a birkaféle, de máskor, mondá, használt a pesti por. Talán az a hibám,
hogy keveset hoztam, mert míg tartott benne, a só közé hintettem, állítá
a juhász, olyan vidám volt minden fia, mint az új menyecske; de hogy a
por elfogyott, neki szomorodtak, egyik esett a másik után, s a mi a
legcsodásabb, a gyengéje utoljára maradt, pedig egy sem döglött
vértályogba… Itt a Márk látatlan keze dolgozott, gondolám, de mondani
nem mertem, mert tanu nincs, sem nem láttam tisztán, hogy ráesküdhetném.
Löbl azt mondaná, hogy adósságomtól akarok megszökni ily rút rágalommal,
s hogy lenne hitelem, mikor mindig mondja: zsebemben van az igazság és
törvény. Pedig fejemet teszem, hogy a hozzá vitt pakéta két
meghamisított patikás csupor volt, melyekkel Márk doktor reggel hat
órakor kicserélte az igaziakat.
– Ily bünt Zöld Marczi nem teve, mondá egyik paraszt. Becsületes embert
húszezerig rontani, hogy magának ezerháromszáz hasznot csináljon.
– S a jámbor marha tilokus hirét becsületét csúfságra kitegye, jegyzé
meg a másik.
– Szerencsétlenségbe döntse, tömlöczbe keverje, vagy épen varjak torára
juttassa! egészíté ki a harmadik.
– De hát általában nem volt módja másképen fizetni.
– Dehogy nem, van annak, de pénz az istene. A mit egyszer bezár, szem
hozzá sohasem fér, úgy ül rajta mint az elátkozott sárkány.
– Csak nem fér fejembe, töprönködék a füredi ködmönös, hogy küldhet
Lajos úrfi egy oly sátányremondának sámsonyi dinnyét és jó bogáti
dohányt!
– S az a juhgyilkos czimbora, hogy kivánja a bőrt nyolcz bankó garasért,
mikor egy forinton, huszonkét garason egyre-másra veszik?
– Gyapjasy úr Pesten megszorult tavaly. Egy idegen ifjú adósságit akarta
fizetni, kit a Dunából fogtak ki, miután beugrott. Löbltől vett föl
pénzt három vagy négy hétre s akkor köté Simon a contrectust, miszerint
Gyapjasytól hevesi jószágán tiz évig minden dögbőrt harmadrész áron kap.
– Féreg egye meg elevenen a vörös koppasztóját! mondá teljes szivből egy
fuvaros.
– Hallgassa meg isten a kend igazságos átkát, folytatá a másik.
– Hallgassa meg!!! kivánák mindnyájan kalapemelintve a gondviselés
iránti megnyugtató hittel.
És itt ünnepélyes csend lőn a jobbágyok között, kik öt-hatodíziglen
öröklék az árvaságot s nyomort, kik szenvedő apáktól vették át a türelem
vérező országát, s kiknek átok vagy megnyugvás jutott hitvány
ellensúlyúl a hatalmas bűnök ellenében. Mint minden ily esetnél,
megrendűltek a mesterséges vétken, mely közöttök nem létez, melynek
szövényes hálóit kivetni nem értik, s melyhez szivök nincs elfajulva,
mert elég neveletlenek ugyan rosszra hajlani, de nem elég neveltek, hogy
a bűnben művészek legyenek. Jól tapasztalják ők, miként a csavargó
törvény gyakran kikerüli a nagy vétkezőt, s azért kit a vallás mutat,
egy biztosb fenségtől kérnek büntetést. Ki tudja, ha természet útján nem
érik-e borzasztón-valóvá az együgyü népies átok?
A füredi ködmönös szétnézett szekerén, minő pusztulást tőn a
fellegszakadás. Harmincz nyerget hozott vásárra, mikről mezővároskájok
országos hírben áll. Egyszerű kápás nyereg, tört szíjjal átfűzve még az
ó lőcsei formára, de hajlása igen tökéletes, egészen termethez van
vágva, s ha jól használtatik, a lovat nem rontja. Most elővett abrakos
zsákjából egy karcsú piros-szattyán nyerget, mely gondosan hurkákra volt
varrva, mint a miskolczi paplanok. Szattyán szélén csákány és vadászeb,
s tulról a füredi torony kiverve gombostűnyi réz szegből, de ezekre
magyarázat kell, hogy az ember rájok ismerjen. Kápája kisded és
kaczkiás, azaz tele metszve csillagokkal, a nyeregfőn pedig ötágu
korona, nagy névbetűivel a tulajdonosnak. A mű csinos, könnyű s erős
egyszersmind; valóban dísze mesterének, de nem volt még iparkiállítás,
hogy bemutathatná a hideg nemzetnek. Ezt huzá ki mondom az abrakos
zsákból s örvendve, hogy zápor martaléka nem lett, hetykén mondá a
furmányosakhoz:
– Már ez aztán kitesz magáért. Egy hibás öltés sincs piros
szattyánjában. A király ráülhet koronázásában. De Lajos urfit meg is
illeti ám.
– Ki a kend úrfia, hogy csak azzal áll elő?
– Ej ha ebugattát, hát nem ismerik kendtek Lajos úrfit?
– Hiszen, ha azt nézzük, annyi Lajost lát kend, mint a nádi veréb.
– De ezt, épen ezt, és nem mást értek én.
– No hát azt, épen azt, kiről kend cseterál,[18] nem tudjuk, ki fia.
– Hisz azt én sem tudom, de magát…
– Mondjuk: nem ismerjük.
– No bizony salavári ficzkók. Kérdjék meg csak bent a nemzetes
uramat,[19] bezzeg tudja ám ő, hogy dobaz pugyillárist hordoz Lajos
úrfi. Minap is egy szálig kifizette, mit a kócsi indzsellérek
harmadnapig szekerestől lovastól ettek ittak, mulattak és törtek. Mikor
ide kint van, okos bolond neki megy a bornak, mint a csordakút, mindig ő
a gazda. Egyszer, ezt nem láttam, szóbeszédből tudom, maga alól odaadta
paripáját egy szállító embernek, kitől Kadarcson két lovát ellopták.
Máskor meg egy koldus állott az útfélen jankli nélkül zivargó időben, s
köpenyegét veté neki a kocsiból. Mondja is gyakorta, ha úgy szóra
hozzák, hogy a népet igen szereti, hogy annak állapotja sanyarú, annak
változni kell s ő hazájának él. Szentgyörgyszabadságkor[20] a nyergem el
nem kelt s biz ő kifizette igaz árán mind két forintjával, mert a házam
eldobolták volna. Aztán meg kiosztá a talyigások közt, azért ajándékba
viszem ezt a nyerget, tudom, kedves leszen, mert mit a környékben
nevezetest kapni, mindenből szeret. Taval…
– Mégis, ki hát az a Lajos úrfi?
– Nem tudom én atyafi, felele a ködmönös, Debreczenben lakik a táblás
uraknál,[21] vagy ha nem lakik is, kardosan jár mint ők, s az utczán is
köztök sertepertél.
– Tán lelte azt a sok ezer forintárú pénzt, hogy úgy szanaszét hányja
mint a Csáky szalmáját?
– Van annak mindig, erősíté a nyeregcsináló. De nem is kiméli kivált
vászon cselédeknél, mert azt nem tagadom, hogy hamis kurafi.
– Szeret járni az asszonyfélék után?
– Mindenütt kergeti. Neki mindegy, alacsony, magas, szőke, barna,
köpczös vagy nyurga, csak takaros legyen.
– Fikkom a lelke, bizony jó posztóból szabták a nadrágját.
– A látóképi leányasszonyt is mindig hajhászta, a kit Szoboszlóra vittek
németszóra.[22]
– Dejsz ott nem is esnék porba pecsenyéje.
– A rossz nyelvek aztán sok mindent beszélnek, folytatá a nyerges fejét
megcsóválva, de én nem hiszem.
– Példának okáért?
– Emberszólás nem igaz mondás, jobb hallgatni vele.
– No csak mégis. Hiszen kend nem félhet tőle, mint Tógyer gazda a vörös
kopasztótól.
– De a magyar szópéldában mondja: jótett helyébe jót várj. Lajos úrfi
nekem jóltevőm, az isten áldja meg, s rossz kutya volnék, ha megugatnám.
– Igaza van földi, mondák a többiek. Simon zsidó, óh az egészen más. Ki
másokat szeret, s a szegényen segít, ha hibázik is, nem lehet rossz
szivű.
A nap az alatt hanyatlott, s messze nyujtá az épületek árnyát a sík
pusztán.
Egy hosszú ernyős szekér jött ki az állásból, mely alá egyenkint szöktek
a fent megijedt komik, hogy kefélt fogukat ott ne kelljen hagyni, az
embernyuzó betyár szivességéből. A puncsos morph tulipiros képe szépen
kivirított az ernyő tunneljéből, mint egy kettémetszett veresbélü
dinnye. A szekér elindult, a műkedvelő Pierrot pedig hátul kivágta a
gyékényt, s a nyilásán kidugá ijedt képét mint egy rosszúl festett
mumia, hogy jókor megláthassa, ha a betyár utánok rugtatna.
V. (Kátay, Kopogó, Nyúl Iczik, Pisze Pista, Harangi talyigás.)
Az alatt több teherszállítók kezdtek kászolódni, kik az éj folytában még
Debreczenbe törekedének.
Alább a válúnál néhány csámpás lovat itattak; a híd túlsó farkán pedig
negyven szilaj marhát hajtott be két gulyás, melyek öklelő szarvakkal,
farokat felhányva szöktek odább-odább a hajigált bot előtt.
Most az ambitusra[23] lépett nemzetes Kátay uram a korcsmáros. Fejérvári
félselyem-kalapja reggeltől estig, tehát épen most is szürkülő fején ül.
Télnyáron zöld magyar nadrágot s ugyanolyan dolmányt visel, három sor
ezüst vagy selyem somgombra, hogy mint előkelő polgár, sorsához
illetőleg, különbözzék a «kékbeli embertől.»[24] Kordoványcsizmája, bár
kissé koszlott, nyalkán fényesítve kindruszszal, s mivelhogy sem ünnep,
sem keresztelő nincs, a városba pedig csak holnap menend, nem az ezüst
sarkantyúst húzta fel. Se baj, az aczél még jobban megteszi, mert ha a
láb alá akadt komondorba vágja, úgy behat, hogy tova riadtában
csizmástól lerántja. Nyakkendője hollószín marczellin, ránczbaszedett
csokrú, nagy és bő, melyben kényelemmel lakik a vastag nyak. Alá, kisebb
fehér perkálkendő van kötve, melynek felrésze keskeny szegélyként
fehérli torkát köröskörül. Mellénye virágos fekete levantin, (Sáska uram
műve) sajtolt szarúgombbal, miknek ketteje felül nyitva áll, hogy
kifityegni hagyja a szennyecske fodrot. Szemei aprók, de mérgesek; arcza
elég czirmos a puszta szelétől s mig fakó bajusza ázsiai ajkát eresz
alatt tartja, terjedelmes álla szépen benne ül a levantin tekercsben,
levén negyednapos szakálnak miatta borostához hasonló. Szájában széles,
szilkeforma tajt füstöl, mely maga ugyan piszkos, de kupakja annál
mocskosabb, szára pedig másfél éve szortyog.
Ablakából látta gulyásait s kijött az asztaltól, melynél ármálisában
gyönyörgve, ebéd óta borozik, hogy gazdai tisztét folytassa, azaz: van
vagy nincs, hibát találjon mindenben.
– Mondtam, a ki csinált! ne üsd a jószágot, – kiált a gulyáshoz, alig
tekintve szét barmai közt – már látom, megint szarvok közé hánytál. Az
üstöke tövig lebotozva; annak a hódas negyedfű tinónak meg letörted a
fülét.
– Törte biz’ a gálya… – morgott a gulyás, megtoldva szavait érthetlen
szitokkal, s botját oly haraggal vágta a marha után, hogy a sárból mint
rugony felpattogott, mert szégyenle vásáros idegenek előtt pironkodni.
– Térítsd meg azt az ökröt, hé!… Ne menj rá, hadd igyék! – kurjantá
folytatólag Kátay szükségtelenül, mert a gulya sem inni, sem futni nem
akart. Bizony mind a nagyját válogattad, ördög ter…, pedig mindig
mondom: satnyákat vásárra – türelmetlenkedék továbbá. – Már csak
verjétek be ide az akolba, s holnap estig be legyen állítva a
barompiaczra, hogy megheverhessen, míg vevője kerül, – fejezé be gazdai
tisztét s neki hasalva a kőfalkönyöklőnek, ujjtövig vájt bele a kormos
szilkébe.
Lent a vermek irányában Nyúl Iczik lova abrakolt, pongyolán kigombolva
egyfogatú bikkfa szekeréből. Tisztán kefélt, kisded, de gömbölyű, jól
tartott sárga ló; Iczik kegyencze, öröme, dicsősége. A zsidó, ki mióta
Lembergből apja kiszakadt, soha ruhát nem vőn, rongyos tafota kaftánban,
csüngő csepüs hunczfutka és asztrakán kalpaggal s hátratett kezekkel
köröskörül járta, míg evett; s hátulról, arczélben vagy szemközt
gyönyörködött benne. Most farát veregette, majd üstökét húzá; körmével
vakart ki szőréből itt-ott apró sárpecsétet, s tógája zsebéből jól
szelelt árpát markolgatott neki, hizelgő szavakat motyogván kanihoz.
[Illustration: – Ilyen állat ritka, kupecz uram.]
A tánczos betyár megunván a hosszas dáridót, útjára indula, mit gyalog
megtenni nem igen volt kedve. Az álkörmösös leány mézes dalokkal
marasztá, nyakára öltvén szőrös karjait, de a legény lerázta válláról s
dúdolva csapkodta mentében a sarat. A vermeknél megáll s fél szemmel
rápillant az étkes sárgára. És e tekintet veszélyes, mert amire így néz,
körme ott nem hagyja.
– Hogy adod a lovad, zsidó? – kérdé vállon ütve az elmerült Izraelt.
Iczik tetőtől talpig mérte a betyárt s megvetőleg felelt:
– Nem eladó.
– De volt már nekem lovam ötszáz forintos is – válaszolt a legény
kecsegtető hangon.
Icziknek váratlanul ütött fülébe az ötszáz forint. Azt hivé, kedvén-tölt
lókupeczczel van ügye, kivel ittas állapotjában jó alkúra léphet. És
mivel a nyereség szagát módnélkül kedvelte, – ennek ötszázhetven az
utolsó ára – mondá, szemébe tekintve a lefőzendőnek.
– Nem járja ki, zsidó; az lónak az ára, de te macskát árulsz – felelé a
betyár, miközben a kani fogát nézegette.
– Nem nagyság a jóság, – menté kegyenczét Nyúl Iczik; – ilyen állat
ritka, kupecz uram, mint a tiszta bor. Termete csinos, szügye széles,
maga egészséges s lába mint a szarvasé. Hámban vagy hátán a kaninak
mindegy, – s ujra egy marok árpát tartott orra alá.
– Ne taníts engem lovat akózni, a ki vagy; – ellenveté hetykén a vélt
kupecz, nehogy alázattal ármányt gyaníttasson.
– Nem is, nem is, dehogy, kupecz uram; ismerem a debreczeni lókupecz
urakat; egy kunyorításra derekabbnak látja kanimat, mint én
elmondhatnám.
– Ha jó futós, oszt alkudni akarsz, talán megragasztom; – mondá, a ló
lábát sorban emelgető betyár, látva, hogy a zsidó horgon van.
– Ha futós-e? uram, mint az agár, s úgy hordja az embert, hogy hátán meg
se döcczen.
– Nem is szeretem, ha futtában kotyog bennem a bor. Hát hogy adod?
– Ötszázhetven az utolsó ára.
– Az ötszáz elmarad; hetvenet megadok.
– Hehe; így szoktak tréfálni a lókupecz urak.
– Fele se tréfa biz annak, Ábrahám. Hát magad hogy vetted?
– Nyolczszázhuszonötödiki marhahús árában tavaly exequálta a szolgabiró
úr egy nemes uraságtól.
– Úgy még olcsóbban adhatod. Tudom úgy is, bűzös húst adtál s hamis
fonton mérted.
– Kérem, ha egy kissé büdös, róla nem tehetek. Hat-hét mázsás sőrét ha
levágok, nyolcz napig sem kél el; a földes uraságnak mért nincs
jégverme? azért eszi a legyes marhahúst. Fontom pedig a nemes megyéé, s
én magam nem mérek. Ha hibáz egy-két lat, az a székálló legény profitja.
– De nem adsz neki kosztot, sem fizetést, hogy annál többet
kényszerüljön lopni.
– Abba ne tessék avatkozni, vitéz kupecz uram; az az Iczik dolga.
– Hát mégis, hogy adnád tréfán kül a sárgát? – kérdé dologra térve a
betyár, s puffadt piros tárczát vőn ki belzsebéből, látni engedve azt
rövid pillanatra. Aztán elfordulva, mintha tartalmát rejtené veszélyes
szemektől, zöld galand lómértéket vőn elő belőle, méregetvén a zsidó
kaniját, hány marok.
– Mondtam, vitéz kupecz uram, ötszázhetven az utolsó ára; – felelt Nyul
Iczik, megjegyezve, miként nincs mit kimélni a fukar lócsiszárt, kinek
zsebe olyan puffadt tárczát hord.
– Tizenöt markos sincs; csak dézsát hordani való ily oláh ló. Mégis
mivel mondod, hogy jó futós, minden marokért kapsz öt forintot
üstben.[25]
– Én tudom, ha ráül, tizet is megigér, kupecz uram; de annyiért sem
adom. Csak üljön rá! tessék megpróbálni.
– Nem ülök biz én; látni, haszontalan töröm az árát, nem eresztesz
alább; pedig nagy szókülönbség van az alkúban.
– Csak tessék ráülni, ha egyet fordul vele, többet is ad vitéz kupecz
uram, mint kértem. Hisz a próba úgysem kerül pénzbe; – sürgeté mindig
azon hitben, hogy vevője ama negélyes kupeczosztályból van, kinek, ha
egy csikó megtetszik, török áron sem marad el tőle.
– Na hiszen, ha kivánod, zsidó, én megpróbálhatom; de tudom, akkor
annyit se kapsz érte.
– Szót sem addig, vitéz kupecz uram, hogy azután meg ne hazudtolja
magát; csak én vagyok tudója, mi lakik a kaniban; – folytatá Iczik,
miközben sárgáját a betyár alá segíté.
Kopogó rápattant a kanira, s délczegen léptetett a Kadarcs irányában.
– Hát nem mondtam? – hivatkozék Iczik a körülállókra, – hogy lép azon
barom, mint egy kisasszony! akármelyik kortesuraság megülhetné. Ereszsze
a száját, kupecz uram, hadd mutassa meg, ki ő, – kiálta recsegő torokkal
a betyár után, bizonyosnak tartva, hogy legalább háromszázon eladja a
nyolczvant érő lovat.
– Majd oda lejebb a lóherés ároknál, – viszonzá a legény csalfán vágó
szemmel, – itt a szekerek közt nem lehet futtatni.
– Bizony gyönyörű egy állat, valóban kár, hogy tőle megválok, – folytatá
a zsidó. – Ritkítom párját nagy földön; úgy-e nagyon is olcsón tartám
oly nyerekedő kupecznek? – kérdé rábeszélő képpel a nézőket.
Kani azalatt a lóheréshez ért. Hátán mint egy könnyű szélkakas
megfordult a betyár, visszakiáltva a hüledő Iczikhez:
– Majd csak a városig próbálom a sárgát, hogy gyalog ne menjek. Nem
szoktam én lovat soha pénzen venni, de ily borzfogó zabduda ingyen se
kell; holnap, ha keresed, a vásáron leled. – S azzal neki rugaszkodék a
sigyepnek,[26] mint egy fenicziai nyilas, nevetségre hagyva a rémült
Icziket, kinek kárvallásán a bőrteregetők leginkább örvendtek.
– Prosit a lóvásár, zsidó! – kiált Iczik megett egy gyepensült fiú, ki
eddig észrevétlenül hasalt a vágott faboglyán s lószőrgyűrüt tekert
vékony tollhasábra.
Iczik könybelábadt, de dülledő szemmel nézett a ló után. Kezeit törte,
őrjöngő arczot vőn s szaladgált fel s alá, hogy rongyos kaftánja
repkedett nyomában, de szólni nem tudott. Az eset és döbbenés oly rögtön
lepte meg, hogy torkán ragadt a hang.
– Tudod-e, hogy a kit lókupecznek véltél: Kopogó? – folytatá a fiú
kötődőleg, – mult héten szökött ki a kállai hűvösből,[27] mert foga nem
fogta a megye kenyerét.
Iczik, ki a hirefutamodott nevet régóta rettegé, még jobban megborzadt.
Kezdé menny-földre kérni a furmányosokat, rohanjanak a kani után.
Szerencsétlenségből többnyire ismerék, hogy Iczik hamis kopé, vagyis
szebben szólva, országos gazember, s ezért senki sem törekvék bújában
résztvenni.
– Fusson utána kend, Tógyer, – esdeklék képéből kikelve, – ha a
keresztény üdvösség a lelkének drága.
– De lovad olcsó, – közbevág a fiú, – s Tógyer nem bolond.
Most a faboglyához fordult Nyul Iczik s dühöngve kérdezé:
– Te sarjú-lózsivány, mért nem mondtad előbb, hogy Kopogó a kupecz?
– Mert nem kérdted; – mondá boszantva a fiú, – gondoltam, tán ismerősök
vagytok.
– Én? lókötő betyárral?…
– No bizony, hisz úgyis orgazda vagy. De ne búsulj Mózes; Kopogó jobban
megtartja szavát, mint egy zsidó pap. Ha holnap keresed: a vásáron
leled.
– Hogy leljen szárasztófán a pápista[28] varju; – felelé Iczik
kétségbeeséssel, árcsökkentést kezdve három-négy paraszttal a rögtöni
bevontatás iránt.
– Hát te eb a lelked, megint itt vagy, Pista? – kérdezé a közben Kátay a
gyepensült suhanczot.
– Igenis itt vagyok, nemzetes jó uram! – felelt nyers pofátlanul a
tulbizott Pista, – Lajos úrfi rendelt, hogy ma itt bevárjam.
Most felállott a vágott-faboglyán s egész minőségben látni hagyta magát.
Napon sült fiú pofók kulacsképpel. Szemei szürkék s szemöldig
felnyiltak, mint a madaraké. Haja csomolygós, telve sárga-barna
kóczczal, s homloka balfelén feltenyerelve áll, tán bábakézben nyomult
féloldalra. Szája szokatlanul kisded, mintha mindig fütyülni akarna s
orra módtalan pisze, hátratürt czimpával, úgy, hogy tíz ölnyiről
lyukaiba láthatsz, miokból tájneve: Pisze Pista lőn. Öltönye pőre ing s
rézgatya. Kalap fején s csizma lábain életében nem volt, ugyanazért
sarka szurkos, repedt cserepű, s színe, mint a vörös rézolvadék; körme
tövén telel a mult nyári agyag; szárai kutyaharapástól forradással
rakvák, s többnyire véreznek a bogács-karczoktól. Tekintete vásott és
szemtelen, éles bélyegével a rettenthetlenségnek. Tekintélyt nem ismer,
örömest czivódik, csúfolódni szeret, s ha ütlekre kerül, meglett
férfiakkal is szembeszáll. Feljebb hallók már, hogy apja, a vén csikós,
farkast fogni küldné, ha Lajos úrfi ide nem rendelé.
Nyakába körmönfont csikós-kötőfék van tekerve, mit félig ő készített.
Még folyvást neveté a Nyul Iczik baját, midőn elnézve a pusztán retkes
keze alatt, felkiált, gyomrából jóízűt röhögve:
– Gyihi puhi rozsdás! Harangi talyigás ott jön la. Látom, megint dühös a
gazon akadt rongyvár, mert a szürke szemét ugyancsak ássa ki.
Az Iczik baján teljességgel meg nem illetődött közönség a Kadarcs felé
nézett. A látkör hátterén esti napvilágban, dühös tortura alatt látszék
egy bús szürke. Gazdája fültövén veré két öklével; majd megfordított
ostornyéllel szurkálta és vájta fél szemét. Később oldalhosszán fogta s
oly hajdús tempóval nyelezte horpaszon, hogy pöfögése a csárdáig
hallott.
– Holnap ismét lovat vesz Harangi, mert most kivájta a rozsdás utolsó
szemét; – mondá a Kátay egyik gulyása.
– Azt minden kedden teszi, mert egy hét neki sok két lószemet vájni;
azért nincsen soha szeme a rozsdásnak, – felelé a másik.
– De soha sem ad többet öt váltó forintnál egy huszadfű csikóért.
Legfeljebb a megboldogult husát adja rá toldásban, mert bőrét vinkóért
rendesen beiszsza.
– A lóbőrre hat nap folyvást kap hitelbe; mert az epreskerti csárdás
kicsapott timár; – jegyzé Pisze Pista, – s minthogy ott a sóház mellett
a bitangvásár, közel éri a totyakos Harangi.
– Ő hát ugyan népesíti a vakok intézetét.
– De mért szedi ki a lova két szemét? – kérdé egy paraszt, tódítva a
nyers röhögést.
– Abból neki senki sem parancsol, szokta mondogatni. Mikor maga részeg,
vagy lova elakad, vagy csak hajtani kell, sőt néha ok nélkül, ha a
makrancz rá jő, neki áll a szegény obsitos csikónak s egyik vagy másik
szemét kiveszi.
– Lovát mindig ostorral kereszteli «rozsdás»-nak.
– Tán nincs keresete, s bújában makranczos?
– Ugyan találta kend szarva közt a tölgyit. De sőt inkább mindenüvé
hijják, s talyigás collegái úgy félnek tőle, mint a kurucztól.
– Még bakkancsos korából hozta a makranczot, mert nyolcz évig koptatta a
Tótház[29] küszöbét.
– Az eb is reszket tőle, s mindnyája ismeri egész városban. A melyik
szűk utczán találkozik vele, inkább vissza rugaszkodik, mint mellette
elügessen.
– Kúton mindig övé az elsőség;[30] bár félben a hordó, kitérnek előle.
– Ha pedig sertéseket vontat perzselni, szabadon választja a legszebb
hólyagot.
– A pálinkás boltban külön üvege van.
Ezen jegyzetekből látható, miként Harangi Pál kitünő példány volt a
saját osztályában; s nemcsak Debreczenben, de három mértföldön is
nevezetes legény.
Azalatt elővonszolta magát talyigástól a megostorozott világtalan
szürke. Fülei lógtak, mint a lopótök. Felfujt hasát jobbra-balra
pofozták a szúette rudak, miket hátáról függő kasornyában, alias
hevederben, kelle lógatnia. Nyergén tövig koppadt juhbőr mondta fel
híres szolgálatát, s a «rozsdás» fejét szöszgyeplővel rángatta Harangi,
melyet már egyszer penzióba tett. E rángatás pedig óvszer volt a szürke
elbukása ellen, mi is e nélkül minden lépten-nyomon meg szokott
történni. A talyiga váltig iparkodott a kiállott locomotiv után,
biczegvén tengelyén, mint a hízott gácsir, mely untalan ülepére
törekszik esni. A talyiga színig rakva van, de titkait fejtős abrosz
fedi, s a nőtlen szekér[31] farkán egy czíva[32] szunyókál, ölén tartva
nagy fülü kosarat tele fonatossal.
Díszfogatunk a fogadóhoz ért. Harangi lekapaszkodék a megvedlett
nyeregből, s isten segedelmével talpra állt. Hosszú lófejű, tüskés hajú,
ürgeszin bajuszú goromba férfiú, ötvenen felül. Ádámcsutkája vastag,
nyaka vékony és paprikaszinű, feje úgy függ rajta, mint hosszú piros
szárán a gyümölcs. Arcza durva és viseltes, rakva bibircsókkal, miknek
fele érik, fele száradó félben van. Gatyája foltos, inge rongyos, maga
toprongyos. Nyakravalója nincs; korczához biróhátán vágott[33]
kapadohány van tekerve töretlen hólyagba; inge pedig szennyes
szattyánszíjjal köttetik két görcsre. Mellénye vásári munka volt kék
pukovaiból, de az még sógorán szépen megvetkezett, most vörös bélése
tevén szolgálatot. Szoboszlai hat garasos szalmakalapja, kajlán,
csurgóra áll, egy lóatakban keresztül üté az ostornyél; de azért ékesen
leng koszlott karimáján a rongyollott árvalányhaj-forgó.
– Isten jó nap, – mondá könnyebbült sohajjal, hogy a rémes úttól
megszabadult, s fakó ostorával körülvágott a rábőszült kutyákon, melyek
visongva rugaszkodtak szét az ismerős szíjtól.
– Ott van la! megint nem férhet az árva kuvaszoktól; – pirongatá Pisze
Pista a boglyáról. – No még a Harangi ostorára is ráfér a találós mese:
Vastag széles,
Kurta mérges;
Somfanyél csóválja;
Bolond a gazdája.
Az arszlántalyigás nagylelkűn megveté a pajkos szunyogot, megrázván
kopott üstökét a jámbor paripának.
– Ugyan pápistaszínben van a szürke; – mondá Pisze Pista.
– Biz, öcsém, sajnálja a lábát,[34] de’szen kialhatja magát, ha bőréből
kibúvik. – Kalapját levéve tüskés szállásáról, kézfejével egyet törült
homlokán, hol is a veríték bűzösen megeredt; s odaszól vontatva
ürgeszinű szájszőre közül Kátay uramhoz:
– Egy mázsa húst hoztam, osztán meg zöldséget; hol van a nagyasszony?
Ezen néhány szóból kettő a tanulság. Először: hogy Harangi Pál
konyhaszállitó hivatalt visel a hortobágyi udvarnál; másodszor: hogy ő
minden tizennyolcz éves friss menyecskét nagyasszonynak czímez.
– Nincs itthon; beküldtem, felelt a korcsmáros, mert tudtam, hogy kijő
az a sápadt izgága tékozló; folytatá, tovább morogva magának, mert
szokott dolga, kedvetlen ügyekről magával beszélni.