Huczfutkája szurokkal szépen kunkorítva, s pofacsontjain a bőr
álkörmössel kereken kifestve. Ha az ember ezen arczot közelről
vizsgálja: lehetetlen, hogy némi borzadály ne járja keresztűl. Bőre
sápadt és ritka, porusait puszta szemmel látni. Ajka rángatag, kedve
erőltetett. Szeme merev, pillantóhéja meg-megakad; tekintetében remegés
s bizonyos kisérteties van; mi miatt félelmes és visszataszító. De azt
ritka ember veszi észre. A piros festék és tettetett nevetés eltorzítja
az eredeti bélyeget. Azonban értő szemek ritkán tekintenek reá; az
aljnép pedig, mely között forog, nem igen törekszik észrevenni e
különösséget. Most egy csinos betyárra pislogott, ki az eresz alatt
negédesen tánczolt s ki látni többé nem akarta. Azért keservesen, de
hasító nyers hangon kezdé énekelni:
Jaj be szennyes a kendője,
Talán nincsen szeretője;
Adja ide, hadd mossam ki,
Úgy sem szeret engem senki.
Kopogó[8], kinek neve félelemben tartá a vidéket, mitsem ügyelt ezen
földi hangokra, hanem ujjongató kedvvel rakta a friss magyart,
helylyel-közzel markába kapva tarkóját, vagy pofonütögetve szárait, ha
vígabb kedve szusszant. Félmagas kalapján darutollbokréta; s széles
bársonyszegély feltürt karamján. Mellénygombja apró, mint a koporsószeg,
de bőséggel csillog a kihányt sujtás közt, mitől posztója alig kivehető.
Ruganyos derekán sárga-piros segesvári kendő; selyemrózsás kostök fityeg
ki alóla, s tömött sallangjával fedi a szironyos erszényt.
Gyolcs-gatyája bővebb, mint a szerb-rokolya s szárközépen alól
kiprémezve háromszoros rojttal. Lobogós ingujja két aczélkart fedez s
ajkán kipederve a rákóczi-bajusz. Nyakában pongyolán zsinóros dolmánya,
s egy körmönfont nehéz agárkorbács. Jobb kezében csillagos rézfokos
árvatölgyfa nyélbe, mit oly gyorsan forgat, mint egy parittyát.
Negyednap óta iszik a csárdában, s most indulóban volt Debreczen felé,
vásárfiát nézni a lókupeczek közt; de nem tudott válni a
vendégmarasztó-tanyától, s egy bucsúzó tánczra megállott, vagy megugrott
inkább a folyosó alatt. Három poroszlói czigány czinczogott kedvéhez,
kik vendégszerepre gyalogoltak ide; de biz úgy akármelyik czinöntő is
elhúzná, mert lehetetlen volt megismerni: nóta-e vagy medveijesztgetés?
Kopogó sohse bírált zeneművészetet, hanem ha a sors úgy hozá, eljárta
kutyabőrdudán is, uti épen experientia docet. Szeme sírt kedvében,
dolmánya módosan repkedett, s oda kurjantott amúgy igaz búsan:
Akár iszom, akár nem:
Csak betyár az én nevem;
míg néhány szájtátó korhelyek szalonnázva nézték a szép legényt, nem is
gyanítva, hogy híres lókötővel van ügyök.
[Illustration: Kopogó ujjongató kedvvel rakta a friss magyart.]
Egyik vendégszoba rostélyán félve pillogott rá néhány kalmárlegény. Ezen
tarkaruhás s illatos Józsefek, nem a tisztes Jákobnak, sőt többnyire
Bécs és a pesti kurta boltok szülötti, vásárra küldettek jó remény
fejében, hogy mivel hazánk nyelvét félbe, harmadába némileg törték:
furfangos szómázzal majd fülig bolondítják az alföldi együgyű vevőket,
miként harmadévi kimustrált árúik: az utolsó divat. Most egyszer azonban
a füred-poroszlói sár befesté számolásukat; azaz a töltésre lerakva
találtattak árúládáik, miknek egy hét előtt Debreczenben kell vala
lenniök, s így dolog mi sem lévén, quoniam deus iis hæc otia fecit:
todzódnak az orrhegyig borotvált principálisuk rovásán. Egyike puha
lúdtoll ágyban feküdt, tarkóig lehúzva egy gyapjas hálósapkát, mert azt
hitte, hogy meghűté fejét s csúzt kapott. Képén, mint az árvíz,
összecsapott a lágypelyhű párna, mit vásár tisztességeül, kékre
keményített fejér perkálhajba húzott a lányasszony. Az asztalon
szétszórt tarokkártya s krétaszámadások jelelék a nemzeti mulatást,
mihez idegen földön sem hitszegők. Nehány halbseitl, alig illetett erős
bakarbor itczés palaczkokban (mert Hortobágyon kisebb nincs), s a
sonkáról ott hagyott három ujjnyi kövér mutatja, hogy az urak gyomra nem
alföldön termett; mit is még inkább igazol ittas tisztitársuk, ki egy
falnak hanyatlott széken, állát szügyébe vágva, mód nélkül hortyog.
Mellette gőzöl a félbenmaradt pohár puncs, melytől megbődülne a tátrai
medve, mert az nem egyéb, mint czitromos ó szilvapálinka arakkal. Arcza
vörösebb a pirított kenyérnél, s két oldalra dobasz, mint egy széllapta;
de azért ékesen nyalja körül a megkent fürtös haj, mit is még a mult
héten utrakelés előtt neki fodrozott egy pesti szőrművész. Három
sorsosztályos, kik még lábon álltak, fülhegyezve várták a betyárt, mikor
kell puskához kapniok? de látva, hogy az magával bajlódik, insultálni
mentek az alvó (nem ugyan oroszlánt, hanem) murmutirt.
Requiem aeternam dona ei Domine
Et lux perpetua luceat ei, –
éneklék az álomhalott felett, de az folyvást horkolt, függvén keze-lába,
mint a lőtt rókának, s mit sem hajtván a zúgó legyekre, melyek bőségesen
búvtak orrlyukába.
Wünsche ich Ihnen
Wohl zu ruhen,
éneklék ismét dühös tempóban a (nem annyira Bartolo mint) bortoló
fülébe, s végre a Schlummerliedet akarták a «Portici némá»-ból, de egyik
sem tudta.
A betyár, ki a debreczeni cantust igen szerette, megbotránkozva e
nyiváta kintornán, betekint egy tisztábbacska ablakkarikán, melyen légy-
és üvegrozsda még nem okozott örökre napfogyatkozást. Nagyot nevet s
attáz a szuszogó commisra, férfias ép dalban kurjantván közéjök:
Álmos vagyok mint a kutya,
Nem aludtam az éjszaka;
Még az éjjel sem aluszom,
Galambomról gondolkozom,
s megforgatá hozzá csillogó fokosát. A rőfrend megugrott e pajkos
tréfára, mintha török ágyúból lőnék, s maga a csúz fia kivágtatott
«mörder» sikoltással, magán hagyva, mint fesch commis-k-hoz illik, ittas
barátjukat a vadállat előtt. – Hová, hová héj bugyogós nyulak? – kiáltá
hiún széttekintve a betyár; embernek szoktam én szeme közé nézni, ily
kákabélű szalma-fráterekkel nincs kedvem kikötni… Mégis molnárlegényt
nem láttam tánczolni, folytatá félre vágva hét fontos kalapját; azért,
hát ha járnánk egy kállai kettőst, nemzetes lisztlopó? Éretlen búbodra
úgyis furcsán illik az a turós-zacskó; – s a hálósipkás fejét vasmarkába
fogva, vezette kifelé; ki, minthogy a folyosó végén egy korpás ládába
menekült, melyből félig-meddig szokták kiszitálni a lisztet, valóban
hasonlíta egy molnárlegényhez. Erre sok nézők vonultak a színpad
közelébe, s a betyár nyalkán verte össze pengő sarkantyúját,
szembetánczolva az új balletmesternek, ki hosszú ing-gatyában, mint az
ügyetlen Pierrot, idétlenül és nagyokat lépett a bolhás hideg kövön: –
aprózd molnár, kuferczes tempóra, a ki vagy! – odaszólt a betyár, egyet
vágva szép barna szemével, – mert sarkantyút verek karmazsin csizmádra,
hogy ne rontsd el az igaz magyar tánczot; – s meztelen sarkára gyorsan
kezde csapkodni agárkorbácsával, de úgy, hogy csak a csapója csente s
vért ne ereszszen. A szerencsétlen commis gyötrelemmel s irgalomesdve
nézett ezen műtétel közt a betyárra, mint ő reá kutyaleczkéken saját
pudlija, s lehetőségig gyilkosa kedvére igyekezvén járni, egyik lábával
úgy letaposta a másikat, hogy fenekére esett. A betyárnak betelt öröme:
Elesett a tyúk a jégen,
Majd felkél a jövő héten,
dallá negédesen, s elfordúlt a kiszenvedett martyrtól, ki azóta rémletes
mondákat regél a hortobágyi embernyúzásokról.
IV. (Szállító parasztok.)
Az alatt az állás túlfelén négy rakott szekérről dögbőrt bontogattak
hevesi parasztok. A felhőszakadás útban érte őket s a tiltúl fedett
málha fenékig ázott. Most a felső bőröket kezdik teregetni a földre,
állásra s vendégoldalakra, mert még egy keserves napi járó Debreczen,
noha csak négy mértföld s ha a holnap meleg lesz: végkép összepállik az
egész teher.
Négy pipás fuvaros dolgozott morogva, s köztük egy úti felügyelő, ki úgy
látszik, fösvény gazdát szolgál, mert kopott ruháit még az insurrectio
korában viselték. Kérges májbőr csizma, szükség esetében dobnak
használható; toprongyos kék nadrág, itt-ott zsinórfoszlányokkal, miket
megfordításkor fehér czérnával varrtak fel; repedt, tarka karton,
pruszli óngomb s fakó bársonypaszománynyal, kidőlt-bedőlt kalap, s
molnárszín rekli, melynek gallérjáról leszakadt a posztó, babos
öltésekkel mutatva az enyves bélésvásznat. Arcza sovány és kedvetlen,
haja gubanczos, jelével a sok munka miatti elhagyatottságnak. Sopánkodva
néz szét az ázott bőrökön; s hévvel szorgolja morgó furmányosit, de
tette úgy látszik, inkább szolgai félelem, mint szíves jóakarat.
– Bizony, nem rakjuk mi egy pint boron alúl Herkópáternek sem – mond az
egyik paraszt nekinyújtózva görnyedezéséből – mi csak fuvarozni
szegődtünk, nem dajkálni a dögbőrt, mint egy himlős gyermeket. Elég baj
nekünk, hogy az ég leöntötte; nehezebb a terih.
– Biz én se bánom, ha olyanná ázik is, mint a főtt tarhonya; mért nem
adott hozzá elég takaró gyíkinyt Tógyer gazda – mondá ingerülve a másik,
miközben levágta kezéből a terítendő juhbőrt.
– Hiszen mit csináljak Löbl zsidóval, mikor csak felényit akarok
vétetni, mint kellene, mégis mindig lehúz belőle – válaszolá a szegény
felügyelő.
– Aztán látja Tógyer gazda, Löbl Simon sohsem fizet annyit, mint
keresztény ember – közbeszólt a harmadik fuvaros – minden mázsát
olcsóbban kiván tizennyolcz krajczárral s könnyebb a lelkének, ha lyukas
huszast vagy régi kétgarasost adhat fizetéskor.
– Pedig mennyi kincse, háza, családja. Tavaly, hogy nyíréskor terhet
vittünk neki, a pesti dunaoldalon tele volt gyapjúval három
bagazinja.[9]
– Egy szó mint száz, a bőröket ki nem teregetjük két pint boron alúl,
punctum – mondá határozottan a negyedik.
– Ugyan, honnan adjak? – felelé panaszlólag Tógyer; magam sem ihatom két
hétben egy meszelyt.
– Számítsa be kend a gazdájának.
– Puff, ugyan ismerik kendtek Löbl Simont? – Majd annak lehet ilyest
beszámítani. Még a kárt is kifogja béremből, mit bőrében az eső okozott.
– Hát mennyi a bére Tógyer gazda?
– Kilencz váltó forint minden hónapra, de négy vasárnapért lehúz
harmincz garast.
– S mi kendnek a dolga?
– Lótok, futok, tudakozódom, hol s mit lehet féláron megvenni? falukban
fürkészem, kutatom: melyik szegény van szorult állapotban, ki nem képes
adót vagy füstpénzt fizetni? kinek nincs sóravalója, vagy nem birja
halottját temetni? s ha tud mit eladni: hirt adok valamelyik
fiókhajhásznak, ki az ő kezére van fogadva. A nemes urakhoz más sáfári
járnak. Azonkívül vásárokra küldöz. Repcze-, dohány-, gyapju- s
dögbőrszállítással bajlódom, de csak magam vesztére, mert ha legkisebb
romlik, vagy valamiben egy pár lat hiány van: bérem bánja meg. Sokszor
hamisan kellene esküdnöm, hogy ez vagy amaz paraszt megcsalta, de azt
nem teszem. Különben nyugtom soha sincs s az év nagyobb részében
országúton lakom.
– S mindezt kilencz forintért harmincz garas hijján! No nem csodálom,
hogy oly rongyos tiszt kend.
– Még így sem öltözhetném magam emberségén. Ezt egy kurta nemestől
exequálták Löbl Simonnak, kire csalárdul ráfogta, hogy az anyadohány
közepét penészes sarjúval rakta meg. Akkor nekem ajándékozta; még
csodálkozám rajta; s fertályév végével beszámítá tizennyolcz forintba.
– Tályog ölje meg a szakállas kecskéjét – mond fölindultában egyik
furmányos; – hát mért nem lökte kend vissza rongyait?
– Akartam, de nem fogadta el. Azt mondá: hogy már elviseltem s mit az
ember egyszer megveszen, nem adhatja vissza.
– Mért nem hagyja kend ott szolgálatját?
– Puff! megint nem ismerik kendtek Löbl Simont. Lehetetlen tőle
szabadulnom. Hamislelkűséggel mindig adóssá tesz, s ha elhagyni akarom,
azt mondja, szolgáljam le elébb, a mivel tartozom, különben visszahozat
a szolgabiróval, megkötöztett, botoztat, felakasztat, mint szökött
cselédet, mert neki zsebében van a szolgabiró.
[Illustration: Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg.]
– Hogy néz ki az a kend Krisztustagadó hóhérja?
– Kurta, veres haja, szemöldöke, kerek szeme, szeplős pofái, nagy szája,
mely mikor nevet, nem istenigazában nyúlik el, hanem két vakszeme felé
húzódik. Bajuszt, szakálat nem hordoz, minden kétnap megborotválkozik s
máskülönben is szépen jár. Politurás fekete mankót hord, mert ballábára
bicczent; pedig az ördögnek is sántája legrosszabb.
– Mi csak a neve?
– Löbl Simon.
– Soh’se felejtem el.
– Fel kék irni minden falu farkán s akasztófára, hogy ne kapjon
furmányost magának – jegyzé meg egyik paraszt, miközben
kusztorájából[10] a lucskos bagót tenyerébe verte.
– Jövőre megkérdem, ha terhet vállalok, s Löbl Simon névre aranyért sem
szállítom mázsáját.
– Én is, én is – mondák a többiek.
– Most pedig két pint bor nélkül is segítek Tógyernek.
– Én is, én is – követék a jószívű parasztok, s a teregetést teljes
akarattal folytaták.
Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg, négy, széltében
fogott öszvér fajta lóval. Szegény állatoknak hasán felül ért a sár, víz
s agyagcsatak. Mindnyája reszketett, mint a hideglelős; patkótlan
körmeik ide s tova csusztak a bizonytalan sárban, s mig gazdájuk kezdé
vetkeztetni a törtszíjhámokból,[11] kétkedő hiszemmel tekintgettek
hátra: vajjon kapnak-e egy marok üszögös ocsút[12] abrakúl, mi csak két
esetben illetheté őket, ha menyasszony alá jártak, vagy nagy út, azaz
három-négy mértföld állt előttük.
– Gombolja ki kend azt a csára lógóst földi! mert elesik – mond egyik
bőrterítő paraszthoz az irhaködmönös, vidám rövid ember, ki egy
személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó, s baromorvos szokott
lenni lova s szekerénél; különben pedig nyeregcsináló Tisza-Füreden.
– Ugyan hurkadtak a csikók, tán sokat hajtják kendet katonaforspontra? –
felelt a megszólított földi, miközben a lihegő mártyr istrángját
lehányta.
– Hurkadt biz’ a bátya; pedig nem Jó’sa telelteti. Nagyon megrángatja ez
a locsogó a jószágot, hanem úgy kell neki, mért nem lett pappá? mindjárt
vetek egy kis magvas pelyvát. – És valóban elkészülvén a kifogással,
saraglyához fordítá a fáradt vándorokat s hitvány ocsút tölte egy
vászonzablóba; maga pedig, mint ki dolgát végzé, ácsorogni ment a
bőrteregetéshez s farán hátravetett kézzel szóba állott.
– Facsarjátok ki kendtek legalább a nagyjából; hisz így meg nem szikkad
itéletnapjáig – mondá igazítólag azoknak, csak hogy hibát találjon mások
dolgában, mit szenvedélylyel szokott keresni. «Kefurt»[13] kiálta
azonban egy lompos kuvasznak, mely a szekér alá sompolygott s egész
kényelemmel kezde rágni két-három lenyúlt bőrt.
– Tán nem ettünk gombát, mondá az egyik paraszt, ha facsarnánk, mind
paczal lenne ez, s karácson napjára sem lennénk vele készek.
– Hanem szép egyenlő, s világos vérveres bőrök, mintha mind egymásért
döglött volna meg ez a nyáj, folytatá a füredi ködmönös.
– Ép azért nincs rajta az isten áldása, mondá Tógyer félig hallhatóan, s
ráverte fejével, mi ő nála meggyőződés jele.
– Hogy hogy Tógyer gazda, mit ért kend e gyanús gondolattal?
– Hát azt értem biz én, mondanám is nem is… folytatá az ügynök,
kétkedőleg vakarva tarkóját, melyből látszék, miként fontos vagy
félelmes történeten jártatja emlékét.
– Csak ki vele bátran, biztatá az egyik hevesi furmányos, bizony tartok
tőle, hogy Löbl Simontól nem meri mondani.
– Magam is rá mernék fogadni, hogy Tógyer gazdát ilyesmi bántja, erősíté
a másik bőrterítő paraszt.
– Hja, de ha az ember egy vagy más bünt bizonyosan nem tud, még sem
illik ám felebarátját agyon rágalmazni.
– No Tógyer, azt ugyan meglőtte. Hát felebarát az a vörös Judás
Eskiriótes?[14] mondá ingerlőleg az egyik.
– Osztán a ki haszonhajtó cseléddel úgy bánik, arra nincs rágalom. Én
arról mindent elhiszek.
– Mi is! mi is!
– Ha már annyiban tölt, hát elmondom.
– Halljuk, halljuk!
– Biz ezek a juhok nem természetes halállal multak ki.
– Mit mond kend? – hát hogyan?
– Hm!… patkányméreggel, vagy ha nem azzal is, de mindenesetre méreggel.
– Elment a kend esze? Kié volt ez a nyáj?
– Gyapjasy uré, ki a Nyiren lakik.
– No mert igaz, hogy sok fejlágyára esett urakat hallék már, de olyat
még nem, ki saját birkáit patkányméreggel ölje meg.
– Ne értsen kend félre földi, hiszen ki mondja azt?
– Beszéljen hát Tógyer gazda világosan.
– Van Pesten egy Márk nevü orvos, beszélé Tógyer, zömök, alacsony
termetü, bajusztalan. Szeme sem jól áll, isten óvjon tőle. Pesten ugyan
hirlik, hogy tudós egy ember, de biz én úgy hiszem, rosszabb az
ördögnél.
– Márk? király-utczában a kávéház felett, második emelet, zárva tartott
csengetyűs ajtó- és kancsi szolgálóval? kérdé meglepetve a füredi
ködmönös.
– Igen, igen; a garádicsajtó mocskos, s neve kopott bádog táblán
vörössel felirva.
– Nem rég valék nála, hogy Pesten fenjártam. Lajos urfi küldött húsz
sámsoni dinnyét, s két bál bogáti jó dohányt az ebugattának, mikor
odavittem, csak egy üveg papramorgót sem adott.
– De mi köze Márknak a Gyapjasi nyájával? kérdé egyik hevesi furmányos.
– Doktor Márk adós volt Löbl Simonnak. Tartozása régi lehetett, s maga
rossz fizető, mert sokszor vittem neki levelet, s Löbl mindig azt
mondta, hogy pénzt fogok hozni, de a doktor mindig azt felelte, majd
beszél az úrral.
– Hogyan hordhat Pesten levelet falunjáró hajhász? jegyzé meg a másik.
– Télen, ha a gubacsszállítást végeztük, Pesten lakom nála egy
kályhalyukban. Azalatt, vagy nyári fenlétemkor, késő estve, ha már
raktárakban dolgozni nem látok, tőlem szokott küldözni sürgős leveleket,
mikre aztán reggel izenem be hozzá a választ. Nyárban hagyján, de nagy
hidegekben sokat szenvedek. Hóban, vízben, sötétben rossz csizmámmal
járni nagyon bajos, mert legtöbbször Ó-Budára küldöz, vagy külvárosokba,
hol nincs kivilágítás. Sokszor, ha nincs otthon, a kit keresek, azon
módon kell haza fáradnom, mert krajczárom sincs, hogy ser- vagy
bormérőben egy félmeszely mellett megmelegedhetném. De ha megkapom is,
kihez irást viszek, gyakran sokáig, s többnyire kapu alatt, vagy
hólepett tornáczon kell válasz után ácsorognom, egy háznál pedig mindig
éjfél után várok, mert onnan egy ember velem jön Löblhez, s ilyenkor egy
nehéz fekete ládát kell előtte vinnem.
– S mi lehet a nehéz ládában?
– Néha talán ezüst vagy afféle, mit nagy uraktól hordanak zálogba, de
azt hiszem lopott drágaságok, mert gyanús személyeket látok a házhoz
bejárni, aztán Simon zsidó is mondá már vagy kétszer: Tógyer, nem
szükség ám idegennek tudni, mit fürfarag a becsületes ember.
– Miért nem jelenti fel a pesti kapitánynál? kérdezé a füredi ködmönös,
kit a dolog nagyon kezde érdekelni.
– Puff! Mert nincs bizonyságom, s Löbl nem ereszt be, hogy szemtanu
legyek, ha a ládát nyitják. Aztán mindig mondja: neki zsebében van
törvény és igazság… De majd el is térünk doktor Márkról.
– Igaz, hát adós volt, s Löbl sürgette?
– Igen. Egyszer gabonát szeleltünk forgó malomrostán, egyik magazinban.
Simon zsidó az ajtóban állott, s Márk doktor vaktából arra talált jőni.
Tetteté, mintha igen sietne, de Löbl nem oly ember, ki előtt a dolgot el
lehetne ütni. Szépen elsétált, karját karjába ölté, s kezdte mocskolni
hazugságaiért, hogy se nem jő, se nem fizet, se kamatot nem ir. A doktor
fenyegette őt, hogy épen kamat miatt rugott tartozása ötszázról
tizenháromszázra. Simon zsidó szidta, az el akart menni, ez megfogta,
amaz felpattant, Simon csalárd csavargónak nevezte a doktort, a doktor
uzsorás hunczfutnak kiáltotta Simont, s ránczigálták egymást, miközben
Löbl elejté mankóját. A dunaparti fattyuk sarkokba röhögtek, a lármára
itt-ott ablakot nyitottak, s a két zsidó a Béla-utczába tért. Tán az
ó-testamentomi frigyládát tartják ott, mert oly csendes békén jöttek
vissza, mint egy jó házaspár. Márk jó éjtszakát kivánt a «csavargó
csalárd» titulus fejében, Simon pedig mondá: «holnap tiz órakor!» s
megsüvegelé a lehunczfutozásért. Másnap parancsolá gazdám, hogy vele
menjek. Ilyenkor távolba kelle kisérnem, mert különben észrevették
volna, hogy a rongyos inas hozzá tartozik. Márk doktorhoz mentünk. A
garádicsajtón kicsuktak, hogy várjak künn, míg hínak. Ők bementek az
első kék ajtón, mely a fedett folyosóról nyilik.
– Tudom, tudom, közbevág a füredi ködmönös, kinek szinte düledt szeme a
figyelem miatt, én is oda nyiték be, midőn dinnyét vittem. Márk török
csuhában ült egy apró fióku nyitott tálas[15] előtt, melyen bankóforma
czifra papirosok voltak szélyel rakva. Talán, a mint mondják, olyan
vadbanknóták.[16] Az igaz, kiszidott, hogy reá nyitottam, de a kancsi
leányt is, hogy a garádicsot nyitva felejtette.
– No hát én ott vártam, folytatá Tógyer. Mintegy félórára jött a kancsi
szolgáló, kezében egy kosár hus-, zsemlye- s zöldséggel megrakva, mit az
ebédhez vásárolt. Kikereste kulcsát, a zárt kinyitotta, s mérgesen
rámnézve becsapta az ajtót, mert mindig durczásabb a bőjti
boszorkánynál. De egy fő saláta a küszöbhöz esett, melytől nem
szaladhatott rá belől a lövőzár. A kancsi hátrament főzni a konyhába,
magam pedig a kék ajtóhoz sullogék hallgatni, vajjon melyik zsidó veri a
másikát?… Koránsem! Szépen számolgattak. Márk doktor mondá: Ezer ötszáz
bőrért fizet Simon per nyolcz garas, 600 forintot. Kap érte per két frt
3000-et. Fuvarbér száz forint, így az összes nyereség 2300 forint; ebből
levonva adósságomat, még 1000 forinton osztozni fogunk. Mit törődöm
mások bőrszámításával? gondolám, visszasettenkedve a lépcsőhöz, s
behuzván az ajtót, kizártam magamat. Alig egy miatyánkkal aztán kijött
Simon zsidó, s hogy előtte vigyem, kezembe adott egy félrőfnyi gömbölyű
pakétát, mint a fa oly keményt, melynél nem vastagabb egy dragonyos
karja. Utban tapogatám, vajjon mi lehet? Érzettem közepén kétfelé van
szelve, de nem tudtam sehogy kitalálni. Kapunk alatt gazdám átvevé, s
többé nem láttam. A mely házban laknak, van egy új baromorvos is.
Szegény, de jó ember, sokszor kapok tőle ezüst tiz krajczárost, ha aprós
dolgait elvégzem. Másnap jókor, ez falura ment, egy uraság jármos
ökreihez. Ha Gyapjasi ur tiszttartója keres Heves vármegyéből, mond
nekem konyhámban, a mit visz, nyissa ki előtte, s ideadta az ajtólakat
kulcsát, mint másszor sok ízben, ha ott valék Pesten, mert cselédje
nincsen. Reggel öt órakor vizet vittem gazdám pitvarába. A hátulsó
garádics, mert elűl sohasem szabad járnom, a baromorvos ablakánál jő
fel, s láttam az asztalon két patikás csuprot bekötve, s egy kis darab
irást. Hat órakor hozzánk jött Márk a főgarádicson, ép az udvaron
sepertem. Kilencz vagy tiz perczig sem igen volt Löblnél, s aztán láttam
a folyosón, mely félig elnyelte, a kis garádics felé. A szegletig ugyan,
hol a baromorvos szállásol, be nem értem szemmel, de úgy tetszik, mintha
későre ért volna hozzám az udvarra, s gyanítám, hogy a baromorvos
konyhájában kalamolt, köpenyegjét egész nyakáig befogta, mert esős idő
volt, nem láthatám, viszen-e valamit? Kilencz óra tájban eljött a
Gyapjasy tiszttartója. Felvezetém oda, s nyitva találom a lakatot.
Márkra gyanúm támadt, mert a kapun senki más be nem jött. Azonban nem
volt semmi baj. A tiszttartó ráismert a juh-prezivitára.[17] mert már
többször is vitt. Gondoltam, vajjon nem cserélte-e ki a gyógyszert Márk?
de miért tenné? igazítám magam. Különben a konyha mindig üresen állt; a
szoba becsukva, semmi vizes nyom az esős időben, itt nem kotonászott
senki, nyugtatám magamat, az ifjú úr maga feledé zártalan lakatját.
Öt-hat nappal reá én lejöttem Pestről az uram dolgában, lent is
maradtam, hogy itt ért a debreczeni vásár. A mint Löbl dögbőreit
hordatom össze fiókhajhászoktól, egyszer levelet ir, most szerdán egy
hete, hogy a Gyapjasy pusztáján 1500 bőr van. Nyúl Iczik fizesse ki
nyolcz bankó garasával, s a többivel együtt vigyük Debreczenbe…
– Ki az a Nyúl Iczik?
– Csaplár és orgazda a hangyási csárdán. Gyöngyösön laktában nyúlbőrbe
huztak egy macskát a legyes diáksüldők, s kertjébe ereszték. Míg
kergette, leányát elszökteték. Azóta Nyúl Icziknek hijják. Ahun látják
kendtek a vermek irányában, lovát abrakolja, nem hiszem, hogy az is igaz
kézen került hozzá.
– Be sunda egy zsidó, szeplős mint a pulykatojás, s szeme öklel, mint a
vasvilla.
– Nos, nos…, hát a tiszttartó?