bakra, és ugyanannyi bőröndbe felpakoltaték. Elől egy ripacsos tót inas
szabadult a földre (nemzeti tájszóval: forradt ragyabunkó), kinek képét
nem tudni: himlő rongálta-e, vagy sréttel lövöldöztek belé? elég az, úgy
elverte a jég, hogy medreiben esővizet lehetne fogni. Néhány szál
bajusza szerteszéjjel döntve, mint midőn gyenge köles közé bever a
fergeteg. Szőrkalapja ki- s be horpadozva, fülét elereszté, szegényt
nagyon megpofozta a sors és régiség. Golyvás nyakán repked egy hírében
fogyatkozott köpeny, melynek gallérát sallanggá metélte a szél és
régiség, sovány pantalonja alig pislog ki a köpenyeg szárából, mert
kurtán járt szegény a kifordításkor, pedig jövő télen irgalom nélkül
ismét befordítnák, ha a livretulajdonos báró, per sundám bundám, azaz
collateralis öröködés utján, egy alföldi uradalomhoz nem ragadt volna,
melyre körmöt vetni most útban van. Különben az inas szeme mindig izzad.
Repedt öklei nyakig rejtvék vedlett vadmacska keztyűkben, mikkel ura
eldődei kurucz-tábort jártak, most ők járnak enyves kalandokra az
elszánt kosztú inasok csempész körmein. Egyébiránt, mint valamely
közlegelőhöz, egyenjoggal birnak a cselédek, mig el nem csapják őket,
mikor ugyanis, több ingó-bingó aviticumokkal örökűl hagyják az új
nemzedékre. Az igaz, hogy itt-ott, mindenütt, fogat vicsorítnak rajtok a
foltok öltései; de azért, utcunque daczoltak a sorssal, mignem a
kezükben lévő bitang illir kezén minden ékességök lekopott, ki is télen
nyáron bennök melegedvén, az emlékül maradt szőrfoltokat, egymásután
egyig elperzselé. Oldalán vitézkötésül lóg egy vadásztarisznyából
devalvált úttáska, melyből a lófuvart rézpénzzel fizeti; de most lapos
apálya jeleli, hogy a börönd nem soká akar adózni. Ott fityeg még egy
toktalan pohár, szatyingkantárban, melylyel minden gémetlen kút- s
esőárkából dézmát meríthetni, mert a bárónő mindenütt iszik, minthogy
mindig eszik.
Leszálltában elejté a ragyás egyik csizmatalpát, maga pedig segédkezet
nyujta a német bakostárs szakácsnak, ki mint az erdélyi juhturó,
savószínben néz ki, és formátlanul. Azonban e hizott gyomorbéllelőnél
gyenge támok lőn ily halandó segély, minek következtében agyba főbe
lefordult, feldöntvén zsebjében az élesztős bödönt, minek pedig színig
kell utazni, mert a bárónő módtalan szereti a kenyér-budingot.
A hátsó bakülésben piros vászon esernyő alatt (melynek nyele kútostort
tudna fiadzani Hortobágy számára) két lakó tartózkodik, különböző
nemből, Pirrha és Deucalion módjára vitorlázók a pusztai árvizen, az
árboczra feszített bivalyijesztővel. A baki nő szász eredetű, s rongyos
turbánt visel szalma kalapból, melyben télen tojás tartatik. Vapeur
fátyla félre van csapva, s lengethetné a szél, ha birna véle. Hajnalszín
üstöke nagyon szófogadatlan, minden lépten kibúvik a tatár süveg alul,
fityegvén nem alább, csak az orrczimpáig. Egyébiránt homloka csapinós,
szemöldje nincs, szömörcse számos, de foga annál kevesebb, az is lóg, a
mi van. Képe vörös és módtalan lapos, úgy hogy arczélben tekintve, alig
domborúabb, mint a rézpénzre nyomott fő. Ölében megvénhedt pindzser,
lába között pedig rozsólisos üveg a báró számára. És ezen Pirrha nem
egyéb mint a bárónő élethalálban elmaradhatlan szobaszűze, lévén az ő
Deucalionja egy czirmos instructor.
E foltozott cseh nevelő selejtes termete hónaljig nyelve van a köpczös
bőrkalodától, melyben tartózkodik; de fejével azért folyvást harangoz,
ha szél, vagy kocsi kissé meglódítja, lévén ezen hitvány nyakgyümölcs,
alias birkafő, suta és rendetlen, felül pedig keskeny, és hegyes, mintha
mézesbot gyanánt szopogatták volna. E miatt tűzpróbás kalapja
rendszerint spagáttal fojtatik bubjára, vetvén alatta korczot, és
ránczokat, mint egy egészséges magyar rokolya. Ürgeképe kisded, s előre
tolult, mintha iparkodnék bőréből kibúni. Tafota kendőjét egy hete köté
fel; de még taval összekuczorodott, lévén tekercse nem vastagabb, mint
egy süldő bodzafapuska, csúcsai pedig lengék, és bizonytalan szinüek,
mint a hidegvette ugorkalevél. Beteg katüfrékját Poroszhonban szabta egy
féllábas ácslegény. Nyolczszáz héttől huszonötig egy kóbor sváb művész
romlandó sárházán szerepelt e kaput színpadon, s padon kivül, lévén egy
személyben Hamlet-palást, paripaszőnyeg, és medvetok. Későbben ismét,
nem ugyan szín, de sőt színtelen padra került egy prágai zsibáros
zsidónál, azon eladhatlan ráadások közé, melynek nemét, és qualitásait
teljességgel nem lehet meghatározni, mig nem instructor úr, akkori
borzvadász, harminczöt krajczárért sajátjává tette, lévén, mindkét ujja
könyöktől körömhegyig, kopott volta miatt, módtalanul kesely. Van neki
oldalt két iszákja, mely mondatik zsebnek, s zsirpaszományból nőtt
ajkait mindig tárva tartja. Innen pislognak ki a tudós rendjelek, mik
doboz péppapirszatyrában szálláshoz nem fértek, t. i. tintás száju
tollak, egy karé cselédkenyér, s a nyolczadik éves naptár, melynek
lapjain rajzónnal van kiigazítva az időközi különbség. Szakált minden
héten à la Titusz hord, azaz nem borotválkozik, mig annyira nem nő, hogy
olló vághatja, s e miatt tüskés tekintete napraforgó színben jár. Pirrha
iránt érzékeny szomszédságot táplálna, de a kocsi hátablakán két mérges
szem hány lest a szobaszűzre. Tán a báró uré.
E tót, német, illir, s illetőleg szász személyzetből állt az udvari
bureaucratia, s jelenleg kiséret, mely mint nélkülözhetetlen útijárulék,
a batárdban ülő magyarbirtokú családdal levándorolt, s melynek népessége
miatt a kocsibak lábtámján kénytelen szállást ütni a lóhajtó paraszt,
szélben lógatván habdás szárait.
A csárda körül ácsorgó magyarok, ősi szokás szerint, segélyre ugrottak a
megállt kocsihoz. Egyik a fáradt fogatot vetkezteté kasornyáiból, másik
a fuvaros vászon-málhácskáit szedte le, harmadik kerékkenéshez tőn
előkészületet, s így tovább, mindenik igyekvék tért találni szives
készségihez.
– Ejnye be megvedlett ez a hóka, atyafi! tán csapónak fonta kend fel a
serényét, mondá egy paraszt, mi közben pofonüté a kesely lovat, mely
kalapját meg akarta enni.
– Nem a bizony sógor, mert a mult farsangon ellövöldözték a vőfények
fojtásnak, hogy lakzira jártunk.
Azonban a tót ragyabunkó lovat kért szláv nyelven. Ez idegen udvari
botrány megüté az alföldiek fülét, s amúgy összenézve foghegyen kezdék
folytatni a kezdett működést. A tót szóhoz, steier szakács adott német
exegesist, mely még inkább kétségbe ejté a gatyás magyar ivadékot. A
cseh instructor egy nyelvet sem volt ugyan képes beszélni, de a
magyarból meg épen nem tudott többet az «illustrissime Domine» czímnél,
melyen urát szólongatta. Igy az egész udvari tanács nem lőn képes
megértetni a szives magyarokkal, hogy lovaikat akarják befogni, mi őket
végkép kihozta minden türelemből.
– Nyisd ki azt a bikateleltetőt, lássuk azt a magyar törvényhozót, ki
ily hazafiakat tart cselédekül; mondá egyik paraszt a másikhoz, s alig
végzé szavait, lerántva lőn a hintó redőnye. A sovány redők közén
láthatók lőnek a setétség lakói.
Avult drapszín hurkán imbolygott divathagyott feje egy álmos öregnek.
Kopasz koponyáját trieszti matrózsapka fedi hálósüveg gyanánt. Izzadt
szélei pusztán körítik hegyvölgyes homlokát, némi kis ősz bajuszt
eresztvén ki hosszú füleinél, melyek rendkivül fényesek, s pamuttal
dugvák. Arcza üresen függ, mint két iszákocska, melyekből kifogyott
minden lég. Szemöld nem született vele, szemszőrét kiszedte az idő,
szemei, a ránczos testszín aszalt szilvák, bőrszatyorban ülnek, melyet a
vénség régen korczba szedett. Ajka nincs, egy posztón vágott száj épen
így nézne ki. Felajka, egész orrczimpáig tokos a szakáltövektől, mint a
marhanyelv. A fény, nem szemében, hanem szeme előtt lebeg, mint a köd a
hold körül, s épen azért, noha üvegesen, de bazilisk hatással ragyog.
Különben termete oly szerény, hogy harmad magával is félig töltené be
sovány kaputját, mely körömhegyig aláereszti tisztes ujjait. Nankin
nadrága nürnbergi hímzett tartókon függ, s oly bőségesen szabaték, hogy
a Wiener Zeitung, s Pfenningmagazin nehány példányai, minden szorongás
nélkül ülnek, és néznek ki dereka mellől. Fejét úgy fekteti, hogy a
kocsihát világitó lyukán a fentisztelt kegyest szemlélhesse.
Egy foszlott kocsizsebből félig benyelve néz két kovás pisztoly, melynek
gerinczén rézpánton látható fractur betükben: «Csökönösi báró Ózugi
Orbán, indigenatus anno 1807».
Mellette vénhedt bordája ül, vulgo Comtesse Wolfsmaul, régi podoliai
galyból. Gyarló porhüvelye kétszáz fontot nyom; de isten, ha élteti, az
új örökségen felhízlalja magát ez apadt állapotból. Fején németalföldi
főkötő, melynek csúcsa homlokaljig horgad, oldalíveit pedig lompos
vendéghaj tölti be pacsuli izű lombokkal. Húsos górszemeit ablak alatt
hordja, arczai tulipirosak, mint az érett paradicsom, s most képéből
kilógott egy vajas kifli, melyet fogatlan ajkaival majszol. Különben
tekintélyes tömegét hanyagon burkolja léha gyolcshüvely, melyben
kényelmesen szerteszét folyhat puha húsozatja. Öléből a szarvascsúcsra
ágaskodik egy rongyos bóbitáju gyomrozott kakadu, melynek vedlett
szárnya megül éhesen liheg ki a tokos test.
Elől a kettős törzs méltóságos gyümölcsei ülnek, szűken kuczorogva, mert
a gnädige kleinmama három negyedét teszi haszonvétlenné a rozzant
épületnek.
Sáfránhajú, zsemlyeszinű, carbunculus szemű, pisze sculus az egyik uri
gyümölcs, a baki cseh destructor áldozatja, kinek fonnyadt nyakán piros
szigetekben mutatkozik a bolha-mészárlás. Riasztott képében szeme oly
csodásan lobog, mintha mindig futófélen volna ijedtében, s szeplős szája
lenyilt, mint egy kis mészárszék, mert léhlt azon veszen, miután orra
nem arra születék. Inggalléra vállig aláhajtva, s keményített vászna
kissé nagyon erős. Most sapkáján csücsül, agyba-főbe törve rajta a
gyászbokort, mit boldogult onklija alig is érdemel, ki ily nádiverebet
magyar uradalomhoz juttatott. Még egy kötél termetű baronesse látszék a
ketreczben, kinek orra-hegyén lencse növekszik, mely szükség esetén
mogyorónak is bátran beillenék. Sárga zöld nyaka, s vézna karjai,
éretlen ugorkaindaként futottak fel a kocsi oldalán.
A magyar atyafiak kandian néztek be, remélve, miként az udvar
kimagyarázandja magát a kiséret bábelzavarából, de látva néhány
szólongatás után, hogy a családtagok ép oly idegen tőről metszvék, mint
a külső ministerium: tetőtől-talpig elszomorodtak.
– Ez ismét egy trencsini atyafi, ki auctióért megy alföldi vérekhez, –
megjegyzé a juhász, bonczolása közben, – pedig ezt a toklyót nem adnám
egész portio jussáért.
– Dáriu sem győzné ezt a kiéhezett pipás fejű nemest, – válaszolt a
gulyás, – mert az nem hagyja a jussát. Minden idén egy bőrt akar húzni
néhai szilvafáiról, s minden varjufiért egy taksást követel, mit
harmadik eleje fáján, a fészekkel, zálogba billentett.
– Csakhogy nem igen módi már auctiót adni, mondá a ködmönös. Taval
harminczhatan gyalogoltak Nyitra vármegyéből Szabolcsba, mind Csühi,
Torkodiak; de biz ők üres kézzel szédelegtek vissza, még tanyát is, csak
teve módjára, a gyepen ütöttek, mert nem vala lénung állásbért fizetni.
– Uti-költséget sem adtak Máté-Szalkán? kérdé Tógyer gazda.
– Nem biz a! Ott rostokoltak tizenhárom napig málé-galacsinyon.
Kosztjukat pénzül felvetették, reá adtak még egy ezüst tizest, hogy kész
summa is legyen, aztán auctióba irták új harminczkét évre.
– Turóczból is kurtán járt egy folt szürfenekű kortes, folytatá Tógyer a
példákat. Azoknak meg egy kiszolgált bikát adtak a zálogos urak. Bőrében
akarták Turóczba lógatni, de a szilaj bika akaratos lévén, helyben
levágatták. Husa sehogy sem költ, maguknak kellett megenniök, s tokját
haza vitték, mert a többi familiát is illeté a bőr.
– Ők hát igazán bőrt nyúztak a szilvafáról.
– Egy nadrágszíj talán jutott mindeniknek.
– Legalább a méknek nadrága volt hozzá.
– Ilyen az ősiség, a kurta nemesnél. Azért álló hétig elbeszél jussáról,
s ha ellene szólasz, kész lenne mérgében tarkódat, mint a zsengés
tengerit, meghámozni.
E kiterités alatt, az utazók részéről folyvást akadályban volt a
közlekedés. A bűnös tudatlanság oly rendén túl nyügözé a here honi
családot, hogy nyolcz személytől egy magyar szó nem telt, a parasztok
pedig szokott gyűlölettel győződtek meg arról. Az idétlen cselédek
dideregve bonták ki gyarló tetemiket ázott zubbonyaikból, s az erőtelt,
ép kézláb nép nevette az inaszakadt fajt, kit egy kis zápor forró
nyárszakban is szerencsétlenné tesz. Egy kérdést tőnek még a
kocsiablakon, ha tud-e valaki magyarul? de a «nichts, nein» felelettől
elszégyenlék magokat. A lófogó paraszt kiereszté kezéből a hámfát,
elfordult s sompolyodva odább odalgott, mintha pirongatnák. Így tőn a
többi is. Néhány percz után elvezeté kifogott gebéit a fuvaros, s a
bikateleltető elhagyva maradt lelketlen népével, mint a rossz korhely,
ki gyalázatszéket ül.
Azonban Kátay kinézett, mint gondos házigazda. Kalapvéve lépett a
kocsihoz, s ablakredőnyi közt beköszönt pipafüstös szájjal. «Guten Abend
Hauswirth», üdvözlé egy nyekegő szózat. Kátay egy felelet helyett úgy
fejébe nyomá félselyem kalapját, hogy fültöve alá gyüremlett. Ő egy
pundrás országpusztítót nem süvegel, a ki lelke van. Minthogy azonban
szükség esetén össze tudott öklözni egy két kálvinista német
constructiót; szóba állt a hálócsuklyás úrral.
– Mi kell az úrnak? kérdé kurta vallatással.
– A méltóságos báró úr mélyen tisztelt magas személye lovakat parancsol,
közbe szólt a levetkezett fejü csehtudós, a teljes czimű értesítés
által, ki akarván igazítni Kátay felségsértését.
– Ha báró az úr, miért nem tart lovat? felelt illetődés nélkül Kátay.
Mély csend következett cseléd és család részéről.
– Vagy tán vasalni küldte őket még az úr nagyapja? folytatá gúnyos
kitörését Kátay.
– Nagysága ménese lent tartózkodik most az uradalomban, értesíté Kátayt
egész alázattal a meztelen fejű nevelő.
– Hát tán az úr dijára jutott a Lipót gróf birtoka? kérdé hüledezve
Kátay.
– Van szerencsém tiszteletébe ajánlani a törvényes örököst, folytatá a
süvegmentes polák udvarmester.
– No ugyan ebre bizták a hájat, mondá magyarul Kátay; rögtön elbeszélte
ott a községnek, miként ez legyen amaz Ózugi, ki mint a város fiscárusa
mondá, az ismert uradalmat öröklé, s nyolczszázhéttől magyar báróvá
lett, a nélkül, hogy egyet taszított a közterhen, vagy a magyar a, b,
ab-ot megtanulta volna.
Az érzékenyült nép botjára támaszkodék körül, s nézte mint ó csudát, a
hálátlan urat, mi az udvarmestert kissé genirozá.
– Vajjon ha élne még a magyarok istene, minő nyelven kérne tőle kiflit
az anyóka? kérdé Dudás bojtár a grófnőt czélozva.
– A bodza furuja el tudja tanulni az ember nótáját ha jól belefúja, s ez
a fűzfa duda huszonhárom évtől nem tud belejönni az országos nyelvbe,
mondá dérrel durral a gulyás.
– Mégis mind úrnak rakják az ily salaváriakat, jegyzé Tógyer gazda.
Pesten a magyar kenyeret németül veszik meg, s még a tudós magyar szót
is német irja.
– Óvja isten tőlük a Tisza partjait, szólt a kis ködmönös. Jól mondja a
nóta: nincs becse a hazafinak, csak a pantallós úrfinak. Régenten
beszélték, hogy a magyar urak tokányt ettek a szegény legénynyel, s ha
baj adta elő magát, megérték az embert, de most szóba sem áll.
– Eljő az ideje, hogy magoktól sülnek meg, mint a ki azért megy oly
közel a tűzhöz, hogy melegét mástól elfogja.
– Ily nyersen furt cseh-német taliánt még se látánk soha, ki nyolczad
magával annyit ne értsen: bakfütty, mondá egy fuvaros.
– Hiába viszi kend a szajkót templomba, csak Mátyás marad az, engesztelé
társa.
– De ha szajkó, a ki lelke van, ebédeljen hernyót, ne magyar kenyeret,
vagy bár szajkó módra, tanulja nyelvünket.
– Hány esztendős lehet az a sarju országfutó, a bolhamart nyakkal? kérdé
egy harmadik, lábujjhegyen nézve a szeplős sculust.
– Kilencz markos lehet, felelé a másik, éveit akarva gúnyból marokkal
mérni meg. Még se tud magyarul, pedig itt tették a gyepre?
– Nem a, bizonyitá Kátay.
– A biz az ebkölök szeme kilencz napra nyilik, s néki kilencz év nem
elég száját feltátani.
Még egy rakás kiméletlen értekezést tőnek Ózugi bűnei felett, saját
tájmodorban, csaknem oly gorombán, mint a német lapok tudós szerkesztői,
alkotmányos létünk szükségkép s főleg fajuk miatt fejlett hibáiról.
VIII. (Folytatás.)
A nemes bárónő született Comtesse Wolfsmaul szarvasa elfogyván, megsejté
a közben, hogy a csárda előtt fonatost árulnak s nyakát fejestől kidugá
a kocsiablakon. A stereotip kofa, ki a színjátékhoz egykedvűn pislogott,
megsejté, miként a méltóságos arczot faldokló mohóság dülyeszti fonatosa
miatt, miért is kezdé az abroszon végig nyujtóztatni avasszagú ugyan, de
sárga bunda-szín tészta-csemegéit. Kordovány kezével oly volubiliter
forgatá áruit, hogy a pajkos fonatosak csík módra szökdöstek tenyerén s
némely karcsú termetűek ágaskodó kellemmel ajánlák magokat, míg néhány
potrohosak repedt hassal feküdtek egymáson… Ennyi ingert, ennyi csábot
ugyan a bárónénak senki ne mutasson, mert ő természet feletti erélylyel
nem bir, nem is akar, ő csak földi nő, kinek gyarló lelke a
kenyér-buding, fonatos-vakarcs, de meg minden zsírszagtól kisértetbe jő,
elannyira pedig, hogy ha ilyenkor báró úr köröm közé nem kaparítja,
menten utána ugrik a zsákmánynak. Most is tehát visszaölelte hű férje a
veszélytől, mennyire karja nyúlt, de az csak félig érte körül a bárónő
orbis-pictusát, úgy hogy az ablakon szörnyű halált zuhan, ha a vasasráma
vállaiban tartalékra nem kap.
A kofa egy intő ujj által oda idézteték. Vegyenek csillagom, jobb a
vasas csöregénél. Lám minő pántlikás mint a nyoszolyófánk, tésztája
puffadtabb a töltött párnánál, – s czirmos ujjait másfél iziglen dugdosá
beléjek, hogy ajánlatához tanújelt adhasson. A vásáros salonhölgy fél
bakmát sem értett, hanem sorban külön fogá a kan fonatosokat, miként a
fogatlan kufár kezébe olvasá. Instructor úr kivánkodó szeme mindeniket
végig késéré útjában, míg a boldog családkörbe jutának s a sors
gondoskodék, hogy orra tőlük foghagymás ne legyen. Egy hízott fonatos
tudniillik elesék hamarkodás közben, s ő felmarkolván a kerékvágásból,
rögtön nyaktilózta éles fogaival, hogy a nagysás asszony be ne kérje
saját szükségére.
Most megnyittaték egy ó mancseszter szütyő, az úti éléstár, melynek
száján morzsák, és zsirfoltok jelelék a gyakor közlekedést. Benne férges
almák, mit Szolnokban vettek, átzsirlott juhturó, s némi kenyér-buding
foglalának helyet, mikhez az egész fonatos szállítmány beszállásoltaték.
Lőn pedig az alku és fizetés mindkét részről közelégedésre. A kufár négy
krajczáron hagyta pajkos csemegéit s így harminczad fejében, minden
darabnál két krajczárt fillentett saját javára, a bárónő pedig így is
örült az ázsiai pocsék árnak, kivált miután a furfangos tészta-állatokat
jó izűeknek találta. Végre az illustrissimus Ózugi, remegve a hortobágyi
vérivó vadaktól, kiket a nevelő előre félelmesen leirt, újolag lovakat
követelt.
– Nem adok biz én, mondá váltószéki őszinteséggel Kátay.
– Talán nincs lova? kérdé humillime az udvarmester.
– Tizennyolczan esznek kétsor zablóban, pedig a hat jobbik az asszonyt
szállítá Balmazujvárosra, – felelt dicsekvően Kátay, bajuszát megvonva,
– nem szeretek sárban gyalog maradni, mint az urak teszik.
– Hát miért nem irgalmaz ily ügyefogyottaknak? kérdé töredelmesen a
nevelő.
– Mert nem tudtok magyarul, – válaszolt nyersen Kátay, – mégis mindig
handabandáztok ellenünk, pedig minden lépten magyarra szorultok.
– Ki volna ily nemzetmaró kuvasz? ellenveté az illir ivadék.
– Mindnyájan, – dörmögé a csaplár. – Egymást éri rólunk torzomborz
firkátok, csak hibát kerestek a busás jó mellett, gúnyoltok és martok,
mint a veszni tért eb, pedig magatok is csak úgy vagytok egymáshoz
foltozva, mint a garabonczás köpeny.
– Hogy tartoznánk ily magyarfaló fajhoz, hiszen mi is e nagylelkü nemzet
tején növekedtünk?
– Ha kell vemhes, ha nem kell rühes. Értjük már a többit domine
fringiafaló. Most ló kell, s nagylelkü a nemzet. Ha sárból kihuzunk,
feláll az orrotok. Tom lesz czifra beszéd a pusztai tempókról, jó hogy
irni nem tudsz, mert pohánkás néped előtt még tintába kevernél,
boszankodék szittyásan Kátay, magyar kaptára ütvén a kérges német szót.
A suta könyvcsiszár nem vélé korszerűnek Kátayt tovább csábítani, ki jól
látszik ismerni a szlávvandal fajok ránk csattogó fogait. Ugyan azért
szedte-vette magát, s felült a hátulsó bakba, mit annyival örömestebb
tőn, mivel növendéke ócskáit viselvén, borjubőr sarui, lábát úgy
szoríták, szeme majd kiugrott. A fogadó árnya benövé az alatt a
bivalykéregbe épült családtartót, alföldi nomine szállító csézát, s e
csekély motivum felkölté Ózugiékban a félelmes éj rajzát, mely őket
vérontó jeleneteivel könnyen itt lephetné. Annál regényesebb lőn pedig e
misticus rettegés, mert a jókedvű fiuk ujjongani kezdtek itt-ott a
pusztában, mit az udvari professor jóslatára, táborköltő jelhangnak vélt
az illustrissimus.
– Kérjen a mit akar megbecsülhetetlen lótulajdonos úr, csak
szállíttasson el a halál feltátott torkából, esenge Kátayhoz Ózugi,
tremendo tonartban, s a család orgonasípjai kiüték hozzá ólomarczaikat,
mint egy érzékeny accord, melyet nem kapott el a szél, de még se hallik.
Kátay kegyosztó arczot vőn, tele szítta léggel egészséges képét, s
kifúván magából a pipaszagos szuszt, csipőre tett kézzel alkuba
ereszkedék.
– Tehát ötven pengő forintért beszállítom az urat, mondá oly hangon,
melyből vastagon kitetszék, miként szerencsének tartsa a báró, ha az
embertelen angol áron, Kátay nagyra született lovaihoz juthat.
– Hogy lehetne az? – menté tárczáját Ózugi, hisz ide Debreczen nem több
mint négy mértföld s ennyi távolságra londoni bérkocsi sem kiván
felényit.
– Tessék hát Londonból fogatot hozatni, kifizeté lacon modorban a nyakas
csapláros, beindulva az embernyuzókat remegő családtól.
– Nemes eredetére kérem, legyen keresztény ön, – esdék a trieszti
csuklyás családfő, – ne kényszerítsen itt vesztegleni a portyázó
zsiványbandák puszta hazájában. Oly rémítő kincset nincs módom fizetni,
pedig e rabló Saharában nem találni másutt szállító lovakat.
– Úgy sem adott az úr ezernyolczszáz héttől közügy s magyar czélra egy
kan poltrácskát sem, legalább ezúttal megfejem törökül, mint a német
szokta a magyar fajtájut.
– Igaztalan vádol becses csapláros úr. A győri felkeléshez fél lovat
állíték nemzeti segélyben.
– Fogja be hát most másik felét az úr a felkelési lónak s baktasson el
vele Ábrahám keblébe.
A cseh instructor reszketni kezdett a sikertelen alku folytában s késztő
sürgönyül, mély alázattal nyujta urának egy irtózatos rajzot, melyen
hortobágyi gyilkos történetek állának franczia modorban lefestve. Borzos
belényfejű betyáróriások, mázsás fokosokkal, pisztolynyárs s lándzsás
szekerczékkel foglalkoznak nő- és gyermekmészárlásban. A rajz alapterét
sötét vörösmező képezi, jelentvén a kiontatott vértengert s alatta e
szavak «Bilder aus der ungarischen Puszta.»
Noha pedig Hortobágy történeteiben évtizedek alatt sem foly egy csepp
emberi vér, ha csak valaki eret nem vágat a sok evés miatt, mégis e
szerény kép, tényjelezve a destructor riadt arczaival, eldöntő befolyást
gyakorolt a szerencsétlen báró nemzetségre, mely megszokott mindent a
cseh tudós fekete-sárga szemeivel nézni.
Ózugi kezdé magában felvetni, ha az úti pénztárban van-e még ötven pengő
forintnyi tőke? (mert a házi fő- és fiókpénztár honhagyaték nehány
csorba denárral,) de e rejlett számolás nem csekély zavarra, azon bús
fináncz-adathoz vezeté, miszerint Kátay török követeléséből nevezetes
rész hiányzik, melynek kipótlása (a bárónővel cserélt titkos kérdés és
felelet nyomán,) az összes személyzet értékéből sem remélhető.
Kátay belátólag értelmezé ez alkudozási szünet jelentését s mint
különben emberséges akaratú polgár, feltevé más árt szabni a család
részéről oly halaszthatlan fuvarnak.
– A magyar becsületre kérem tisztes korcsmáros úr, – mondá a közben
Ózugi, – ne engedje nevét ily uzsora szenvvel a rossz vélemény vermébe
dönteni. Egy lelkes magyarnak több az elismerő emlék néhány mulandó
fillérnél s én méltányolva vitéz eredetét, ősi pisztolyommal tisztelem
meg kegyét emlékül, mely a német paraszt-háborúban dicsően védte a nemes
jogokat, s vetélkedve függend a nemzetes úr fringiája mellett.