Miként is lehetett legkisebb kétségem. Az eszmék, gondolatok, miket
öntől hallék, a tiszta művelt nyelv, mit folyékonyan beszél; ezen
ismerős családvonások, e csodás hasonlat… igen, igen, kegyed Ödön, kinek
sírja a pesti temetőben roskadoz; de ki él, kinek életéről sejtéseim
voltak, s kit feltalálnom a sors gazdag ajándéka.
Ödön rendkívüli lélekváltozáson ment által. Túl egy évtizeden ez volt az
első szó, mely titkos sorsát tudni vagy gyanítani látszék, s e szóra
felrajzottak a hajdani emlék bájos vagy borzasztó alakjai, miket
koronként feltörő feledés altatott. Keblében egész sereg különnemű
érzemény támadt. Üldözőt talál-e sorsa nyomozójában; vagy titkos végzet
intése küldött közbenjárót, ki visszaadja az egykori jobb sorsot, melyet
kétkedő emléke gyakran hazugnak állíta már? Nyomozva akadt-e rá
szándékos üldöző, vagy véletlen talált részvevő barátra? De hisz az
ajánlkozó szabadító oly jó és nemesnek látszik, hogy ha ezen arcz csal,
az ég derűjének sem lehet többé hinni. És miért féltené és védné, s
tiltaná őt azon ifjútól, ki, láttára fellázadt, félt, és zavarba jött?
Mennyivel jobb szinű volt ez idegen első lepetése mint amazé? Igen,
igen, e jövevény becsületes, mondá keblében egy pártfogó szózat, s hite,
bizalma, e lelki rendülés fogékony szakában, kétkedés nélkül az
ismeretlen részére hajlott. Keble enyhén, boldogan lőn áthatva, mint
midőn támasztó nap süt fagyos virágra. Megnyílt, feltárúlt zárt kelyhe,
nem tudva még, véghervadásra-e, vagy második életet kezdeni? Még egyszer
tekintett az ismeretlenre, hosszan és mélyen. A megfoghatatlan szem nem
lőn már félelmes. Beesett arczáról elmúlt a fájdalom, s rögzött borúiból
a lelkes kép kibontakozék.
– Beszéli-e még ön a franczia nyelvet? – kérdé az idegen.
– Csak törve, darabolva vélem beszélhetni, – felelé Ödön. Ideszakadásom
után, négy évig nem volt könyv kezemben. Akkor ismerkedém meg egy
harangozóval, ki számomra papjától titkon hordott könyvet, s ujságokat.
Frank munkát ritkán kapék, mert a harangozó nem tudott olvasni. Ó
predikácziókat, s concionatorok üldöztetéseit kapám frank nyelven, mert
a papnak alkalmasint nincs módja új könyveket venni. Elég szép tőle,
hogy a fejlődést tárgyazó hazai műveket bírja, vagy lapozni megszerzi,
miket én is titkon gyönyörrel olvastam.
– Az okból kérdezem, hogy biztosan legyünk. Sötét van; a hang messzebb
hat mint szemünk, s kivált a bozótból valaki meghallhat. Az ifjútól, ki
önt megrohanná, nincs mit tartanunk. Őt mindenben szenvedély ragadja.
Most kétségkívül a csárdában mulat, s a csodás találkozás hazatérteig
eszébe sem jutand. Akkor is lesz mire gondolnia; azt hiszem, még addig
komoly szégyen éri. De ha itt lappangva rejlenék is, frankúl csak most
kezd tanulni, s beszédünk nem érti. További kisérleteitől óvakodni fog
ön. Tehát teljes biztonságban vagyunk. Kérem beszéljen, de lepletlenül s
részlettel.
Az árva halász beszélni kezdett:
– Atyámra nem emlékszem. Korábban meghalt, mintsem ismerhetém. Anyám
magas, királyi termetű hölgy, s úgy hiszem, szép vala, mert dajkám
mindig szép mamának hivatá velem. Azon évben, hol emlékem kezdődik, igen
boldog valék. Beteges ugyan s rendkívül álmatlan, de körülrakva
csemegék, tarka ruhák, falovak, s számtalan, ragyogó játékszerekkel,
melyek közt némán, merűlve, társtalanúl órákig üldögéltem néha. Anyám
rendkívül szeretett, ékes ágyban háltam, s mindig nőcselédtől
virrasztva. Nappal kocsizni vitt anyám vagy a dajka. Később láttam át,
miszerint ily nevelésmódhoz kitünő vagyon kell. Akkor csak azért
becsülém, mert izgatott kóros nyugtalanságom, mely miatt egész lelkemben
szenvedék, elszóratott. Később e növekedő kór miatt gyógyrend alá
jöttem: bajom okát, természetét nem értém, nem tudám meghatározni, mim
vagy miért fáj? De érzém, hogy koronkint növekszik bennem egy érthetlen
elem, mely szerencsétlenné teend.
– Holdkori hajlamban sínlett ön, – közbeszólt az idegen. Innen származék
a virrasztó nyugtalanság, magányvágy, álomszűke s az éji őrködés
szüksége ágya körül.
– Egy orvoshoz költözém, szállásba; – folytatá Ödön – ki a
Király-utczában lakott egy magas ház felső emeletén. Neve,… Márk.
– Igen, igen… Márk, az elvetemült szörnyeteg! – mondá ingerülve az
ismeretlen.
– Sorsom nem változék, csak lakhelyem. Dajkám velem maradt, anyám
naponta jött; ágyam, ruhatáram, játékim, minden örömem birtokomban
voltak. Csak hogy többet kellett mozognom; délben könnyű, kevés étket, s
vacsorát épen mitsem evém; szabad légben hosszasabban időztem, éjre
gyógyszert vevék, s nő helyett orvosom virrasztott. Nem voltam úgy telve
mehetnémmel; izgató ösztönöm csillapúlt, falovamon erősebben ültem, s
néha féléjet is át tudtam aludni. Anyám rendkívül boldog lőn. Koronként
meglepett gazdag ajándékokkal, mi leginkább testgyakorló játékszerből
állott. Későbben dajkám kimaradt. Egy alacsony paripát s vidám inast
kaptam. Egy pár év múlva, midőn kórom elenyészett, vagy legalább
elerőtlenült: tanulni kezdtem, de orvosomnál maradék kosztban,
szálláson, ügyelete alatt. Tanítóim jártak külön szakokra. Magyar és
frank olvasást még anyámtól játék közt tanultam. Most több tanok közt
osztaték fel lelkem, s mintha a természet után akarná pótlani beteg
mulasztását, rendkívüli könnyűséget fejtett ki fogalmaimban, mely
eszméimet gyorsan, és szokatlan sikerrel terjeszté. Mestereim dicsértek,
csodáltak. Sokszor hallám, ha távoztukban az orvosnak súgták: «Ödön
valóságos lángész». De a tanszenv túlnőtt. Többé nem kellett játékszer,
meguntam inast, paripát, szabadba sem akartam sétálni; csak könyv és
könyv után vágytam. Jut eszembe, egykor a világot képekben megkapám.
Néhány kötet! ah ez dicső! még így nem örültem. Beleültem kisded
pamlagomba, s vágytan, áhítva, tarthatlan ösztönnel merűltem a könyv
szemléletébe. Mintha látnám apró temérdek képeit. Élőfák, virágok, ércz-
és állatfajok ragyogó özönnel. Ezernyi tárgyak, különös növények, csodás
állatok, ismeretlen képzetköltő, izgató alakokban. Igen, de azok ismét
ingerültté tevék nyugvó idegrendszeremet. Lapot, lap után mélyedve
szemléltem. Anyám jött, reá sem figyeltem, kértem, hagyjon el;
engedjenek magányt, s ha nem, szökve szereztem azt, ha alkalmát lelém.
Visszaküldém ozsonnáról kedves gyümölcsömet, s semmi áron nem mentem
kocsizni, hogy könyveim közt s képeimmel legyek. Késő estig ültem azok
közt. Az orvos parancsolt, nem fogadám szavát, s én cselesen mosolygék,
mert ismertem, erőszakhoz nem szokott nyúlni. Végre bágyadtan, fölébredt
mehetném ösztönnel, izgatva, de erőtlenül álomba dőltem. Kevés órák után
fölébredék. Orvosom virrasztott, igen beteg valék; épen úgy, mint üdvös
javulásom előtt.
– Az elmefeszítés visszaidézé a lelki kórelemet, – mondá az ismeretlen.
– Könyveim elvétettek, folytatá Ödön; de jobban nem levék. Oh igen sokat
szenvedtem; többet mint valaha. Egy titkos, éles, megfoghatatlan ösztön
élt és nőtt bennem, menni, futni, bujdosni, a nélkül, hogy érteném:
hová, vagy miért? Bármit tevék, bárhol valék, nyugalmam nem lőn. Úgy
tetszék, mintha lelkem nem lenne otthon. Vágytam, készültem, maradhatlan
levék. Anyámnál laktomban selyembogaraim voltak. Azoknak átváltozás
előtti kínjához hasonlítám magamét. Vágyam többé nem könyvekért égett.
Homályos, tárgytalan, egyetemes vágy lőn az, melynek nincs czélja,
irányköre s nyugalma; mely ok és eredmény nélkül érthetetlenül üldöz,
mely idegrendszeremet látszék elfoglalni, hogy agyvelőm helyett rajtam
uralkodjék. Ábrándos, szótlan, szomorú, feledékeny s szórakozott lettem.
E miatt testművezetem szenvedni kezde. Lélegzetem szorongó,
vérkeringésem rendetlen, verőerem akadozó lőn. Étvágyam elveszett,
emésztő erőm megromlék: szerencsétlen voltam; s egy éjjel, midőn
virrasztó inasom elszunnyadt: könyvkeresésben ébredtem fel
munkaasztalomnál, hová álmomba mentem.
– Tökéletes kórjelei a természetileg kifejlett álomjárásnak – megjegyzé
az idegen, kit a beszély fájón érdekelt, de meglepni nem látszott;
mintha még ezt mind régen tudná.
– Ez eset után könyveim visszaadattak; talán azért, hogy betelvén azzal,
képzetem megnyugodjék. Mohón kapám őket, de képei többé nem elégítének
ki. Oh ábrándimban dúsabb, nagyszerűbb képletekkel ismerkedém meg. Márk
dr. tanácsot gyűjte híres orvosokból, hogy rajtam segítsenek. Mintha
látnám őket. Egynek roppant függő húsból állott félelmes arcza, tömött
fehér haja szinte tövig nyírve, s mindig hunyorgott. Tobákolás közben
oly csodásan húzá félre száját, s rántá ránczba orrát és szemeit, hogy
borzadtam. A tanácsban meg kelle jelennem, vizsgáltak s üterem tapinták.
A húskép kiülő üveges szemeit pillantás nélkül szegezte reám. Tekintete,
bár szelid akart lenni, mérges és villanyos vala, mint a hörcsögé.
Távoztában elhúzá arczomon nyirkos hideg kezét, s vigyorogva mondá: «Ne
félj kis holdkóros: meggyógyulandsz». Nem tudom, betegségem eredménye
volt-e, vagy a kisértő tekintet okozá, de e szavak rendkívüli benyomást
tőnek. «Ne félj kis holdkóros: meggyógyulandsz» ismétlém újra és újra
magamnak. E szó jelentését: «holdkóros», nem értém; mégis oly nehéz,
kisértő, rejtelmes lőn nekem. Eszembe juta, mint szeretém a holdat, mint
néztem gyakran este ablakomból, ha magam lehettem, míg a képes könyv
beteggé nem tőn. Most a hörcsögorvos szörnyű vigasza eszembe hozá égi
barátomat, ki azóta látnom nem engedteték. Arczával kezde foglalkozni
képzetem s minden vonásival előmbe teremté. Látám a beteg csillagot,
sárga hideglelős színben, síró arcznyomattal. Rostos szélein rohadást
képzeltem s szánni kezdém őt; de a fájdalommal irtózat párosult. Tehát a
hold beteg: meggyőzém magamat, s «holdkóros» annyit tesz: «beteg, mint a
hold». Nem irhatom le, mily szörnyű lélekállapotba hozott ezen eszme.
Szörnyűbbe, mint a képes könyv. Tükrömben órákig borzongva néztem
halvány színemet, míg tőlem ki nem vitték. Összehasonlítgatám a holdéval
s hasonlítgatásomban nőtt a hasonlat. Emlékezém, miként fogy el a hold;
czérnányi különbségeiben kisértem azt. Most tapintám testemet. Érzém az
apályt, mely tagjaimon nő. Titkon mértem naponta karom- és czombomat,
minő gyorsan fogyok, s remegve vártam a közeledő halált, mely a holddal
együtt léggé oszlat fel. Igen, sárgulok – mondám magamnak – s elmulok
mint a hold. Ezen hit a szomort kétségig növeszté lelkemben. Ily
borzasztó eredménye lőn az orvos szavának.
– Rettentő példa; mégis hány oktalan orvos vétkezik ebben; – megjegyzé
illetődve az ismeretlen. – Hát anyja, Márk, s játszó baráti nem
vigasztalák önt?
– Oh, őrzém, titkolám e félelmes eszmét. Soha szót sem ejték róla.
Különben is hittem: gyógyszerem nincs; hiszen a hold is okvetlenül
elfogy, s ha gyógyítnak: nem szépen halok meg.
– S e beteg rögeszme nem idézé elő azon vigaszt, hogy újra élni fog,
mint a hold hónaponkint megnő?
– Nem. Czili meghalt, egyetlen hugocskám, még kis koromban. Ha sírtam
értte, anyám mindig mondá: ne sírjak, visszajő. Később meggyőződém, hogy
vigasza üres szó s Czili végkép elment. Miként vártam volna magam új
életet, ha övét nem hittem, kit magamnál jobban szereték?
– Tizedik évében volt ön, ha nem csalódom akkor?
– Igen… felelt bámulattal Ödön, s nyilt arcza elborult; mintha kérdezné:
ki avatott e félelmetes titokba; tán mégis üldözőmül jövél?
– Ne kétkedjék ön; – nyugtatá az idegen, megértve az árva halász arczát.
A gondviselés vezérelt titkához, egy jobb sors követéül.
– Lelkem gyógyuljon meg az ön vallomásán.
– Mi lőn eredménye az orvosi tanácsnak?
– Szorosabb gyógyszabály. Zongorámat elvevék, s helyébe esztergát tőnek
szobámba, melyen esős időben hat, máskor két órát kelle dolgoznom; ha az
elmaradt, négyet szabadban ugrándozhatám el. Reggel hideg zuhanyt kaptam
s jégbe ázott ruhát viseltem gyomromon. Márk mondá: hogy ott van
kórságom fészke. Főtörekvés volt, hogy erős mozgásokat tegyek s folyvást
elszórva, könnyű, vidám, eszmétlen kedélyben maradjak. Ebéd előtt
lovaztam esős időben is; asztalhoz egy vargainas járt fel, ki mindig
röhögve mesélt utczai csínyeket. Délután játszani vittek sok gyerekek
közé, uzsonnára zuhanyt, s este ülőfürdőt kaptam, melyből kemény
szarvasbőr ágy fogadott, jeges borítékkal gyomromon. Egész nap nem ültem
egy órát s oly fáradtan tértem feküdni, hogy jég és kemény bőr daczára,
gyakran mindjárt elaludtam. Nem tanulék semmit, sőt játszótársaim sem
szólottak soha affélékről. Anyámnak ritkán volt szabad engem
meglátogatnia, s nem mondaték előre, mikor látom ismét, hogy képzetem ne
foglalkozzék a várakozással. Azelőtt mindig meglepett jöttében némi
ajándokkal; most mitsem hozott soha, hogy az öröm ne izgasson fel. E
rendszer mód nélkül nehezen esett. Képzelheti ön a csodás ellentétet a
fentbeszélt lélekállapot, s napirendem között. Ön tán únja hallgatni e
hű részletezést; de tudnia kell, hogy összehasonlítsa a későbbi szörnyű
modorral, melynek okát nem értém, magyarázatát ön adhatja.
– Tovább, tovább, ön sorsa nekem érdekesb, mintsem egy szava is
felesleges volna.
– Öt hónapig tartott a mondott lélekkín. Azalatt legnagyobb szenvedés
volt sorsom. Ábrándom, félelmem, haláleszmém, kétségem, magányt,
merültséget, álmot keresett. A napi zaklatás mindezt távoltartá;
különösen a zuhany és fürdő irtózatos vala. Öt hónap multával kezdtem
étvágyat érezni, s néha mind a két étkemből ettem. Minő különös! E
rejtelmes lélekkór, a testben kezde gyógyuláshoz térni… Nem untatom önt,
a természet erejéhez jutott, s hatalmasan kezde működni.
– Az akkori hírlapok magasztaló czikkekkel hirdeték a gyógymód sikerét.
Márk rendkivüli hitelre kapott ön javulása által, s előkelő házak
bizalmát nyeré meg.
– Naponkint egy órát olvasni kezdtem; később egy tanár adá a másikat.
Művelt, eszes, éles itéletű. Sokra és okosan taníta, különösen a
diáknyelvben nagyon előre vitt. Ismeretim gyorsan s alappal terjedtek.
Kórom szemlátomást javult, s ritkán leptek meg nehéz jelenségi, kevesebb
maradhatlansággal s leginkább holdtöltén; de kínozó eszmém a holddali
halálról alig jött agyamba, s akkor is, azon vigasztaló valóságtól
győzve, hogy izmaim jóval túlhízták már a régi mértéket. Értelmem
törekedni látszék a mulasztásokat pótlani, mint testem a magáét. Anyám
kimondhatlanul örült. Óh, ha ő még élne, vagy sírját tudnám legalább,
hogy meglátogassam.
– Mi okból hiszi ön, hogy édes anyja meghalt? – kérdé az ismeretlen.
– Alább hallandja ön – folytatá a halász. – Egy délután, tíz és fél éves
voltam akkor, egy urat jelentének be Márknál, ki éppen akkor szobámban
vala. Orvosom kiment tőlem, miként rendesen tőn, ha velemléte alatt
beteg, vagy vendég érkezék hozzá. Én esztergámmal foglalkozám.
Pipaszárat fúrtam, s a sodrony középen jött ki. Nevettem a balul
sikerült iparnak. Látja ön, minő boldog valék, ily semmiségen fel tudtam
kaczagni. Nevetés közben felvetém az esztergáról szememet. Márk szobáját
egy ajtó választá el az enyémtől; rajta kisded négyszeg ablak volt
vágva, melyen hozzám betegebb koromban, vendégi közül is betekinthetett.
E kisded ablakot Márk felől rendesen zöld selyem borítá. Most, midőn
kaczaj közben feltekinték, mozogni véltem függönyét, mintha hirtelen
bocsátották volna le, hogy a reám néző alakot ne lássam. Az esemény
mitsem jelente előttem. Ki fogna engem, s mi okból titkon kémlelni?
Dolgozám tovább. Pipaszárat furék s mint szokásommá lőn, több apró művet
esztergáltam egymásra, a nélkül, hogy szétnéznék. Körülbelül három
negyed óra multán a falórára néztem, eltelt-e e műleczkém, mert igen
fáradt valék. Az óra Márk ajtaja felett függött. Most idegen arczot
pillanték meg a kisded ablakon, mely engem munkámban titkosan szemlélt.
– Tovább, tovább – közbeszólt feszült figyelemmel az ismeretlen; – itt
vélem eredni sorsa rejtelmeit.
– Az arcz, mozdulatomra visszakapá magát; de, bár az ablak selyme
árnyban tartá a vonások különösségeit, a futó percz alatt is híven
megjegyzém…
– Nos, nos? – sürgeté fagylaló sejtéssel az ismeretlen – hogy nézett ki
az ön titkos kémje?
– Hosszú, sovány, himlőhelyes arcz, nyírett bajuszszal. Szája körül
ördögi hideg gúny, s kancsal szemeiben gőg és megvetés…
– Szörnyű, szörnyű! tehát gyanúm csakúgyan valósul! – kiáltá a jövevény,
elárulva, miként a leirt alak előtte ismerős.
– Egyszer s pillanatra láttam, – folytatá Ödön – de soha nem feledem a
különös arczot. Húsz, harmincz év mulva, beteg ágyán, vagy kopasz
aggkorában megismerném őt; pedig akkor nem véltem, hogy emléke reám oly
rettenetes leend. De most szerencsétlen hitem él, miszerint sorsom
ördöge ő…
– Igaza van önnek; jós érzete nem csal; ő az ön gyilkosa.
– Akkor csak mulólag tünék fel előttem. Kandiságból szemlélt, gondolám s
dolgoztam tovább. Az idegen soká volt Márk urnál, s szokás ellen a végső
teremben, mert beszédükből a legkisebb hangot sem hallék át ajtómon.
Midőn Márk szobáján keresztül távozóban volt, halk szóval mondá az
idegen frankul: «Márk úr, önnek perei vannak, nekem befolyásom, szivesen
veszem, ha alkalmat nyujt dolgain segítni.»
– Hah! a diplomatikus szörny – közbeszólt nemes gyűlölettel az
ismeretlen – mily közvetett csábbal ösztönzé vétekre az orgazembert, kit
árulástóli félelmében, nyiltan, határozott zsolddal felhívni nem mert.
– Márk úr – folytatá Ödön – ép oly halkan felelé: Kegyelmes uram,
pereimen kivül egy húszezer pengő forint értékű adóslevelem nyom.
– Nos, nos; mit felelt az idegen?
– Ön ügyes orvos Márk úr, tud a családok betegein segítni; én biztosan
hiszem, hogy e húszezer pengőt rövid időn ki fogja érdemelni.
– Mi kigyói, óvakodó kétértelműség; mily sátáni alkú!
– Én az érdektelen dolgot feledém, míg későbbi szörnyű események vissza
nem idézék. Anyám tizennégy nap mulva egészsége végett tengeri fürdőkre
utazott.
– Az ön tetemes javulása mellett nyugodtan távozhaték. Az orvosi tanács
ön egészségéről biztos reményt nyujta, s édes anyja okadatos bizalommal
viselteték Márkhoz. Saját védelme, apja, virrasztási alatt nem tartá önt
oly kedvező helyzetben, mint az érdeküző farizeusnál.
– Szegény anyám mennyire csalódék! Harmadnapra elmenete után, testem és
lelkem, sorsommal átváltozék.
– Akkor Pesten valék. Édes anyjának ügyeit intézém, s kivántam
megismerni önt. Márknál valék, de nem engedé találkoznom önnel. Minden
ingerültséget kerülnünk kell – úgymond – s én köszöntem a semmirevalónak
atyai gondjait.
– Harmadnap este behívtak Márkhoz, ki vacsoránál ült. Foglalja el helyét
Ödön, felszólíta, egy székre mutatva, mely szomszédjában, evőeszközhez
volt illesztve. A czimzeten nagyon megütközém, mert azelőtt te-nek
szólított. Hiszen csak egy pohár vizet szabad vacsorálnom – hivatkozám
napi rendemre. – Ön már egészséges; egy angol tanárral tanácskozám, ma
más rendszert kezdünk s holnap szobát cserél; mondá mosolygva, de arczán
amaz ismert izomvonaglást láttam elsuhanni, mely tekintetét mindig
ördögivé tette, s gyanúmat végkép kialudni soha nem hagyá, s jelenleg
annyival kevésbbé, minthogy szokott bizalmas modor helyett feszes «ön»
czímet használa. Azonban örültem új igéretének. Azt hivém, szabadabb
leszek, s ura némely óráimnak. Nyereségül tartám vacsorához ülni, mert
esténkint is rég étvágyat érezék. Ludmájat hoztak fel bő zsírban, miből
sokat ettem. Aztán vajat retekkel. «A nyers zöldség nem jó – mondá Márk
– de vajat ehetik…» Nem akarék többet, már ezt is érezém. «De egyék –
únszola – a testet táplálni kell,» s egy szelet lágy kenyeret, mely a
kemencze hevétől még forrón gőzölgött, vajjal vastagon bekent számomra.
Gyomrom nehéz lőn, jeges borítékot nem kaptam, s következő éjjel a
túlterheltség, s Márk feszes modoráni aggalmam miatt rossz álmaim lőnek.
Felébredésemkor kilenczet üte. Minő mulasztás! feddém magamat s
ösztönszerüleg ugrám zuhanyolni, de fejem nehéznek, s gyomrom táján
nyomást éreztem. Kádam nem volt az előszobában, sem víz a
zuhanyvederben, sőt inasom végkép kiköltözék. Talán új szobámnál lakik
már, vigasztalám magam s rendezéssel vannak elfoglalva, hogy felém sem
jő senki. Öltözni akartam, de nyári ruháim helyett tömött meleg kelmék
cseréltettek be, oly szűkön szabvák, hogy májam s lépem táját örökösen
nyomák. Csengettem: senki nem jöve; külajtónkat, mely előszobámból a
szabad folyosóra nyilt, zárva találtam. Dolgozni akarék, de az
esztergakerék forgató húrja el vala metszve.
– Mi lesz e gyanús előkészületből?