becsülete, – felelt a jövevény, elütni akarva Kátay figyelmét féltett
rejtelmétől. És valóban, a korcsmáros feledé az ujságot sürgetni. Arcza
haragos lőn, mintha az ismeretlen tekintetéről cserélné át a mogorva
tipuszt.
– Igaz, igaz! tehát szóljunk arról – viszonzá helybenhagyólag, s egy
pohár diószegit letöltött a szívzaj oltására.
– Lajos rég szerelmes a koma nejébe. Azaz, csak ő hiszi, mert nem
szerelem. Csak vágy, vagy hiú viszketeg; a győzelem végkép megszüntetné.
De annál veszélyesb, mert czélja nemtelen, s Lajos vállalkozó, makacs és
vakmerő. Szenvedélye nem ismer akadályt, költség-, csel- s veszélytől
nem szokott hátrálni. E mellett szép, ifjú s a csábításhoz ért.
– Csak nem hiszi, kedves komám, hogy…
– A nemzetes asszony könnyelmű volna. Épen nem! De a hölgyek többnyire
hiúk; kitünő, keresett ifjaknak tetszeni – hizeleg nekik, s a nő gyakran
játszani kezd egy önhitt csapodárral, a nélkül, hogy észrevenné, mikor
merül szerelembe… Nem hiszem, hogy komám neje kis részben is hiú! de
Lajos környezete árthatna hirének, s ha nem is: untató, bántalmas lenne
ez a tolakodás, vagy megcsorbíthatná a komám nyugalmát.
– A mi azt illeti, én nem vagyok féltő; – mondá köhentve Kátay, miközben
egy pohár diószegit ismét begyomrozott.
– Ne mossa magát, nemzetes koma! ismerem én a férjek rejlő aggalmait. És
az rendén van. Háza becsét, hirét minden tiszta óvja; aztán igaz
szerelem nem is lehet némi féltés nélkül. Egy szóval Lajos nem illik e
házhoz. Itt zavart, szennyet okoz; idejét veszti, jövőjét rontja, sülyed
és sülyeszt. Én nem szeretem őt, sem életéből jót vagy szépet nem
remélek; de átvállalám reá ügyelni, s míg azt le nem mondom, szavamnak
állok. Azért jövök, hogy határozottan eltávolítsuk őt.
– De miként? hányszor próbáltam már, mit komám tanácsolt? Ha mogorva
vagyok: tréfával elüti. Ha az asszony nincs itt: máskor jő.
– Keményebb eszközt kell komámnak megkisértenie.
– Agyon lőjem? – kérdé lelkesedve Kátay, miközben a harmadik poharat
felhajtá.
– Az mégis nagyon gyökeres gyógy lenne. Kissé gyengébb szerrel juthatunk
tán czélhoz; igazítá tréfásan a jövevény, ki a poharakat sokalni kezdé a
terv irányában, mit Kátaynak kellend végrehajtania.
– Hát megöklözzem? – találgatá a bátorult férj a távolító modort.
– Nem épen. Efféle tény csak felingerli őt. Most is kék foltot lát
arczán, komám uram, s karja fel van kötve; azok szintén féltési csatában
kapott harczjelek. Véli komám, hogy a merénynyel felhagyott? oh nem! még
tisztán nem tudom furfangos kalandját, de győződve vagyok, miként
őrködésem rendkívül szükséges.
– Miért tartja apja városunkban ezt az izgága naplopót?
– Mert nagyravágyó. Fiát magas rang, hivatal s befolyásra jelelte ki
fénykóros reményben. Debreczenben tartja, hogy nyelv, szokás népismeret
által tökéletes magyarrá formálja; mert meggyőződék, miként e tulajdon,
korunkban annak, ki felkapni akar, nélkülözhetetlen. Ő most szabadelmű,
szájas, jog- s népbarát. Ennek így kell lenni, hogy figyelmet költsön.
Ha alispán s követ lett: levetkezi bőrét. Ez apjának tanja, terve,
czélzata. Azonban a kerületi táblán a törvénygyakorlat egy nemét
ismerje. A büszke fenszámít; nem tudja, hogy alant van egy, ki lépteire
vigyáz. De meg fiát sem ismeri. Lajos értelmes, élénk s rendkívül eszes.
Apja csak ennyit tud; de azt nem, hogy szeszély, érzék és szenvedély
uralgnak bősz lelkén; hogy ily jellem nehezen veszen fel önmérsék
korlátját s a színlett szerep derekán kitör, megbukik. Ugy látszék, eme
szavak közben, ismét az előbbi kedélybe lőn az ismeretlen ragadva,
mintha fontos, rejtélyes, rendkívüli ok lappangna ezen család iránti
érzelmeiben.
– De koma, inkább is vetkezze le bőrét, mint parasztot lázítson. Mióta
oly csűstűl szónoklanak az országgyűlésen, úgy vérszemet kapott ez a
korhely paraszt, hogy nemeslevelünk sincsen bátorságban; – fölszólalt
Kátay, miközben nemeslevelét őstokjába, keblébe pedig a negyedik pohár
tűz tartalmát rejté; mely szavakból, ha a báró Ózugin hagyott szitokra
emlékezünk, szépen kitűnik, miszerint Kátay szereti ugyan hazáját s
azért áldozni, vagy legalább áldoztatni buzgalmasan ohajt; de a paraszt
ugyan tőle mit se várjon, állapot s jogosztály tekintetében a nemesség
ellen; mi okból ő nem is kételkedék magát fontolva haladónak czímezni,
mely egyéniségéhez szólva annyit tett, mint konok conservativ. Az
ismeretlen ismét visszatért tárgyához.
– Tehát, mondom, ütleg s gorombaság csak makacsítná őt s nem illenék oly
művelt családatyához, mint nemzetes koma, sem Lajos lelkéhez, mely
sokban lovagias s a nemesb önérzetet nem veté le végkép.
– Hát miként mentsem meg a házamat tőle?
– Ejtse szégyenbe; mert más nem használ.
– De miként?
– Neje adjon rá alkalmat a magányos együttlétre; de ügyesen, hogy
számítás ne lássék. Lajos kétségkül vakmerő leend: s meggyőződik a
nemzetes asszony, mily hiú kalandor ő. Ekkor önérzettel, szigorún,
kérlelhetlenűl tiltsa ki a háztól. Költse fel benne az önbecs és
szemérem alvó szellemét, s fenyegesse a felfedendő botrány nyilvános
gyalázatával. Meg vagyok győződve, miként megszégyenül; értelme felébred
s a háznak búcsút mond. Pirulnom kellene, hogy megette tudtán kívül,
titkos tervet adok, ha baráti s fenyítő szavaim meg nem előzték volna
ezt; ha nem tudnám, miként nyílt befolyásom többé nem képes kalandjaitól
elfogni, s ha egy ártatlan nő tiszta híre nem volna kérdésben, melynek
megsértése védenczem közszégyenét vonná maga után.
– Okosan, dicsően! kedves komám, az én házam őriző pásztora. De hát
mikor vessük meg ezt az egérfogót?
– Még ma.
– Galambom, nem lehet. Nőmet Ujvárra küldtem rokont látogatni a csavargó
elől.
– Nem tesz semmit, mindjárt visszajő.
– Hát tán ez az ördögborda ólálkodik titkon? – kérdé hüledezve Kátay, s
ijedtségében az ötödik pohár bort is becsusszantá.
– Most egyszer nem. Komám rokonja Debreczenben van sürgős bajok miatt.
Vele találkozám s mondá, hogy a nemzetes asszonyt kellett volna ma
elfogadnia. Különben is kijöttem volna, mert ma életem egyik fontos
percze vár reám a pusztán. Utamon, gondolám, e tervet egyúttal sikerbe
vihetném, mely nálam már régibb határozat.
– Az Isten van minden gondolatával, kedves komám! Ha az asszony jő:
szentül van. E finnyás dologban még ma véget érünk.
– Azaz csak ér, komám; mert rólam mitsem tud, nem szabad tudnia.
Különben az eredményt végkép elrontanánk. Szavam, tanácsom örök titok, s
jutalmul azt kérem, négy szem közt se hozza elő soha. Tényem hálálva,
érdemét veszti.
– Becsületes ember, üssön velem egy pohár áldomást.
– Ne igyék hát annyit a nemzetes koma, ha józanon akar dolgán
intézkedni.
Kátay leönté a hatodik poharat; mert ha ajkát érinté az ital, nem lőn
többé képes tőle megválni; de fogadást tőn, hogy holnap reggelig több
bort nem iszik.
– Bizony, kedves komám, tanácsa valóságos evangelium. Megvallom, jól
esnék; mert nem tagadhatni, hogy ebbeli sorsom sokszor motozott
agyamban.
Az ismeretlen felállt s búcsút vőn. Kátay marasztá.
– Nem szabad – felelé komolyan – egy emberrel kell még ma találkoznom,
ki rendkívüli fontossággal bir.
E szavakkal elhagyá a csárdát, s megette a bozót ösvényén – hol Lajos és
Pisze kimentek – eltünék.
[Illustration: Kátay és Kátayné.]
XII. (Házi jelenet.)
Alig távozott a jövevény, Kátayné asszony, csinos ekhós szekeren, hat jó
magyar lovon, csakugyan megérkezék. A folyosólépcsők előtt álltak meg, s
ügyesen, vidám, könnyű szökéssel ugrott le. A nő ifjú és szép; szemében
eleven élet, ajkán örök mosoly, arczai derültek, szemöldöke nyílt,
szöghaja göndör; maga egy vidám kép. Termete nyúlánk, s könnyű redőkben
körzi a puha nyárszövet; fején kisded csipkefejkötő, mely korall-függőit
látni engedi; gömbölyű karja átfejérlik a fehér hójagos ujjakon, s a
keztyűt levetkező teljes kezecskéken rózsaszín mederkék ülnek
újjtöveken. Gyorsan futott künálló férjéhez s karjait markolva nyájas
öleltében, ország-világ előtt fesz nélkül rányomá az üdvözlő csókot. A
hajlékony ifjú hölgy, rozzant s őszbe csavarodott férjéhez fonódva,
hasonlított egy száradó fára futott délvirághoz. Kátay mogorván nézte
féloldalról nejét s odébb taszítá zsinóros kebléről. Aztán megvető
gúnyos szemet vetett rá, minőt zabolátlan féltő férjek szoktak. Az élénk
asszonyka, kit az emancipált borszag különben is fojtott, elkomorúlt a
gyöngédtelen elfogás miatt. Ő hűség és őszinte érzelem kifejezésével
jött vissza férjéhez, kinek korát, szeszélyét, háziterheit megszoknia,
oly lemondásba került, kiért ifjú igényei, a városi élet- s kortársaitól
elszakadt; ki neki, a reményekért, gondokkal terhelt éveket cserélt s
mégis körüle örömvesztett, tartózkodó, alárendelt szerepet kell vinnie.
Szíve megfájult, mint minden szív szokott méltatlan bántalmaknál.
Szemére köny szökék, mely nem bir gyöngygyé alakulni, csak a szem
világán reszketett keserű nedvével. Hosszú fáradt sohaj tört elő
lelkéből; férjétől elfordult s a gyermekszabadság önkénytelen vágyával
néze szét az estveledő pusztán, melynek a fájdalom eleven perczében,
legelhagyottabb teremtményeül képzelé magát. Hány mogorva férj zárja be
s hűti meg éretlen féltéssel neje hű kebelét, hány vonzalmat torzit
gyűlöletté, melyet a korkülönbségi feláldozás mellett örök derűvel kéne
feledtetni; hány virágzó anyát aszal kedélysenyvben életunottá, ki ép
éveit roskadt örömökért önszeretlenűl kirablá, s kinek veszteségeiért
egy kedvkereső élet minden áldozata hitvány bér? Valóban az egyetemes
viszony, mit nemünk a nőnem irányában kifejt és gyakorol, nyomorultan
bélyegez, s ha az érlelő századok folytában a hölgyerény hanyatlik és
kivész: zsarló durvaságunk jogos bünhődése.
Kátay hivé: neje azért örül s hizeleg, mivel udvarló kegyenczét nálok
lenni tudja; miről a téveteg, méla széttekintés még jobban meggyőzé.
Huzamosan, vadul, komor mélaságban nézte őt mintha a vesék titkai közt
akarná találni gyanúja alapját. Aztán nyers, erőszakos hangon rivala rá:
«Asszony! csakugyan szereted ezt a csavargót?» Az ember nem hinné, a
féltékeny mint kikél képéből, mint eltorzul a vonagló rohamban s minő
külömbség van arczvonásai között, ha társas alkalomnál e bünét tagadja,
vagy féltettje körül a lázas kín gyötri. Kátayné megrémült férje
szemeitől, bár gyakran láthatá így. Arcza bizonytalan tekintetet vőn;
testében remegett, karjait kérőleg terjeszté. Ezt mind bűnjelül vevé a
felháborodott férj s gyanú és harag ingerülten terjedt el, bortól égő
ereiben. – Hittörő! megöllek; rivalt ismét a szenvedő nőre; alkalmasint
nem tudva, mit beszél. – Férjem; az istenért, mi bajod?… jer, jer be a
házba; itt a cseléd – s idegenek előtt ne tégy engem s magad csúffá –
rebegé az ártatlan feleség s félő szorgalommal vonczolá Kátayt az
épületbe.
Soká maradtak falak közt; miután Kátay, vallatásai után, alkalmasint a
jövő tervéről adá ki parancsát. Végre a nő kijött s a folyosó alszárnyán
némán kikönyökle, hol nem látta ember kisirt szemeit. Lajosra tévedt
gondolata, ki miatt annyit és annyiszor szenvedett; ki az enyelgő
szerelem, reménytelen óhaj, áldozó átadás epedő jegyével körzé őt; kinek
kedélye derűlt, szava ünnepies, modora gyöngéd, előző, illemes; kiben
nincs önzés, féltékenység, harag; kinek nincs szigora, szeszélye,
fulánkos szavai, s a mellett oly szép, hajlékony és ifjú. A virágzó kor
lemondott öröme juta itt eszébe. A társasjátékok, derítő tréfák,
leánytársak, független szabadság, ifjú kedvcsapongás, vágy, remény,
érzelem mind oda! Mily virágtalan, elzárt, nyomasztó kört cseréle
azokért; mi díj- és kárpótolatlan e nehéz megválás a mogorva, hálátlan s
öreg férj kitörési miatt. Mennyivel szebb, boldogítóbb jövőt adott volna
Lajos, vagy más gyöngéd ifjú; mennyivel könnyebb nélkülözni a vagyont,
hírt, hideg szerencsét, mint az őszinte rokonszenv szívemelő kéjét; mily
rideg börtönélet ez; mily szabad élet virul egy nyíltkeblű ifjú
méltányos ölében! Ily s ezernyi eszmék tolongtak a hű nő sérült lelkére;
egész ostromhábor a magányosan őrködő hölgyerény ellen. Ő nem szereté
Lajost. Egy perczig sem jogosítá fel érzelmét, vagy csak gondolatát
férje iránt hűtlenségbe esni. Ő csak nyájas társnője volt, illem s erény
szerint; ma estvére sem igért többet az ifjúnak, mint: «ha kijön
pusztánkra, majd vigan mulassunk.» Lajos fajult reménye ez ártatlan
szókat értelmezé feslettül. A nő büntelen vala; de jól esnék a gyanútlan
ifjú társasága, kinek vétkeit nem tudta, csak az enyelgő kedv szinében
ismert; jól esnék ártatlan örömét élvezni a lemondott világból; mert a
kor- és szenvrokonság mellett győzhetlen erővel szól a természet szava.
Most, miként fájdalomnál szokták, felkeresé lelke az ifjú világot,
melyből magát száműzé. E világot, mint élőkép, jelenében körüle csak
Lajos képviselte. Azért képzete benne személyesíte minden gyönyört,
élvet és szerencsét, miket nélkülözni kényszerül; e mellett a tilalom
szánalmát költé fel iránta s egyszersmind daczot a méltatlan féltés
miatt; minek következtében, lélektani törvények szerint, önkénytelen
hasonlítgatás támadt szivében, mely férjére nem vala kedvező. Azonban
fölébredt a nőerény intő szózata. Örült, hogy a tervbe vett kitiltás
által megmentendi férjét az aggály-, magát bú- és fájdalomtól. De ha
Lajos eltávolodik is: nem fog-e férje új tárgyat keresni kinzó
féltésének, mint már gyakran tevé? s elveszíti bűntelen vigaszát a
nélkül, hogy nyugalmat szerezne. Végtelenűl szánta saját sorsát;
szemében lefesté magát a borulat, s mélyedt eszmélete a szabadság vágyát
költögeté; úgy, hogy midőn a bűnbánó férj, engesztelőleg hozzá
közeledék, annak méltó bűntetésére s mások rettentő példájára –
elborzadt.
XIII. (Pusztai halászat.)
Míg ezek történtek, Lajos és a Pisze, a bozóton keresztül, a füzes alá
értek. Vak varjak s néhány kanálosgém reppent fel a csonka ágakról,
miket neszök vert fel; míg ők, a locsogós gyepen, kerülgetve értek a
hortobágy partjaihoz.
Tulsó vízszélen, keskeny vájt ladikon – mely a Peregi Marcziéban kétszer
elfért volna – ült a tisztes Cziriák. Haja tökéletes fehér, síma, de
éles üstöke kibuvik a túri süveg alul, mely egy néhai karamvesztett
kalap magas tetejéből naturaliter van felgyűrve, vagyis inkább tűrve.
Arczbőre kérges, mint a répahéj: miért is hófehér bajusza s szemöldökei,
nem másként veszik ki magokat képén, mint krétapingálás a fekete táblán.
Öltözete nemzeti ing s gatya; mert nemzete nem gondoskodék a népről,
hogy hosszú évezred után gazdagabban öltözzék, mint a foglaláskor,
tudniillik nyers bőrbe, vagy kérges vászonba. Hátán kendertarisznya,
melyben friss gombát, s fonott gyékény pórász, melyen válogatott halat
szokott vinni agg nejének kirándulásaiból; mert ők kölcsönös szeretet
kedvezési között őszültek együvé, s bár e gyöngéd figyelmek csekély
költségbe kerülvék: tisztább szívből jöttek, mint a vett s eladott
szerelem gyöngy-ajándékai. Arcza vidám, hónaljig tűrt karja izommal
rakott, szeme élénk s még egy csomó egészséges évhez látszik igényt
tartani.
– Fogadj Isten! – előzé Lajos üdvözletét s az öröméletvonásai
átlátszottak a vizen – nem is vártam már ma Lajos úrfit.
– Hát mikor nem tartám meg adott szavamat?
– Az igaz, – mond a vén; de már alkonyodott. A sár is javában van, meg
hogy felhőszakadás is volt.
– Te vagy az árva halász? – kérdé Lajos partra léptében, egy fekete
bajuszú sápadt legénytől, ki meggörnyedt vállal s földön vitt szemekkel,
némán, szomorúan vonta a hálókötelet.
– Igen, – felelt állapodás nélkül; egy oldalpillanatot vetve a kérdőre.
Lajos megdöbbent az árva tekintetén. Szemei mereven látszának reá
tapadni és szíve gyorsan dobogott, mintha a halász vonásaiban, ép oly
véletlen, mint meglepő, érdekes vagy épen lázasztó hasonlattal
találkozott volna.
– Hát mit csinál Éva a malomszigetben?
A legényt némi pir futá el, erőtlenül küzde a bú rögzött sárga színével.
Még egyszer veté Lajosra földhöz szokott szemét, s e tekintet nem remeg
az elárult titokért, mit ő élettel véd, ez hála inkább, hogy van, kit
sorsa érdekel.
Lajos, akaratlan, faggató ösztönt érze vele szólni, beszédbe eredni, de
bizonyos tolongó érzelem elfogulttá tevé. Szemeit elkapá a különös
arczról, mintha nem merne vonásaival ismét találkozni. Aztán elhagyva
őt, gyorsan a könnyű naszádba ugrott, mely számára parthoz vala kötve.
Pisze Pista kapta a lapátot s evezni akart. Lajos nem engedé.
– Én a természetben mulatni akarok: nem dajkáltatni magam, mint egy
beteg majom, s Pistát a sajka orrába ültetvén, evezni akart, de sérült
karját nem birta forgatni.
– Tán ismét elesett a ló az úrfival? – kérdé a vén Cziriák.
– Igen, – felele Lajos piruló zavarral, hogy szabaduljon hosszabb
vallatástól; feledve, miként a fogadónál más magyarázatot tőn.
Pisze Pista egyet rántott fején s gyanúsan mosolygott a kétféle okhoz;
miközben gyorsan úszék kormánya alatt a kisded fenyűcsónak.
Most Cziriák mellé értek, hogy vele versenyt evezzenek.
– Hogy foly a világ, öreg? – kérdé Lajos barátságos hangon a tisztes
aggot.
– Mindig a régi rossz. Az ember fut, fárad, hiában; ha mai szerencséjét
holnap elveszti: újra remél és csalódik. A jelen mindig rossz, tehát
jövőtől vár; de az is csak olyan, mikor jelenné lesz, s a koporsó szélén
veszi észre aztán, hogy megcsalta magát.
– Hát mi a baj, Cziriák? hisz oly egészséges, mint a friss kecsege?
– Mert nem rontom el soha.
– Hát mit ronta kend el?
– Semmit. De a sors nem épít; az Isten nem rendelt.
– Mit?
– A mi kellene.
– S tehát olyan szegény?
– Mint a templomegér.
– De hajléka csak van?
– Egy rossz halászkunyhóm, mit a nagyapám is kákával foltozott.
– Hát télen hol lakik?
– A csordás kamrájában.
– Nyugalmas szállás?
– A mennyiben bölcsős gyermeke nincs. De a tanya ablak- s padlástalan.
Szalmatűzzel fűtünk a kamraközépen, s annyokom szemét kiette a keserű
füst.
– De csak nem koplalnak?
– Mikor van mit enni. Nyáron hébe-hóba bőven van a halunk; de télen csak
akkor kaparítunk csíkot, ha nagy fagyok nem járnak. Vastag jeget nehéz
mezitláb vagdalni.
– S vagyonkájok nincsen?
– Egy bónét s két pirittyet[53] az apám hagyott rám, de már
elrongyollott; most kezd egyet kötni a fiam mátkája.
– Egyebe nincs?
– Hét csíkfogó kosár, ez a két csónak la, s az annyokom menyasszonyi
ágya.
– Hát a mit keresnek?
– Porczióba megyen, meg az uraságnak, mert mióta így elgyalázott az idő,
nem birunk dolgozni magunk a roboton.
– S nem voltak jobb idők, mikor szerezni lehetett?
– Csak egyszer lett volna a nagy drágaságban; de biz engem sehogy se
vitt rá a lélek. Az urak méregdrágán adták a gabonát, s mi a kit
lehetett, megmenténk olcsón árult hallal az éhenhalástól.
– Erről a Hortobágy, mely millió darab barmot eltart, arról a nagy
Kúnság tízmagtermő földdel; itt nyolcz, tíz mérföldön alig ötszáz ember
s mégis oly döghalál lőn az éhség miatt?
– Nyolczszáztizenhétben rakásra hullottak. Nyers tormát s főtt csalánt
szerencsés volt, ki eleget evett. Sok koplaló szegény erővel neki ment a
kihúzott hálónak s nyersen faldosta a kotús czigányhalat. Sőt, uram
bocsásd, még a gólyát s varjút is félfőttében nyelték.
– S a megye nem rendelt számukra élelmet?
– Honnan? hisz magának se volt. Aztán meg az urak nem gondolnak velünk,
ha egy lábig elveszünk is; csak addig ne, míg a dézsmát be nem vette, s
robotját leróttuk.
– S kend az éhségben sem adta drágábban a halat?
– Mint máskor; fontját két garason.
Lajos azalatt megfogta a hálókötelet, mely Cziriák kezéből a vízszinre
úszott, s közel voná magát annak csónakához.
– S többé nem lett alkalom vagyonkát szerezni?
– Soha. A mit kuporgattunk, fiamért fizettük, mikor nagy beteg volt. A
patika, doktor, s debreczeni forspont egy szálig elvitte.
– S a földesuraságnak nincs saját orvosa?
– Nincs.
– Hát a megyei járásnak?
– Van egy rossz tilókus; de szegényhez nem jő, mert nem fizetheti.
Lajos hátrább tartá csónakját s észrevétlenül egy türetke bankjegyet
csempésze Cziriák tarisznyájába, melynek korcsos száján ökölnyi hézag
nyilt.
– Majd másként lesz, Cziriák; a jövő jobbat hoz.
– Sose bíz az, urfi. A sírban tán igen; de addig nem hiszem.
– Mégis oly vidám kend.
– Miért nem, ha lelkiismeretem csendes, Isten rendelte így. Hiában
igyekszem; nem kerülhetem ki, a mit rólam végzett.[54]
– Mégis szép, hogy értem maga vetett hálót.
– Mert Lajos úrfi a szegényt szereti. Illő megtisztelni az ily ritka
példát; – s egyet emelinte süvegén a becsületes öreg.
– Ezt a hálót hagyta apja örökségben?
– Ezt la, a kit vonok. Hej, mióta véle járok, egyszer másszor szép halat
húzott a szárazra. Kilencz esztendeje, ott a fűz tövénél egy tokot is
fogtunk, az áradás hozta fel a nagy Tiszából. A drágaság előtt meg
mázsás harcsát kaptunk, itt a vizkönyöknél; de már öt-hat idén kiveszett
a nagy hal. Azóta nyaranként nem fogy a vizihús;[55] még héjjas
férget[56] sem. kap annyit az ember.
– Úgy hát alkalmasint hiában fárasztom.
– De’szen, ha bő a víz, halban nincsen szükség. Úgy hiszem, nagy barom
akadt a hálóba, mert karom rángatja. Aztán meg a Cziriák-öböl soh
sincsen hús nélkül, mert ott nem kaparász minden bolond ember s a
vízfolyás ide veri a halakat; – s végszavait oly önérzettel mondá,
mintha monárcha beszélne népes országiról.
– Ugy-e, Cziriák öble nem Csáki szalmája?
– Biz uram az nekem avitum jószágom. Belőle senki más, csak én szedek
dézsmát.
E pillanatban oldalt a rekettyés szélében egészséges dal hangzott fel:
Az alföldön halászlegény vagyok én,
Tisza partján kis kunyhóban lakom én;
Szőke kis lány jer be hozzám pihenni,
Öreg anyám majd gondodat viseli.
Lajos oda tekinte. Közel a vízpartján egy kis halásztanya tünék szemébe.
Nádkunyhó kúpformára korczvesszővel kötve, mely a csúcsán kötött tömött
nádpehelyből lengő kokárdát látszék viselni. Faltöve csinosan fel volt
hanttal hányva; ajtó gyanánt tojásdad lyuk szolgált s belől beterítve új
árpaszalmával.
Előtte a dalos legény ült a pázsiton, valamit dörgölve négyszögű vörös
téglán; mig mellette nyugvék a teszi veszi[57] rúdja, mit időnként
kihúz, s közel hozzá tömött hajú szőke lányka köt egy most kezdett
hálót. Szemeit a dalra szerényen lesüté; gyönge arczán igaz szerelem
piroslott, s kék babos kendőjét a szellő ellebbenté, ragyogni engedve
friss, ifjú tejnyakát.
Lajos elemében lőn. A női inger az, mi lelkén feltétlenül uralg.
Negélyes szoktatás, győzelem s hiúság tette rajta úrrá. És ő kiváltan
kedvelé a nép egyszerű, de ép szépségeit. Kevés álom, friss lég,
elfoglalt és mértékletes élet, ruganyosb, élőbb testet nevelnek, melyben
a lélek vidám, élénk, fogulatlan. Lajos többször vőn alkalmat a
műveltebb osztály s nép hölgyei között különbséget tenni, s jól ismerve
ennek előnyeit, mintegy villanyozva ugrott ki a partra.
[Illustration: Előtte a dalos legény ült.]
A leány közelében iszapos kárakatona[58] vergődőtt, mely mint gyakran
történik, a hálóba akadt, s mit aztán kivesznek, mert különben elver
minden halat. Lajos ruháit befecskendé sárral.
– Úgy kell la! – mondá féltő kárörömmel az elkomorult legény; – miért
megy oly mohón a más mátkájára.
– Se baj, fiú, ne bánd! Mátkádat meg ne féltsd, tán csak nem jégből van,
hogy ha szem előtt áll, mindjárt elolvadjon.
– Nem is olvad az el; de az urak szoktak hamar olvadozni.
Lajos égő pillanattal függött a gömbölyű leánykán, s könnyű láng
repkedett halvány arczaiban. Félrevágta szemén könnyű rízskalapját,
egyet pederítve pelyhedző bajuszán s összeütvén gyöngén
lovagsarkantyúját: finom-betyárosan lépett közelébe.
– Szép vagy szőke babám, eszem a lelkedet, nyakad oly eleven s ragyogó
hófehér, mint a friss fehérhal.
A leányka felrántá babos, kék kendőjét s félénken fölugrott a
hálókötéstől. Vőlegénye félreveté szép ürömtaplóját, mit vörös
czémenttel sárgított, támadó állásba lépve haragos szemekkel.
– Eredj haza, Zsuzsi, az öreganyámhoz, majd viszek én magam halat
vacsorára.
Zsuzsika oly karcsú, tiszta növésű volt s oly könnyű, szellős mozdulatú,
hogy az ember akarta vagy nem, vidám őzikéhez látta hasonlónak.
Kebelhalomkái, mint két selyem alma, kereken rejlettek szűk karton
válljában. Rózsaszin könyökén kövérded mederke s duzzadt karocskáin
hullámzott az izom.
Lajos, gyöngéden vállára helyezé félkarját, s szeliden benézve pillás
szép szemébe, betyáros érzéssel kedélyesen dallá: