Rózsafán termettél,
Piros pünkösd napján
Hajnalban születtél.
A legény türelme elfogyott s el akará jegyesét rántani. Lajos derékon
ölelé a leánykát, hogy el ne vehesse. Karoltában lábujjhegyre emelkedék
az ifjú szűz fölé, benézve az édes kebel titkaira. Zsuzsi kebelkéjét
kebléhez szorítá, s vékony nyármellényén átérzé szíve meleg dobbanásit.
Zsuzsika védőleg taszítá magától. Kötetlen kendőjét ellebbenté gyönge
küzdelmében; Lajos felülről láthatá félig a karton váll pihegő
rejtelmét. A leányka felmelegült s tiszta szűzi teste friss tejszagot
lehelt. A telivér ifjúban édes gerjelem kelt; csókoló ajakkal keresé
Zsuzsika cseresznye szácskáját, de ő védőleg temeté arczát Lajos
kebelébe, s az égő nedves csók, aranyló hajfonatja megett, piruló nyakán
csattant el.
A szerény leányka sírt. Férfikar még őt soha nem ölelte, sem idegen ajak
hevét nem érzé; a mátka előtt is tiltva volt ez öröm. Egyszerű kisded
fogalmú, de tiszta erkölcsben nevelé szigorú anyja. Fonóka, temetői
játék, s a falúnép minden mulatsága, hol férfi hölgyekkel társaskörbe
jő, tiltva volt előtte. Gondja, eszméje, foglalkodási, az őskunyhói
szegény gazdaságban s öröme nyájas cziczájával oszlék meg, melynek piros
nyakkötője volt Zsuzsika legértékesebb drágasága. Minden istenadta nap
templomba járt s irtózatosabb reá nézve nem volt elképzelhető, mintha
valaki eklézsiát követ.[59] Első távolléte anyja nélkül ez vala, miről a
becsületes Cziriák őrködése lőn kezes, s mi csak azért engedteték meg,
hogy beteges napának halat vigyen haza, míg a férfiak, mint Lajos hivott
vendégei, Hortobágyon lesznek. Most az ártatlanka elrabolva hivé védett
szűzességét. Ő, a tiszta, érintetlen hölgy, ki álmában sem nézett férfit
mosolyogva: egy forró ifjúhoz ölelve fedetlen váll s keblétől fült
arczczal, egy égő kedves idegen csók alatt kirabolva áll. Remegő irtózat
futá el képzelt vétke miatt, melyet többé nincs mód nem letté tenni.
Sírt és a fáradt lélek vonaglásba hozta.
Mindez pillanat műve. Effélék gyorsabban történnek, mint elmondani
lehet. A legény szilaj lépést tőn, jegyesét megszabadítani. Zsuzsikát a
kétség tigrissé idézé. Megfeszíté egész erejét s kirángatá magát Lajos
öléből, ki, sérült karja miatt, csak egyikkel védheté hevítő zsákmányát.
– Úrfi, ez betyárság, – kiáltá a fiú kitörő haraggal. – Köszönje
apámnak, hogy össze nem töröm.
– Hó ha, ne szilajkodjál, bakafántos kölyök; – csitítá fiát az öreg
Cziriák, ki megfordult derékkal az eset után nézett. – Biz azért nem
ejti porba a pártáját; az úrfi csak tréfált.
– Vigye az ily tréfát az anyja házához; ottan megjárhatja; minálunk nem
szokás, – folytatá a felingerült halász, a nélkül, hogy vérben forgó
szemét Lajosról levenné. – Hallom, mi sorsa van a szobalányoknak; tessék
velök kötni; úgy is ők előre felteszik a kontyot. Az én Zsuzsimat nem
úri ház nevelte: s a ki úgy traktálja, betöröm a hátát, milliom lelke! –
befejezé ütleg-mozdulattal, miközben a hozzá menekült leányka zilált
haját vigasztalólag simítá.
Pisze Pista némán ült, de szeméből látszék, hogy a mocskos szóknak
igazat ad. Cziriák és az árva leüték fejöket, s a méltó kitörésre
szemrehányó csend következék.
Lajos elpirult. De hiú kebelben ritkán kél szégyen harag nélkül. Ez éber
indulattárs, mint kárpótló egyensúly lép elő, torlást, eszközöket
sugallva a sértett hiúságnak. Gazdagok rendesen megszokják pénzben
keresni a menekvési eszközt, minden alkalommal, ha balul ütött terv,
rosszakarat, vagy véletlen sors keserűn érinték. És ez annál
természetesebb, mert alig van eset, melynek nyomasztási közül, e
misztikus erő, ez erszénybe zárt dæmon ki ne ragadna. Lajos gyakran
igénybe vevé ez üdvös divatot. Kényes önimádat, hiúság, mely gőggel
határos, szükséglék azt. Ma különösen vágyott kivágni magát a hinárból,
mert azon osztály előtt illeté szégyen, melytől magasztalásra vágyott,
mely által kitűnni, hírnévre kapni iparkodék, s melyet valóban szeretni
vélt. Azért jelenleg is e segédmephistóra gondolt, mely torló elégtét
mellett élvhez is juttathat.
– Szegény szőke galamb, e goromba medvéhez akarsz férjhez menni – szóla
édesen a remegő leányhoz. Jer védelmem alá, szebb jövendőt adok. Egy
csók nem a világ; ne haragudj érte. Ha tőlem félsz: akár soha se láss.
Lesz pénzed, szép ruhád, hat fejős tehened, egy jószívű úrnő gondod
viselteti, míg illőn férjhez mégysz. Otromba mátkád előtt úgy is
kedvesebb lesz nálad egy nehány száz forint, s én adok neki azt.
– Nem szokás magyarnál, mint az oláh teszi, huszonöt forintért
földesúrnak adni a vőlegényi éjt, – felelt a legény mogorván, de
juhádzott haraggal, mely az ápolt leányka biztos közelében szelidülni
kezdett.
– Tartsa meg az úrfi aranyát, ezüstjét: elég világ nekünk napam szűk
kunyhója. Szívem nem eladó fényes jövendőért; urak értenek ahhoz, én
tudok dolgozni. Menjen, ne kisértsen; engem megszabadít minden
gonosztól, ki vélem van, az Isten; – szóla Zsuzsika mátkája ölében,
mialatt megvetőleg nézett az önhitt csábítóra.
Lajos parton maradt égő szégyenével. A mátkapár pedig kézreszedve
filléres málháit, a rekettyés közti szűk ösvényen elment.
Cziriák fejletlen szívében, mint sok magyar parasztnál, értő tapintat
volt, mely magáénál műveltebb lelkek helyzetét is képes felfogni,
megitélni. Hogy a kedvetlen zavarnak fordulatot adjon, kezdé felszedni a
pirityet, mely különben is a tanyáig vonaték.
Távolból a leányka kedélyes éneke szállt vissza:
Sem aranyom, sem ezüstöm nincs nekem,
Érted égő hű szerelmem mindenem.
A legény hangja ráfelelt:.
Megelégszem kis kunyhómmal sziveddel,
Kis kunyhómban hamis barna szemeddel.
– Ne adjon rá semmit; bolond mind a kettő. Közel van lakzijok, s tudja
azt az úrfi: hat héttel előtte, hat héttel utána nincsenek otthon; szólt
nyájasan Cziriák, homlokára mutatva, miként itt az «otthon» az eszet
jelenti.
Túl, az árva halász derékig jött vízbe s némán, halk tempóban szedé fel
a hálót.
– Kövér harcsát eszünk, régen érzem a pirityben; – megjegyzé Cziriák.
– Miről ismerszik meg? – kérdezé Lajos.
– Nagyokat lök magán, de nem viczkándozik.
– Harcsa nem jár belém, csömört kapok tőle, – közbeszólalt Pisze, mintha
az öreg bajuszos mondva ment volna, csupán az ő kedveért az
életveszélybe. – Hát másféle halat nem érez Cziriák bátyám?
– A piritye nehéz, ha csak tuskót nem húz.
A szellő ismét dalt hozott a rekettyés felől:
– – – – – – – – –
– – – – – – – – –
Ezt a kis lányt nem adnám a világért,
A papjának a mennybeli jussáért.
A halászok folytaták dolgukat. Cziriák féltojásdad körbe hányta ladikján
a pirity kivont részét s miközben a hinárt s galyat tisztogatá, meredt
szemmel várta a közeledő zsákmányt.
Pisze Pista hozzájok evezett Lajossal. Csónakát oda akasztá s benne
elhasalva, két könyökre támasztá tátott arczát, mely fülig felgyürődve
tenyerei alatt, hasonlóvá tevé leskődő hiuzhoz.
Az árva, mélyedt arcz s félig zárt szemekkel nézett a hömpölygő vizre,
gépiesen szedve a pirity kötélkorczát.
Lajos alkalmat nyert őt szemlére venni. Arcza fehérsápadt s mélyen
beesve; de bőrét a parasztos élet viszályai sem győzték eldurvítani.
Szeme nagy s bűbájos; tele ragyogva igéző, rejtelmes, megfoghatlan
tűzzel. Ajkai vékonyak s vérszínűek, csodás ellentétül a
márványábrázaton: bajusza ritka sugáros szálakkal, s szinegyent visel
fecskeszín hajával. Ki az arczok jellemében a lelket szokta nyomozni:
mélyen járó elmét s nyomorban hűlt keblet kénytelen gyanítni.
Lajos sejtelmét, mely a rövid pillanatnál támadt, e szemle félelmesbbé
tevé. Minél tovább vizsgált e jellemzetes arczon, annál kényszerűltebb
lőn hinni egy titok csodás fejlődését, mit vélni alig mert: minek
valósulta őt semmivé teendené. Úgy látszék, mélyen illetve van, s
feledve mindent saját maga körül, mert változó tekintet s felvetett
szemekkel próbálá gondolatban összeegyeztetni egy fontos érdekű történet
töredékeit. Az árva halász magában is feltünő jelenet; a komolyság s
magány, – mely nagy elmék sajátja – e nyomott s tárgytalan életű
jobbágynál annyira kifejlődve; pedig ez nem kór; az átható okos szem
mélyen tagadja azt. Ahhoz, e rendkivűli hasonlat, a sajátságos
családvonások, melyek egy vagy más nemzetség ivadékaiban oly csodásan
szoktak leszármazni, hogy földrészeken túl egy idegen arczon is rájok
bámulunk. E rejtelmes legény vérható érdekű lőn Lajos előtt. Alig várta,
hogy magányosan beszélhessen vele.
Azonban a piritye mindinkább vízszinre merűlt. Pisze középre állott a
sajkával, s lubiczkos habot vert, hogy beriaszsza a szökevényeket. A
háló szűkebb-szűkebb körbe vonult, s fogyasztá a víztért, mely a
foglyokat fedé. Itt-ott felbuggyantak már a tőrbe esett vizi nép vénei,
kiket a kellemetlen szállás zavarba hozott. Itt egy bakarasznyi piros
átlátszó fark csapta meg a vízszint, mint szétterült legyező; ott
pikkelyes gerincz rántá vissza magát az áthevűlt légből; amott egy
tertyedt száj tátotta el magát porczogós bajuszszal. A hálókör közepén
nyálkás szürke állat ütötte fel testét, szélesen, mint egy koppasztott
borjú.
– Á há! ott a parasztfaló, – mondá Cziriák villogó szemekkel.
– Miért nevezik úgy? – kérdezé Lajos.
– Megkövetem szépen, nem az úrfit értem, de sok földesúr úgy elnyeli
éppen a paraszt vagyonát, mint harcsa uram apró atyafiait.
A kör gyorsan apadt, s a hálófenék folyvást emelkedék. A vizszín
megelevenedni látszott. Mintha kövek hullanának belé: bugyogni kezde a
vergődő halaktól. Mindenike fővel akart a mélybe furódni, s kétágú,
lapos, kerek, széles, vagy fecske-alakú farkával átlátszó véreres
uszóbőrbe nőve, mint csodás élőfaj, temérdek bőségben eviczkélt a vizen.
Az esti nap megtöré köztök ragyogó sugárit. A látványon büvcsillám
futkosott, mintha nyálkás gyöngyök, s tarka drágakövek merültek volna
fel egy varázstengerből.
– Majd nem ugrándoztok így a halászlében, – mondá élvező kedélyben az
agg halüldöző.
– Lám, mondom, pirityénk nem hiába volt nehéz; eleven tuskókat húzott
Cziriák bátyám; – mondá Pisze Pista.
– Ott egy vizi párducz; lökd be eb a lelkét; – kiáltá szorongva Cziriák.
Lajos egy gyönyörű sőreget látott. Bőre végig rakottan rózsaszín
csillaggal, s teljes kerek testtel, mint egy fiatal gyertyánfa derék,
félölnyire felugrott a vízből. Ruganyos dereka kétrétre hajlott ugrás
közben; hasa vörhenyes, tömött és átlátszó, mint Ráfáel sárkánya; hűvös
teste majd megreped a gazdag élettől, s porczogó szegélyű szája gyorsan
tátog. A jóízű rab szökni akart, de az árva halász lecsapta karjával.
Az ifjú halász visszaérkezék a mátkakiséretből, s teszi-veszijét
felvette a vízből. Két kis ifjú mennyhal volt benne párosan.
– No kend fogott párját; – mondá Pisze Pista, – mintha Zsuzsi ülne
kenddel a hálóban.
– Anyádnak azt fiam; – közbeszólt Cziriák; – megkövetem, úrfi, engedje
meg neki; mennyhal ritkán akad, pedig annyokom szereti.
Lajos becsülve méltánylá e gyöngéd kegyeletet.
A víz végképen lefogyott, meztelenűl hagyva elfogott lakóit, kik
hemzsegő halomban viczkándoztak egymáson. Köztök hízott király, százhusz
fontos harcsa, mit a szakértő Cziriák oly régen megérzett. Lapos szája
bután van összeszorulva; bajuszai lógnak spárgavastag szállal; széles,
hideg farkát, ha olykor elcsapja: a rajta felduzzadt halcsomót hányja
szét. Alkalmasint meg van illetődve. Mert víz alatt nem igen hagyná
ragadozó szenve ily bántatlanul a körüle nyüzsgő kövér falatokat. Ott
szép kövér pontyok szórvák sovány csukák közé, melyek, telhetetlen
uzsorás módjára, fogas szájpadlással tátognak egymásra. Amott parázshúsu
kecsegék dugják fel hegyes orraikat. Nemes fajok kemény gerincz-pánczél
alá rejtve, s tengerszín hátokban sárgás kövér rejlik. Itt ezüstpikkelyű
laposdad kárászok teregetik piros szárnyaikat. Ott erőtelt sőregek
hánykódnak tarka termetökkel; míg egy sereg mozgalmas aprófaj egészíté
képpé a hűvös vizi népet, mely az átlátszó nyálkanedvben, egészséges
testtel reszketett a napon. Piros kopoltyuik lég után kapkodnak; hersegő
nyüzsgéssel viczkándnak egymáson s körülök elterjed az eleven szag.
Lajos gyönyörrel nézte a gazdag természeti látványt.
Pisze kedvkeresőleg figyelmezteté őt.
– Úrfi! lám mondom, a friss fehér hal amott, oly eleven s ragyogó
hószínű, mint a Zsuzsi nyaka.
Lajos elpirult, s hátat vetett az ifjú halásznak, ki csábító szavát
emlékében tartá; haraggal pillantva a leskődő Piszére.
– Tán csak nem átalja, hiszen maga mondá; – menté szavát Pista, anélkül,
hogy soutis-mondatokról fogalommal birna.
Lajos ismételt szégyennel bűnhödék ez akaratlan ugyan, de alázó
szemrehányás miatt.
Zsuzsi mátkája, a halászbárkát lódítá apjához a vízszinen, mely nem
egyéb, mint gyalulatlan láda, keresztül furkálva diónyi lyukakkal.
Cziriák elővevé kétfülű, héjjas rakottyából fonott kosarát; s kezdődék a
halosztályozás. A legszebb falatok kosárba hányattak, összeválogatvák
tapasztalás után, miknek vegyült húsa halászgurmandia szerint
összeízlik. A közönség pedig bárkába záraték, melyre a vén Cziriák
rozsdás lakatot tőn. A jó vékás kosár tetést volt szép hallal, és ekkor
leoldá a gyékény pórázt, hogy annyok számára néhányat felfűzzön.
– Ez a ponty zsírt ereszt, s kövéríti a paprikás levet; – beszélé
magában, mialatt egy hízott növendéket a pórázra rántott. A kárász
sütnivaló; húsát szedegetni jóizűen esik, mert nagy a szálkája; – s
néhány köpczös uracs a kárászok közül a madzagra lódult. A kecsege puha
mint a tejes kenyér; fogatlan asszony is könnyen bánik vele; – s egy pár
nyalka pánczélvitéz a halőrhadból par compagnie lógott a tűzre szánt
csapatban. Ez a hájas számtartó sok parasztot elnyelt, most őtet nyeljék
el, hogy cseréljen hivatalt; – s egy köpczös házasulandó harcsa
felfüggeszteték. Torkos uram sovány ugyan, de jó lesz tormával, s egy
csuka viteték a pórázra conferencziába. Végre egy fehérhalat szorított a
markába. Fekete ujjai bemélyedtek a ragyogó testbe, és kopoltyúját nézte
ránczbaszedett szemmel.
– Te vén gvárdián vagy, s egy másikat vőn fel. – Ezt a fiatal apáczát
teszem ráadásul. Nincs többé veszélyben az úrfiak között, ha pórázon
vannak; után veté jelentő tréfával, s az annyoknak szánt fűzér készen
lőn; s rábízva vitel végett hűséges fiára.
Pisze s a vén Cziriák fülönfogák a súlyos kosarat; Lajos pedig magához
inté az árva halászt; s közel, igen soká, fokonként lázadva nézte őt.
– Itt az estmagányban, távol s biztosan áruló fülektől, vágyva, remegve
kérdelek, hol vetted e csodás arczhasonlatot?… ember, ki vagy te? –
megszólalt Lajos, miközben hideg borzogatá borsodzó tagjait.
A halász felveté bűbájos szemeit, melyek ón arczában, mint egy sápadt
kisértetéi rémesen lobogtak. Merően benézett Lajos arczaiba, hogy az
láttán remegett. Aztán elvevé tekintetét, a nélkül, hogy szólna.
Lajos hajszálai borzadtak; közel volt önkénytelen felsikoltáshoz. Ki ez,
ki ez, ki ez, e feltámadt halott? Nyugtasson meg felvilágositása vagy
szálljon vissza a sírba. Ily eszmék fogták fel lelkét, mialatt a halász
őt némán szemlélte.
– Ki vagy? ki vagy? ki vagy? – kérdé Lajos a nyugtalanság gyötrő
fokozatán.
– Az árva halász! – felelé az ifjú hideg nyugalommal.
Úgy látszék, Lajosban fokonként súlyosban ráz fel bizonyos emléket e
szív-idéző arcz; s a hasonlatot valónál valóbbnak találta hevült
képzetében. A vonások ugyanazonsága; az életkor, a tisztaság, szem, száj
s szegényes ruhában; a nemes fagy zárult jellemében, mindannyi tanújel,
hogy gyanúja szörnyűen-való, s az árva halász nem más, mint kinek ő
vélte.
– Mi a való neved? az istenért felelj! – szakasztá félbe élénk kérdéssel
saját gondolatit.
– Kozma – felelt a halász egykedvűn.
– Éved hány?
– Huszonegy!
E perczben nesz hallott, s közeledő léptek. Lajos remegett, hogy
meglepetik, s gyanút költ e csodás találkozással, mert ki félelmes
titkot rejt, minden arczon látni véli azt.
– Hol lakol? – kérdé hirtelen, – még látnom kell téged.
– A holt Tisza partján; – mondá a halász.
A nesz ismét hallatszott, a léptek közeledének.
– Három nap alatt fel foglak keresni; – rebegé Lajos zavartan.
– A mint tetszik; – viszonzá a halász.
A nesz ujra megjelent, s már nagyon közel. Lajos zavart fővel, remegve,
zajló erekkel a csárda felé elrohant.
XIV. (Az árva halász.)
Az alatt beestveledék. A nap leszállott; nyomában sima, aranyvörös
fénytér festé be az eget, mely nem habzott, nem volt sugarakra osztva;
elfolyólag testetlenűl, légszerűn terjedt szét. E fénymező alatt tűzbe
szegett felhőcsíkok közt égett a napgolyó, melyek küllőkre oszták bucsú
sugarait. Néhány percz után elmeríté vérbe borult arczát, s a puszta,
mint egy férjét gyászoló hölgy, sötétbe öltözék.
Tárgyatlan üres homály keríté a látkört, mely folyvást kisebbedő
gyürűben közelít, mig szérűnyi térre szorítja a látást, mint borongó
tenger lebegvén az űrben. A távol szállások körrajza elmerűl; gulyák és
ménesek homálylyá mosódnak, a véknyodó kútgém elveszíti magát, s a
rövidült szemben ég és föld összefoly. Most felkél a békák méla
őz-zenéje, s kuruttyos ábránddal bezengi a pusztát. Távolban megőszült
kuvaszok ugatnak, rekedt vakkantással szaggatva a csendet. Fent a hűs
magasban magányos szalonkák suhognak keresztül; éh denevér nyihog, vagy
felette kereng egy nyöszörgő kuvik; míg túl rajtok jósló darúszózatot
visz magán a légfolyam. Itt-ott róka csahol, vagy borzfiú röfög, mit
elnyel a puszták bömbölő bikája. Szerte béke-hangon szólal meg a kolomp,
s köztök, mintha sírból jőne, elkondul az ökrész kiáltása: «Térítsd meg
azt az ökröt héj!!!» Néha egy-egy halkal megvont kálvinista-harang
remegve sír. A pásztor ráfigyel s szomorodva mondja: «Halott van
Kardczagon, Isten nyugtassa meg.»
Hangjáról ráismer mindenik harangra, s ha onnan szólal meg, hol rokonok
vannak: néha egész éjjel botján könyökölve, virraszt s gondolkozik.
Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem
hágy rajta, de ha a műveltség zsákmánynyá rabolta, letörlődnek róla az
Isten ujjai.
Lajos távoztával, kevés vártatva, megujult az imént hallott zörej, s a
bozótból előcsörtetett az ismeretlen. A halász találgató szemmel nézte
őt az erőtlen holdvilágban, s végre úgy látszék, nem idegen előtte, mert
némi derű mutatkozék örök komolyságán.
– Ön egy férfiúval beszélt, kinek önt látnia nem szabad; – mondá a
jövevény aggódó részvéttel, a nélkül, hogy üdvözlete által szavát
késleltetné.
– Igen, uram, egy ifjú beszélt velem, kit én nem ismerek.
– De ki önt ismerni minden áron akarni fogja; ki előtt ön csodás,
lázasztó, megfoghatlan jelenet, kinek érdekében van önnek titkait
kicsalni, elárulni, önt elhurczolni, zárni, vagy épen kivégezni… Nem
tiltám-e meg kérelmeim által, hogy mielőtt velem történetét közli,
mindent kerüljön, ki urias osztályhoz tartozik? – folytatá az ismeretlen
gyorsan, kapkodott léhhel, mintha remegne, hogy a koczka el van vetve.
– A hiba nem enyim; – válaszolt az árva halász egykedvűen; – Cziriák
kért, segítném ma a halászatban, s nem véltem olykivel találkozni itten,
kit ön veszélyesnek tartson.
– Mit beszélt az ifjú? – nem késtem-e a jeladó neszszel?
– Csodált és elámult, miként ön első látásomon. De lepetése ellenkező
vala. Ön örült s fohászkodék; ő megdöbbent és szorongott. Ön elmélyedt,
s könnyű keblűvé lőn; ő ingerült, lázas reszketeg.
– Nem késtem el a jeladó neszszel? – ismétlé türelmetlenül az
ismeretlen.
– Nem, uram!… az ifjú első kérdésénél, már csörtetés hallott a bozótból.
– És így nem közlött ön vele semmit élete titkából; – kérdé a jövevény
szünő aggálylyal.
– Nem.
– Mit kérdett? mit beszélt? mit tőn az ifjú?
– Nevem tudakozá.
– S megmondta ön?
– Meg.
– Az Istenért… közbevág ijedten az ismeretlen, s hogy nevezé magát?
– Árva halásznak.
A jövevény ismét szabadon lélegzett. – S valódi nevét nem árulá ön el? –
kérdé némi szünet után.
– Hát tudja ön, miként valódi rejtett nevem is van? – kérdezé a halász
némi érdekkel, ki nem foghatá meg, miként beszélhet róla, s sorsáról oly
határozottan s biztos öntudattal az ismeretlen, kit ő csak egy párszor
látott, s kivel titkait még csak közlendő vala.
– Igen, tudom, hogy önnek van neve; tudok többet, sokat; mindent. Azokat
tudnom kell hű rajzban, bőven, minden részletekkel. Eddig halasztám
türelmem ez iránt, mert intézkedni kelle; időnk is még rövid, azonban
nem is félheténk a késedelem miatt. De most veszély környezi önt,
titkát, jövőjét, reményemet. Azon ifjútól önt védnem, távolítnom,
rejtnem kell. Most már minden percz bűnös halasztás leendne. A vétek,
késedelmemben, alkalmat lelne eszközöket nyerni; boszúmat, a törvényt,
ön igazait, s a bűn súlyát kijátszani. Többé el nem hagyhatom önt, míg
teljesen meg nem győződöm; míg világos, nyilt, hiteles adataim nem
lesznek arról, mit annyi igénynyel gyanítok, mit jogosan s ösztönszerűen
sejtek, vallok, hiszek. Azért legyen nyilt és őszinte: beszélje el
eseményeit, adjon világot, reményt és vigaszt. Győződjék meg, miként a
gondviselés keze, azt vezeté sorsához, kit az leginkább érdekel; ki az
erkölcs, törvény, s emberi érzelmek határozott barátja, s kit földi
viszonyok is az ön érdekéhez szőttek.
Az árva halász merev, mélyenható szemmel kisérte szavait. Úgy látszék,
arczában engedni kezde ama zárkozó fagy, de nem tudott, nem akart oly
gyorsan bizalommá nyílni. Némi szünet után ismét bevonulni látszék a
lélek komorult szemében, mintha vissza akarná rejteni a nyíladó titkot,
vagy nem örömmel emlékeznék a sérvről, mely életfolyamát örök sebbe
ejté. Az ismeretlen látta e tartózkodó zárulást, s kettőzött ösztönnel
sürgeté a halászt.
– Engedjen ön fontos okaimnak; – mondá a valóság komoly beljegyével. Ne
véljen kandi tolakodónak idegen ügyekbe, ki mások dolgán, s éretlen
mesékben mulatságot keres. Nekem nagy szerep jutott ön irányában.
Nélkülem a nyomor kezében marad ön, vagy épen veszve lesz. Jól tudom,
miként önnek szörnyű oka van emberben nem bízni, szónak, eskünek, hitet
nem adni; jól tudom, miként emlékeinél irtózat, hábor, s ujra élő kínok
kelnek fel, de tegyen kivételt, bízzék bennem; higyjen még egyszer,
utólszor az Isten képére alkotott embernek; mondja el híven történetét,
hogy boldoggá legyen, tegye azt azért, ki önnek életet adott.
Az «életadó» névre remegett a halász. Kit is ne rázna meg a vesztett
anyára vezetett gondolat? Az ismeretlen modora különben is annyi
bensőség, rábeszélő jóság, őszinte részvét jellemét viselé, s oly
körülményesen látszék sorsát, rejtelmeit sejteni, hogy kényszerűlve lőn
bizalomra nyílni, engedve e remény édes ösztönének, mely tört keblében
keledezőben volt. Az anyaemlítésnél kezét nyujtá a csodás ismeretlennek,
s érzékeny szívható hanggal szólítá meg.
– Ön sejteni, tudni, vagy legalább érteni állítja élettitkaimat. Egy ó
temetőt akar felbontani, elzárult keblemet, melynek tetszhalottja, az
emlék, ha bolygattatik, kísért és kínoz. Ön bosszút, örömet, törvényt s
boldogságot említett. Mindez vigaszt igér, reményt költ lelkemben. Ne
csaljon meg, a jézusi szeretet nevében kérem. Nem bírnám elviselni, ha
valaki multam emlékeivel játszanék.
A jövevény némán szorítá a halász nyujtott kezét. Nem szólt, de arcza,
szeme, az emberséges és átadó tekintet hatalmasan felelt, hogy kérelme
tiszta szándékú, hogy czélja szent és sejtése alapos.
– Mi tanúsíthatja, hogy ön történeteimbe avatva van? – folytatá a
halász, – hogy multamat igénye van sejtni, s nem színezett kandiság ez
osztozó érdek, mit ön irántam első találkozásunktól gyakorol s bizonyít,
de melyet különcz egyéniségem minden multak nélkül előidézhetett?
– Mi tanúsíthatja? – esék szavába az ismeretlen… Ön nem az osztályból
származott, melyhez most tartozik. Ön gazdag szülött volt, s erőszak
űzte vagy tán szerencse vezérlé a nép közé: ön beteg volt
gyermekéveiben, gyógyrend alá adaték, s e korszakban rejlik a borzasztó
mese, mit részleteiben nem tudok, de eredményéről iszonyúan kell
meggyőződnöm…
– Nagy Isten! – kiálta közbe az árva halász s szine tekintete hirtelen
átalakult.