egy kupát, de töltesd meg előbb Poltrás, szólt a közben az álkörmösös
leánynak, ki a talyigához oldalgott, száját tátani.
A talyigán jött czíva, kinek ránczos négyszegletű arcza valódi szabályos
hiuzkép, szakálla bajusza pedig tökéletes, csakhogy ritka és nyírva van,
addig egy kis gazt kapart a vámkerék tövébe; ráilleszté gyalog
szalmaszékét, s a kosár tartalmát árulni kezdte két váltó krajczárjával,
miután egy össze fogdosott fonatost mutatványul végig nyújtóztatott a
takaróabroszon. Ezen népsütemény, mely kézfogókban s leginkább
iskolásoktól igen kerestetik, nem egyéb, mint gúzsformára tekert,
festett bundaszínű, élesztős tészta, mely sokszor legyes, többnyire
sületlen, de mindig büdös az avas fürdő miatt, melyben zsír név alatt
kisüttetik. Nagysága bakarasz; ára két krajczár váltóban. Ha friss, mint
épen most, megjelenik fehér vessző-kosárban, sárgán mosott sáhos abrosz
alatt. De minthogy rendesen első nap el nem kél, foltos ponyvák s
gyékények alá jut, s lakik négylábú deszkákon, aszalt gyümölcs, méhser,
főtt som, pattogatott tengeri[35] s több drága hasművek közt.
Alig foglalt helyet az említett gazon.
Parázs ídes,
Lapos szíles,
Kóstolja kend, beh jó ídes,
kiáltá csúfoló ingerrel Pisze Pista a letelepült nőhöz, ki mérges
szemeket vetett ugyan a boglyatetőre; de tapasztalván, miként a martalék
távol esik gyakorlott körmétől, jobbnak látta folytatni a szunnyadást,
míg vásáros akad. E pajkos megtámadás pedig azért esett zokon a czivának
minthogy ő, mint fonatos kofa, őszön sült-tök-árulásra szokta magát
adni, s a fentisztelt verssel ajánlgatja ős szokás szerint étekül
szolgáló kelméjét.
Pisze Pista még tovább áldozik vala gyilkos szeszélyének,
szerencsétlenné teendvén álmos rendes tagját a kofaczéhnek; de túlfelől
Kenesei senator gulyása ballagott elő a pusztáról, Pista ismerőse. Vele
jön a bodri, egy borjunyi kuvasz. Hosszú szálas gyapja, mint a legszebb
magyar kosé, hátán kétfelé vált, s a szőrválasztékon epeszín eblegyek
bujkálnak keresztül. Lompos farka tövig rakva csomolygós gubanczczal.
Fürösztve sohsem volt, mióta füléből kifordult. Halbőr talpa után körmös
nyom maradoz a megázott földön, mint az anyányi farkasé. Száját a
hőségben félig tátva tartja, s fürészes állajka mosolyogni látszik, mig
márvány agyarán lóg ki hosszú vérszín nyelve. Közönyösen halad gazdája
sarkában s előkelő arcza csak akkor változik, ha sok boszantás után
egy-két légy után kap.
A gulyás inge, gatyája ki van főzve friss szalonnazsírban, s puhán és
fehéren tartja patyolat szép testét. Csillogó font haja csepegésig
kenve, gallért eresztett térdig érő szűrén. Creolszín arcza fénylik, ha
nap süt rá; bajusza göndör s vastagon befenve, látni hagyja két
szabályos ajkát, az elefántcsont fogak vérszín burkolyát. Kékes álla
símán borotválva; gyenge, teljes nyakán nincs semmi kötőlék, körülte
frissítve suhog a lágy szellő. Szeme bátor, tekintete szabad, beszéde
nyílt és eleven. Kezében súlyos tölgyfa-fütykös szegletesre húzva; szűre
baloldalán kostök, s furulyája fityeg, markában egy rakás ragyogó
kócsag- s fekete gémtollakat hoz.
– Nincs itt Lajos urfi, Pista? kérdi érkeztében a kofaboszantó Piszétől.
– Kijön a nem soká, felelt Pisze Pista, hátat fordítva a fonatos
piacznak. Már a halászok is kiveték a hálót, kiket mára rendelt. Ugyan
izzad az öreg Czirják üstöke a bóné[36] vonásban. Az árva halász is
köztük van. Annak tudom, örülend az urfi, mert még nem ismeri. Reá várok
én is.
– Bokrétának valót bizott rám, hogy hozzak: folytatá a gulyás,
harmadnapja lesek kócsagokat s gémet, míg vagy kettőt leüthettem; de
hoztam is ám olyat, hogy tündérkirályné fején sem ragyog szebb.
– Én meg ezt a féket fontam Gúzs Jankóval, Lajos urfi mondta.
– Tudom, majd kapsz érte vagy öt fehér huszast.
– Minap ugyan jól járt a csonka kondás; baltáját megvette egy új
banknótáért.
– Ma jó kedve készül, látom, az urfinak. Dudás Juhász is jő egy kövér
toklyóval; azt mondá, estére megfőzi tokánynak, Lajos urfi régen
apetussal van rá.
– Nem tom pedig, ha lesz-e apetussa, mert a szép menyecskét Ujvárosra
forspontoztatta Kátay; de isten megveré, mert a jégeső úgy bukfenczre
püfölte konyhamajorságát, hogy vagy ötven darab ament mondva elnyúlt,
mondá Pisze Pista.
– Alkalmasint félti az ifjú vendégtől.
– Lajos urfi úgy néz, mint az égő tűz; akármelyik leányt megveri
szemével.
– Hagyd el a más dolgát, csak fejed ne fájjon, inté a szép gulyás,
hosszú megfontolt léptekkel indulván be a borivóba.
Azalatt két izmos szolgáló leüríté a talyiga terhét, játszván Kátay
számbavevő gazdasszony-szerepet; Harangi pedig keserves kortyokat huzott
a tiz krajczárosból, mit a Poltrás számára kihozott. Mikor iszik,
kiváltképen szeret dohányozni; minekokáért fentírt puszlijának
vászonzsebjéből előkotorászsza csorba makráját. A dohányhólyagot öklén
megpofozza, hogy elválasztható állapotba jőjjön a dohány, mely két hét
előtt szedetvén száráról, tokjában, a bő nyirok miatt, meggaluskásodott.
Ekkor rátölt a viseltes pipára, a nélkül, hogy hamvat vagy bagót
kiverne. És kicsihol. Egy kajla czigány-aczél a tűzhozó eszköz, mit
ócska gereblyéből csinált serpenyőfoldozó. Ugyanazért nem annyira kemény
levén, mint túl a rendén lágy, közepéig kopott a viadal miatt, melyet
vele űzni szokott Harangi. Tűzköve oly kicsiny, hogy lapos tömpe körmei
alig csíphetik meg. E mellett minden felől pisze és fogatlan, s
ütöttkopottsága annyira ment, hogy tíz vágásban csak egyszer vét
szikrát, akkor is vakot. Erre illeszti Pál lovag a jó darab
zsidóbőrt,[37] miután pipakupakjában bepiszkolá, hogy kevesebb bajjal
tüzet fogjon. Most beáll aztán a műtétel órája, s miután körmét leverte,
s kézzel-lábbal, vérben forgó szemmel nagyvalahára kicsiholt, elborítja
tüzes taplóval a dohány felületét, mely csak azután adja meg magát, ha
két-három taplószállítással éghető állapotig megszáradott.
Pál lovag, miután makrája füstölt, s ádám-csutkáját ugyancsak rángatta a
kemény szipákolás, ujólag szájához vivé a kőporral szép fehérre surolt
fakupát, s felöntvén a gégemaró nedv utóját, fenekére tekint varjui
tempóval.
– Ejnye az eb a lelke tele van üressel; szorítasd ki még egyszer a
levegőt belőle, Poltrás, mond a rejtelmes tekintetü leánynak; maga pedig
fülét eleresztve, szomoruan nézett körül a talyigán, melynek agya
maszkban volt a sártömeg alatt, maga pedig lőcshegyig csatakos.
E keserü szemle alkalmával hozzá sullogott Nyul Iczik, ki a vontatási
alkudozásokban semmi irgalomra nem talált, s törődött szívvel kérdé Pál
lovagtól:
– Nem látta, talyigás uram, jöttében sárga lovamon Zöld Marczit?
– Hol az eszed, Judás? hiszen te még gyufakupecz voltál, mikor azt
Fegyverneken szellőzni feltették.
– Zöld Marczi vagy Kopogó, az nekem mindegy, – folytatá a szerencsétlen
zsidó sirodalmas arczczal, miután szemöldét felkapta, állát pedig alá
ereszté feleletet várva. Tehát nem látott egy panyókás betyárt
ötszázhetven forintos kanimon?
– Láttam biz én; mint a szél vágtatott egy gömbölyü sárga mokányon.
– Hát mért nem fogta kend meg az isthentelen thulvajt? Kiadta magát
khupecznek, s földönfutóvá tett.
– Mit tudtam én, tolvaj-e vagy harangozó? osztán nem vagyok én vármegye
pandurja, hogy a lókötőket szagáról nyomozzam.
– Szeméből is láthatta volna kend, hogy gyilkos, gazember.
– Hát te mért nem láttad szeméből, mikor elcsalta lovadat? – felelt
természetes igazítással Pál lovag.
– Már látom, kend is orgazda, mint ez a sok papramorgó paraszt; kezdé
Iczik szidalmát mindent fölülmuló gyötrelmében, s hosszu philippica
kezdetén látszék lenni, de Harangi nem hagyta befejezni a sallangos
dictiót.
– Szedte vette, mi bajom nekem kopott lovaddal? elhord a tógádat, mig
szépen vagy, mert ha lőcsöm kikapom, még ma Pilátushoz küldlek
vacsorára.
Iczik nem érté a nagy szavakat, mert gyorsan ellábolt, pedig a nagy szó
itt is szokott cursusában vala, mert Pál lovag talyiga-bontás nélkül nem
juthat lőcséhez, levén szeggel és pántokkal tengelyvéghez foldva.
VI. (Dudás Juhász. A Poltrás. Csonka Kondás.)
Pisze Pista nagyott röhentett Iczik után; Dudás juhász pedig, kit a
kenesei gulyása előre hirnökölt, az állás háta megül beszamarolt.
Hátul iszák, elől a késre itélt toklyó van nyergébe kötve. Fordított
subáján csinos facsobán függ, s balra vetve pötyögős dudája, melyre egy
kecskefő mulatságosan van bőrből csinálva. A deli juhász üstöke tömött,
szeme tüzelő, maga vidor, egészséges arcza kipiroslik a kalap árnyából,
mint egy hízott basarózsa; s jöttében dalol:
Ha megunom magam a pusztába,
Kapom magam, megyek a csárdába;
Parancsolom a korcsmárosnénak,
Hogy hozzon bort barna bojtárjának.
Házhoz érve, leugrott a füles paripáról, s mitsem hajtva a fonatos kofa
öklelő szemére, ugyanazon vámpóznához köté, mely alatt amaz sátort
ütött. Maga pedig leemelé a nyügbe vetett toklyót, melynél jobb izű
áldozat nem sok találtaték az Izsákot megváltó kosnak idejétől; s
vetkezni kezdett a szaktani öléshez, rakván málháit és leöltött bundáját
nem másuvá, hanem mint illik, saját nyergébe.
Subája alatt fekete nyers juhbőrt viselt nyakában, mely lábainál fogva
volt keresztül kötve. Ha mondom nyers, az nem teszi, hogy vér csepeg
róla, hanem készítetlen állapotában, mint nyúzáskor megszáradt; mint
minden időn által pásztori divat volt, mint Gvadányi 1788-ban leirta, s
mint az, eredeti juhászbojtároknál, korunkban látható. Kétségkívül
keleti maradvány az őspásztorélet üzőitől, egyike azon kedves
ereklyéknek, mik e férfias faj eredetét feledni nem hagyják, s mik annyi
viszály és korcsulás után, külhagyományul maradtak a romlatlan köznép
jelleméhez. Aztán negyedfél rőfös nyakkötőjét kezdé letekerni, mit
gyolcsos tótoktól vásárol a pusztán: s neki gyürkőzik könyökig, látni
hagyva izmos, halvány, fehér karját, mit hűvös, nedves inge szebben
elkészít minden kölni víznél. Ennyi készületet a tokány miatt tőn;
részint hogy könnyebben bánjék a toklyóval, részint a főzés melegét
akará előzni.
Aztán a bárány lábait oldta meg. Jóízűt nyujtózott a szabadult állat,
egyet-kettőt szökve játszadó kedélylyel; de függetlenségét nem vette
igénybe. Lábainál maradt szeretett urának, mit a néhai kedvezés között
úgy megszokék; fürkészőleg szaglá szelen barnult markát, melyből
annyiszor csemegélt ízletes sós zabot; s bárány szelidséggel nézett fel
szemébe, mig a fütyürésző bojtár, a gazdai szeretet végbucsujeléül
körülveregeté. Ki hinné, hogy egy ostoba juhkép elégedést képes
kifejezni? és mégis e bárány tekintetén elvitatlanul látszék a
boldogság. Tokája módosan ereszkedék állacskája alá, fiatal szarvacskák
ültek füle megé, szeme pillantatlan elmerülve nézett, orrlyukait gyöngén
feszíti a hő léhl, s gyorsan, de egyformán pihegett, miként a nyugodt
kéj. Még egyszer szaglá a bőségosztó kezet, s látva, hogy most egyszer
nincsen friss ajándék, mulatságosan kezde kérőzni féloldalra csapván
sima állkapcsáját.
Dudás Juhász késlekedni látszék. Talán sajnálta a szegény társalkodót,
ki annyit osztozék pásztori kedvében. Neki némaságban telnek napjai;
vele csak estharang vagy fergeteg beszél; nála nem oly gazdag
jelentéssel bir a pásztor-óra, mint Pesten; olvasókönyve az egyhangú
nyáj, melyben minden betűt ismer már; s ha néha órákig elnézi méla
paripáját, mely stoice legel bundás társai közt: mégis meg-megjelen
lelkében az emberi szellem, mely rokonabb barátokat keres. Ilyenkor hű
ebeit hozza kedvre, kiknek társasága egy kissé élénkebb; és ha
gyöngédebb élv szomja kél szivében, mert isten a zsíros ing alá is
sziveket formála, akkor kegybárányához tér, s vele osztja meg az
egyszerü sziv kifakadásait. S van-e szelidebb barátné, mint egy bárány?
választhat-e ártatlanabb jóságot a salonok fia? vele tölti a magános
pásztor költőibb óráit; meddő életében vele beszél a szeretet nyelvén,
melynek szótára két rövid szóból áll: Bari vagy Muczi. Sokszor ha
alkonyon betereli nyáját, hosszan neki fekszik a karám enyhében, s ha
dudáján elfútta szomoru nótáját, barijához fordul örömváltozatért, mely
átengedő bizalommal adja vissza bibelődéseit. S ha éjben az örves őrök
körülfekszik nyáját, a meleg bárányka fejénél aluszik, hogy rezgő
bégetéssel költse fel barátját.
Szűk kép, nevetséges öröm úgy-e, elnyűtt sziv? Neked vadult kéj, forraló
túlzás kell, hogy meleget kapjon a hideg önzők közt elfagyott kebel: de
a természet fia fölkeres minden kisded boldogságot; s te vagy-e
boldogabb, a kirablott kedély puszta vágyai közt, vagy ő, ki tud
mindennek örülni?
E viszony hozá sajnálatra a puszták virasztóját, ki éltében másként csak
két alkalomnál sír: ha kuvasza megdöglik, vagy maga részeg. Végre
azonban befejezé a válás keserű szünetét s kirántván szárából egy rövid
széles, hegyes, éles, csillagos nyelű kést, körmén megpengeté, mint egy
borotvát.
A Poltrás, ki a bárányt s neki-gyürkőzést eleitől elragadva nézé: most
lángoló szem s odaigézett merev pillanattal kisérte a villogó kést, s
midőn a juhász körmén pengeté, visszatarthatlanul vad ösztönnel hozzája
ugrék.
Add nekem a kést, add nekem! kiáltá czikázó szemekkel. Vagy ne add, csak
prédádat engedd körmeimnek, hogy széttépjem. Oh én jobban tudok ahhoz,
mint késed. Elrepesztem szájától farkáig, czombját rángatom ki fél
kézzel; vagy orját hasítok fogammal, s bőrét lekörmölöm, mint egy ó
rongyot.
A lány képe elváltozott, felforralt vér festette arczait, miken most
kékes folttá halványult az álkörmös. Szemei kidióztak, orrlyuka
szétfeszűlt, s a kiélt ritka testet vérerek önték el.
A gulyás Bodrija kezdett rá vonítani. Nyugtalanul ugrált s nyafogva
ugatta. Most rá akart szökni bűbájos kényszerrel, majd visszarettent
tőle, félelemtől kapva; s az oktalan állat csodásan kikelt képéből.
– Hiszik kendtek, hogy a leányzó boszorkány, vagy fára fog kerülni? –
kérdé egy paraszt suttogva, szomszéd társaitól.
– Az igaz, Bodri úgy vonít, mint mikor halott lesz a háznál.
De úgy látszik, a bojtár ismerte a Poltrást.
– Megint rád jött a bolondja, mondá egyszerűn, s könnyedén félrelöké
egyik könyökével, mint egy zsup szalmát; kését pedig félfontos aczéllal
villámgyorsan fente.
A Poltrás ujra közeledett, s kidagadt nyak- s lihegő ajakkal,
hülés-hevülés közt, reszketve nézte a működést.
A juhász térde közé kapta a toklyót s tarjánál általszorítá, hogy szőre
sem mocczant. Ekkor a kifent kést szára mellé veté, s egy másodpercz
alatt hanyat rántá az áldozat fejét.
A Poltrás még egyszer megrohanta őt, mint a tüzes villám.
– Legalább szemét szúrni, vagy nyelvét kihúzni hadd nekem. Be boldog
vagy, hogy körmöd közt egy állat; kiálta növekedő őrjöngések közt,
miközben ajkai kékedni kezdtek. Ne légy oly kegyetlen, engedd
megfojtanom, vagy legalább farkát elevenen szakasztanom ki.
– Majd bizony, hogy úgy járj, mint disznóölésnél; hajtsátok el onnan, –
közbeszólt Kátay vontatott szavakkal, ki a foghatlan jelenést megszokott
közönynyel szemlélte, a nélkül, hogy eszébe ötlenék abban különöst
találni.
A juhász szó nélkül ismétlé az előbbi lökést, s előkapva kifent kését, a
gége közép gyürüjénél hirtelen s biztosan tövig beszúrta azt, azon
másodperczben visszarántva ismét rendkivül ügyesen, hogy a kilövődő
vérből egy csepp sem érte őt. A bárány legkisebb hörgés nélkül halt meg;
s alig láthatólag reszkettek lábai.
A Poltrás éhes mohó szemmel vérszomjas lázban kisérte kezét; s midőn
felsipított a vér, villanyos ösztönnel szökött fel. Szemhéja felakadt,
arcza eltorzult s beesék, teste merevülni kezdett, száját sürű fehér hab
lepé. Patkány, patkány; sikoltá görcsösen s összerogyott.
A Bodri azalatt bőszülten csaholt és nyihogott. Össze-vissza szökdelt
kigyódzó derékkal, s védő és támadó, rettegő és dühös mozdulatok között
zöldült, villogott, vagy tüzelt szeme sárkányilag. Gazdája uralkodó
szava, sőt bot, korbács nem birtanak vele. És midőn a Poltrás lerogyott,
mintha ostoroznák, visítva rugaszkodék el. Az állás szegletén farkára
ült, fejét hátracsapá, s bűvidéző, holdas, kisértő, mysticus leírhatlan
panaszszal elkezdett vonítni. A puszta távolában ezernyi ebektől
visszahangzék a rémes felelet.
– Mondtam, úgy jár, mint disznóöléskor, megjegyzé egykedvüen a nemzetes
korcsmáros, vigyétek a mángorló kamarába, míg felocsudik.
Pisze Pista, ki mint mondaték, szent s szenttelen tárgyból szeretett
gúnyt űzni, torzképet vágott a csodás eseményhez, s szemtelen tréfában
dallá telefútt pofával:
Tüzel a Poltrás, férjhez kéne adni,
Ucczu kis lány, de megnőttél,
Be kár, hogy férjhez nem mentél.
Mentem volna, de nem vettek,
Engem itthon felejtettek;
Tradlillidrarum.
És a szerencsétlen leány elviteték, anélkül, hogy a körülállókban egy
gondolat kérdezné: mi ez? lelkiismeret-e vagy betegség? Azon egyszerű
nép, mely saját dolgaiban eszes, gondos, ügyes, találékony: hideg
közönynyel s tudvágy nélkül néz minden jelenetet, mit nem ismer, vagy
megfejteni nem tud, legyen az meglepő, szokatlan, vagy rémes, épen úgy,
mint a földi rang tartozékait vagy haladó művészet teremtményeit. És ez
újabb tényjel,[38] miként ez osztály folyvást közel áll az
anyatermészethez. Mint több állatfaj, élénk, okos, ravasz, s
önérdekeiben az embert is kijátsza; de ösztöne magán kivül nem terjed, s
idegen tárgyak, esetek irányában nála minden hatás, fogékonyság s
eszmélet megszünik. Észrevételem nem föltételezi, mintha nemünket
egységbe hoznám a többi állatországgal. Az értelem az örök válvonal,
melyet átléphetlenül közzé vont ama nagy rendező; de az ösztön és
természet egyetemes rokonságra mutat az állatországban, s túl azon
együgyű erkölcsi fogalmon, mit a nemesb ösztön nemünkben magától
kifejleszt, a statuskormánynak hagyatik fenn a nagy rendeltetés, az
állatból embert nevelni.
Azonban a bojtár szegre függeszté jóizű halottját, művészileg
vetkeztetvén ki meleg testét szőrös hüvelyéből. Addig a szakácsné
lánczra akaszta egy surolt vasbográcsot, s széles tepertőkben aprít új
szalonnát a friss tokány alá, helyet ürítvén az óriás konyhán.
Mig így sertepertél, egy alacsony kondás sunnyogott be hozzá.
Homlokáról, balszemén keresztül le a pofacsonton, mély forradás nyuladt,
mely a rossz gyógyítás miatt ránczos és darabos. Kalapja zsíros és
nehéz, s oldalához bogácsrózsák tűzvék fattyu pipacscsal. Szűre
szennyes, s széles kötőszíja két kerek lapos óncsatban van fűzve, mik
vállcsontján feküsznek, s zsíros szíjsallangok repkednek le rólok.
Szűrujjai bekötvék, dobazok, s egyikében mozog valami. Oldalán ivótök
czifra fadugóval, s egy fényes balta lóg hosszú nyélben. Arcza
ólomhalvány mint hosszas börtönrabé, tekintete sötét és félénknek
látszik, de közelebbről nézve vad, felsemvevő s makacs. Egyik szeme
torzult s határozatlan a forradás miatt, másika álnok, mindig földre
szegül, s ha olykor felveti, félelmes. Balfüle tövig le van ütve, s
szálas haja alatt csak gombája fityeg, alkalmasint azon csatában veszté
el, melynek emlékét forradásban hordja. E miatt Csonka Kondás nevet
kapott a puszta lakóitól, mely néha «fületlen» czímmel cseréltetik fel.
A konyhába érvén, előre billenté kent fejét, mi által az üdvözlet egész
szertartását el-befejezé. Aztán félvállal körülhányta magán kurta
szürét, úgy, hogy ujja elől esék, melyben valamit látánk mozogni. És
ekkor kihúzott orránál fogva egy kövérke sütőmalaczot, mely egész erőből
viczkándott ugyan, de sem pisszenni, sem orrát e vasmarokból
kiszabadítani nem tudá.
– Nyársravalót hoztam, csakhogy fülét visszaadja kend néném, mert ha nem
számolok, összetör a gazdám.
Az izzadt szakácsné átvette a sörtésnövendéket, próba-emelintést tőn
gyakorlott kézzel, s egy betümondás nélkül a katlan alá zárta.
– Töltesse meg néném a tökömet jó tíz krajczárossal; folytatá a kondás,
miközben leoldá szüréről czifra fadugós ivóedényét.
Az edény elvéteték s csakhamar visszaadatott tele ugyanazon nedvből,
mely Harangi talyigás gégéjét megmarta. Csonka felköté őt előbbi helyére
s a gyepre ballagott két kanászfattyuhoz, osztoztatni őket az ünnepi
nedüben.
Pisze Pista nem állhatá meg, hogy rá ne kiáltson:
– Hova lódulsz fületlen pityke? ülj le, ha sietsz, ugy is lassan mennek
messzire. Mióta Lajos urfi baltádat megvette, nagyon hozzá szokott
nyakad az italhoz. Most is megiszod a malacz torát előre, nem félsz,
hogy a rovást a másik füleden metszi fel a gazda?
Csonka felveté ép szemét Pistára, minek jelentését a kis garázda
komolyan látszék méltánylani, mert jónak látta, félretevén minden kötődő
folytatást, a puszták félelmének hátat forditani. És e pillanatban a
város felé nézve, örömtapssal mondá: «Ott jő la, futós paripáján,» s a
vágott faboglyáról leugrott, mintegy czélját érve az őrszemlének.
A háttér fenekén sárga angol ló látszék nyargalni. Hátán karcsú lovagot
repít, kinek körrajzát kezdi meghatározni a közeledés.
VII. (A csökönösi báró Ózugi-család.)
Mászván keddtől szeredáig, Füredtől a hortobágyi csárdáig, calculo
numerico három anyányi mértföldet a farahói sertés állapotban
fentisztelt batárd, betaszigálta végre csíkos vértanuit, vulgo
gabancsait, az agyag udvarra. Lévén pedig ezen öt darab szikár
közlegények abrak-mentesek: a csíkos prædicatum nem annyira eb-, mint
lóbőrükön vala megirva, a mennyiben tudniillik az ostorhusángolás oly
tagadhatlan barázdákat hagyott porozatlan szőrükben, hogy akárki
felhúzhatná csíkos nadrágnak. A batárd karakánul inogott tengelyén, mint
egy szükre szabott csákó az ittas verbunkoson, s hihetőleg oldalba
döngette nemes bennülőit, mert minden félrefintorodás kiáltó hangot
ugrasztott ki lehúzott deszkaredőin.
– Hát ezt a bóbitás tégla-kemenczét tán orgonának viszik Debreczenbe?
kérdé a kurtabundás, rezes arczú czivis, ki egy gyalog lovon épen
elbaktatott, s régen szurta orrát, hogy a nagy templomot ó testamentomi
dudával akarják megbéllelni.
Mitsem hajtván pedig ezen fövetlen ötletre a kérdéses hintó, tovább is
kedélyesen hánytorgatá csatakos farát, mignem a ház előtt nagyot
nyekkenve megállott. E fejfájós, kóbor épületet a pogány is megszánná.
Néhány évtizedig, mint nyugalmazott hadastyán lakék már egy kocsigyártó
apró marhái közt, mignem a jelen tulajdonos jobb sorsa, háromszáz
bankó-forintos váltóért új viszályokra idézte. Bőrét, néhány belgiumi
bivaly viselte a celta századokban. Halandó urairól lenyuzatván a fekete
köpeny, minden timári közbenjárás nélkül, zsákmányrabló bőrönddé
varrattak, szállván firól-fira, a lovag-butorok közt. Végre egy emigráns
nadályszedő család köpenyül adá e continensi bárkára, melyet másfél
század óta óv az enyészet ostroma ellen. Most immár érzékeny sebeket
visel fakó térein. Dühös döfések, időharapások kapkodták fel két ujjnyi
rétegét, s a hasadás körül szömörcsösen zsugorodék fel, mint a
tepertőbőr, alig engedve látni a feljegyzett csaták évszámait. A batárd
alapalkotmánya szétnyiladozék, s bikfapántok tartják tiltul egymáshoz,
mivel a ministerium drágálja a vasat. Küllői külön fanemekből tágan
összeütvék, melyek hétféle nyelven nyiszorognak. A mozáik kerékagy
kenőcsben keres tartalékot e szabadkozó alkatrészek ellen; de kenőcs
szűken van, s ha bőven lenne is, legfeljebb a panaszkodó nyifogást
hallgattatná el, de kitartó kapcsokat nem pótol. Egész kocsi hasonlít az
avult statushoz, melynek minden jelessége zsibvásári tulajdonokban áll.