gondolatimra. Nem tudám
meghatározni mit, s miként itéljek. Világos, delejes sejtelmem, anyám
eljöendéséről oly könyör nélkül megcsalt; többé sem jót, sem rosszat
sejtésemnek hinni nem tudtam. Márk és a kancsi ellenemi összeesküvése,
orvosom megváltozott szemtelen bánása, s mégis e rég nem közlött
kedvezmény: oly egyezhetlen ellentétek voltak, mik elzárták tájékozásom
irányát, kivetve erejéből azon világos fogalmat, melylyel delejes
hangulatom saját ügyemet felfogá… Rajoskodó gondolataim közt, annyira
fáradtan s roncsolva elalvám. Éjjel felzaklatott Márk életadó
nyugalmamból, mit öt hét óta először alvám rángás, rettegés, felriadás
nélkül. Azt hittem, imádkozni viszen, mit olykor séta helyt gyakorlánk.
Kértem az istenre, ne vigyen a gyér gyertyavilágu templomba. A kisértő
félsötét oltárok, árnyak, képek s meredt faragványok jutának eszembe,
miket, ha esti vecsernyéken vele látogatnom kellett, velőm vaczogott. Ma
nem mégysz imádkozni, – viszonzá mogorván, – sétánk javadra lesz.
Gondolom, azért tőn jóról igéretet, hogy lementünkben lármát ne üssek…
Öltözni akartam. Nem hagyá. Öltsd fel otthonkádat; az éj nem hives,
kivált kocsiban, mondá szemtelenül, mintha már nem is volna igényem a
«te» czímen kül, más társalgást várni.
A kijelelt ruhám felöltém; s kiindulánk. Szobám ajtaját sarkig tárva
nyitva hagyá, mely szokatlan bátorság, e rejtelmes, zárkozó demontól,
igen feltünék. Néhai fürdőszobámban, hol keresztülmenénk, bizonyos
málhát láték a padlaton beterítve elnyulni, melynek alakja hasonlíta egy
fekvő gyermekéhez. Ingerült, rettegő lelkem megijedt az ismeretlen
tárgytól, mert a hörcsögarczú agyagszobra jutott eszembe. Oda tekinték,
s a takaró alúl két merev lábat láték kinyulni; fagyottan, megkékülve
mint a halottaké szokott. Képzelheti ön, mint megrázott a meglepő
rettenet; de nem mertem sikoltni, vagy reszkető tagjaimat elárulni.
Megfeszítém minden izmomat, hogy ne remegjek, s léhlt alig vevék, hogy
szivem dobogását el ne áruljam. Fürdőm ajtaját, mely a szabad folyosóra
nyilt, Márk úr szinte nyitva hagyá. Mi czélja lehet a halottal, el nem
gondolhatám, de hogy az ajtók nyitvahagyásában cseles s merész terv
rejlik: bizonyosnak hittem. Ekkor kimentünk, s Márk lakába többé vissza
nem vitetém.
– Jól gyanítá ön, a legmerészebb tervet vivé ki, melynek sikeréhez,
elszántság mellett ügyes, öntudatos intézkedés kelle. Egy reggel,
hihetőleg az ön szöktetését követőn, egy czikkely jelent meg a pesti
lapokban, a mennyire emlékezem, körülbelül ilyforma szerkezetben,
«Borzasztó véletlen. **-y Ödön, tizenegy éves holdkóros, dús család-ág
utolsó szülötte, ki a község részvevő érdekét annyira megnyeré, s kit
alulirt, az e lapokban közlött méltányló emlékezet, s orvosi elismerő
bizonyítványok szerint, kitünő szorgalommal és sikerrel gyógyított: a
közelebb mult éjen, megcsalva őrét és orvosát, kiszökött, s kór
vándorösztönétől izgatva, álomjárás közben a másodemelet nyilt
folyosójáról hanyatt-homlok irtózatosan lezuhant, úgy hogy midőn
alulirt, a beteg őreül rendelt, de virrasztási közben álomtól nyomott
nőcseléddel felriadva, alig öt-hat perczczel a merény után segélyül
futna, a szerencsétlen már szétzúzott arczczal halva találtaték, s most
a gyógy rendével foglalkozott orvosi tanács közös jelenlétében
felbontva, nyujtóztató padon várja a közönség végtisztességtételét.
Vigasztalan fájdalmát kényszerül alulirt kifejezni a szörnyű csapás
felett, nemcsak azért, mivel a kérlelhetlen sors előkelő családot foszta
meg végörömétől: hanem, mert siratott halottjához rendkívüli szeretet és
rokonszenv szövé; s mert a gyógytannak e ritka eset sikerével fényes
diadalt remélt eszközleni. Eddigi erényes híre, s gyászolt betege körül
tett fáradlan gondjai szerény érzetében, bátor is igényleni a tisztelt
közvélemény felmentő itéletét e véletlen esemény felett, melylyel
hibáján kül látogatá meg az akadályozhatlan gondviselés; mely külföldi
legrendezettebb kórházakban is gyakran történik, s melynek meglepő
hatása alulirtat egész lelkében annyira megrázkódtatá, miszerint
orvosbarátinak javaslatára, legalább rövid utazásban szóródást keresni,
s tisztelt betegeit néhány napra terjedő távollétében, ügyes, tudományos
és tapasztalt segédjére bízni kénytelen.» Dr. Márk, m. k. szemorvos,
szülész-mester; a párisi, s több német természetvizsgáló- és orvosi
társulatok tagja.
– Hallatlan merény; – közbevágott az árva halász. – Ha a gyermek meg nem
hal: engemet öl meg. Helyettem kétségkül a vörös dajka leesett halottját
temetteté el, kit a véletlen bűne alkalmához oly csodásan játszott, s
kinek életkora, testalkata a kancsival tartott párbeszéd szerint,
enyimmel öszhangzó hasonlatban állott.