Produced by Albert László from page images generously made
available by The Internet Archive
MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
8. KÖTET
HAZAI REJTELMEK
Irta
KUTHY LAJOS
I.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
[Illustration]
HAZAI REJTELMEK
REGÉNY
IRTA
KUTHY LAJOS
ELSŐ KÖTET
PATAKY LÁSZLÓ RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
KUTHY LAJOS.
1813–1864.
A debreczeni öreg kollegiumban, 1832-ben, az öreg diákok közt feltünt
filigrán, finom termetével, előkelő magatartásával és urias modorával
Kuthy Lajos, az érmihályfalvi kálvinista papnak, nagytiszteletű Kuthy
Sándor uramnak a fia, a ki úgy festett külső hüvely tekintetében, mint
valamely négylovas bihari familia sarja.
Belsejére nézve még szinte jobban: élénk szellemű, poetikus lelkű,
distingvált műveltségű ifjú vala, ki a bölcselkedés mesterségét
tanulván, a múzsák társaságát is kedvelé, több novellát és versezetet
irván az Önképző Körben a derék Péczely professor vezetése alatt.
Bizonyára kiváló pap, sőt superintendens lett volna belőle idővel,
szelid, békés nyáj fölött, ha egy látszólag apró esemény ki nem zavarja
a keréknyomból s bele nem taszítja egy másik keréknyomba, mely
tragikumba vezeti.
Egy Farkas János nevű jó pajtása megverte a felügyelőjét, a tanári kar
kicsapta az iskolából. Az itéletet Farkas jó barátai igazságtalannak
találták s ennek kifejezéséűl vele együtt eltávoztak az intézetből,
köztük Kuthy is.
Búcsut mondván ezzel a papi pályának is, mint nevelő Nagyváradra került
az Olasz-családhoz, itt egyszersmind a jogot hallgatta és minthogy
különösen vonzó és lebilincselő volt a modora, csakhamar meg tudta magát
kedveltetni a megyei urakkal, a kik behozták megyei aljegyzőnek.
Most már megint szép pálya nyilt volna előtte, de megint közbejött –
Farkas János. Az egykori kicsapott diák levelezett vele Pozsonyból s
rajzolta eléje az országgyűlési élet csábító képeit, (maga Farkas akkor
Kossuthnál irnok s lapexpeditor volt). Kuthy ellenállhatatlan vágyat
érzett ilyen mozgalmas élet iránt s mintha csak diktálna a sorsnak, az
egyik biharmegyei követ fölvitte őt magával patvaristájának.
Itt következett aztán a gyöngyélet, Kuthynak való, ki ellent nem állhat
a vágynak: mindig a kirakatban lenni. Az országgyűlési ifjúság ez idő
szerint szinte többet nyomott, mint a dieta, Kossuth Lajos pedig majdnem
annyit maga, mint a kettő együtt. Kuthy itt is felszínen maradt, Lovassy
László, az ifjúság vezérének oldalán szerepet játszott, a Kossuth
hirlapjába is irogatott, úgy hogy mikor az országgyűlést 1837-ben
feloszlatták s Lovassyt elfogták, Kuthyt se hagyta nyugton a hatalom;
otthon az apja házánál lánczra verték s úgy vitték Budára a
József-kaszárnyába, hol öt hónapig ült nyirkos tömlöczben.
Soha jellegzetesebben pálya nem indult. Ime egy ember, a ki a
barrikádokon fog meghalni!
A biróság sok zaklatás után fölmentette, csak arra irányult a törekvése,
hogy kenyérhez ne jusson, (ilyen kormányzást is csak az osztrák találhat
ki) s eltiltá az ügyvédi vizsga letételétől. Véges eszű birái azt
hitték, hogy hivatásától vonják el, pedig épen a felé hömpölygették. Az
öt hónapi magány és elmélkedés megtermékenyíté. Nem kellett már neki
csak egy lökés, hogy hivatásához jusson. Ez is megjött s ez is
szerencsétlenség alakjában. Megszabadulása után Nagyváradra ment vissza,
hol tárt karokkal fogadták ismerősei s mint «sokat szenvedett embert»
(ez volt akkoriban a legnagyobb czím) ujra megválasztották megyei
aljegyzőnek. Ugyanekkor kezdett szövődni harmatos szerelmi viszonya az
alispán leányával, a szép Thurzó Jettával, ki váratlanul meghalt. Ez a
fájdalom kellett még neki. Isten ilyeneken neveli poétáit.
Kuthy írogatni kezdett s örült, mikor őt az erdélyi ellenzék Kolozsvárra
lapszerkesztőnek hítta meg. Ebből az állásból távozva, az erdélyi
országgyűlés feloszlatása miatt, 1838-ban, Pestre ment s itt még egyszer
megpróbálta ügyvéddé lenni, de most se engedték. Hat évvel később végre
megkapta az engedélyt, de már akkor rá se gondolt többé, ünnepelt író
volt már akkor, sajkáját kedvező szelek röpítették a dicsőség, hírnév
felé.
Főkép a novellairás terén ért el jelentős sikert. Az Athenæumban, a
korszak legkitünőbb folyóiratában lépett fel s rohammal vette be magát a
közönség kegyeibe. Jókai még akkor kezdő író lévén, Kuthy nimbusza
hova-tovább az Eötvös Józsefével vetekedett. Az ő kézirataikat ívenként
száz forintjával fizették a kiadók.
De mily csillogó szerep jutott még ezenfelül a dicsvágyó ifjúnak az
ekkor még kicsiny Pesten! Ő volt szép alakjával, finom modorával,
izléses öltözékeivel az első gavallér, vagy mint akkor mondták, az első
«arszlán». Az arisztokrata szalonok kedvencze, asszonyok bálványa,
férfiak irígységének tárgya. Jókai «az irodalom grófjának» nevezte.
Sem előtte, sem utána nem élt meg író mesterségéből hasonló fényben. Öt,
pompával berendezett szobából álló lakást tartott a Szarka-utczai
Forray-házban, titkárja volt, a ki levelezéseit vitte, czifra huszár,
harisnyás komornyik ácsorgott az előszobájában. 1839-ben megnősült, egy
szép komáromi leányt, Kalicza Jankát, vett nőül, de ez a házasság
szerencsétlen volt, s hamar vége lett, mint a permeteg esőnek. Elváltak
s Kuthy megint visszatért a társaságokba, virágról virágra szállt,
titkárja volt Batthyány Lajos grófnak, onnan fizetést is húzott,
grófnékat tanított magyarul, nem fizetésért, flirtből,
párbajsegédkezett, mozgalmakat szervezett, pezsgős estélyeket adott
barátainak a lakásán s nemcsak novella- és regénymeséket gondolt ki
magányos óráiban, hanem új kabáthajtókákat, nyakkendő megkötéseket, mert
a divat utána igazodott. Tagja az Akadémiának, a Kisfaludy-Társaságnak s
otthon van minden körben, még a nádorispán szűkkörű vasárnapi estélyeire
is hivatalos.
Hanem ehhez az életmódhoz nem a Hippokrene forrása kellett volna, inkább
egy petroleumforrás s egy aranybánya. Már 1845-ben egymást érik a
foglalások a Kuthy lakásán. Semmit se használ, hogy a főrangú hölgyek
összebeszélnek, megveszik a butorait árverésen és visszaajándékozzák
neki. Ez csak egyszer volt. Az a hatezer forint is csak pillanatnyi
könnyebbülés, a mit a _Hazai rejtelmek_ hoz. Pedig hatezer forint
fejedelmi összeg egy regényért!
A _Hazai rejtelmek_ körülbelül a legjobb munkája Kuthynak. Nem
közönséges tehetség lép ki elénk e könyvből. Mély megfigyelője a
természetnek és páratlan leíró. A nyelve dagályos ugyan s emlékeztet
valamely gazdag ősterületre, hol buján nő fű, dudva, virág s melyet
szinte járhatatlanná fonnak az indák. A dialogok nem természetesek, az
emberek se hús se vér; «csinálmány» ez mind, de mekkora erővel és
tehetséggel!
Novelláiban hajhászsza a borzalmast, a hajmeresztőt és a csattanós
jeleneteket. Sue a mintaképe. De alakjait szívesen veszi a magyar
történelemből, mely teljesen kiaknázatlanul hever még. Leginkább nőket
szeret rajzolni. Csupa Illavára való példányokat.
Anyagi bajai közt valóságos enyhületül üt be az 1848-iki mozgalom, a
mikor nem volt többé se alperes, se felperes, mert egy nagyobb pert
kellett eligazítani. Az első miniszteriumban a miniszterelnöki iroda
igazgatója lett. Később pedig Szemere mellett mint belügyminiszteri
osztálytanácsos működött s elkisérte a kormányt Debreczenbe is.
A katasztrófa után szomorú élet következett. Nem maradt egyebe, csak a
tolla, de az bizony vékony szerszám lett most, és a hitelezői, a kiken
semmit sem szelidített a nemzeti gyász. Egy darabig bujkált itt-amott,
míg csak meg nem unta a koplalást, a nomád életet s eljött Pestre, hogy
magát följelentse.
De a polgári törvényszék fölmentette. S ez a szerencséje volt az ő
szomorú végzete. Inkább küldték volna Kuffsteinba vagy Olmützbe a
kazamatákba.
Sajnos, a sors rosszabbat szánt neki.
Egy kis szobácskában tengődött Budán, éjjel-nappal írt, de novelláit már
nem fizették jól, mert a közönség részint megfogyott, részint más
kedvenczei támadtak. A bécsi kormány egy Hugó Károly nevű ujságírót
bízott meg 1853-ban azzal a küldetéssel, hogy az írókat
hivatal-vállalásra birja. Senki se ragadt lépen, csak Kuthy Lajos. A
szürke kis alakok, az éhenkórászok, a bohémek mind visszautasították, de
ő, «az irodalom grófja» beugrott, mert nem tudott szegény lenni.
S ezzel azután alaposan el volt temetve, sokkal jobban, mint lett volna
az olmützi kazamatákban. Barátjai, ismerősei kerülték s ő is menekült
előlük, mert büszke lélek volt alapjában; új barátjai nem támadtak. A
lapok hasábjai bezáródtak előtte ép úgy, mint a közönség szive. Az író
nem élt többé.
Le volt taszítva az Olympusról, mert nem tanult meg egyet, a mire magyar
írónak mindenekelőtt el kell készülnie: nem tudott szegény lenni.
Mint hivatalnok azonban fokról-fokra előlépett, de ez már csak olyan
volt, mint mikor a halottnak a koporsóban haja vagy körme nő.
Fizikailag 1864-ben mint nyugdíjazott megyefőnök halt meg Nagyváradon 51
éves korában (1813-ban született Érmihályfalván, Biharban); meg nem
siratva, részvét nélkül, alig néhány ember által kisérve vitte ki egy
szegényes halottas kocsi ugyanabba a temetőbe, a hol a szép Thurzó Jetta
porladozik, álmodozik vőlegényének, a merész forradalmárnak
viszontagságos küzdelmeiről a császári hatalom és önkény ellen.
_Mikszáth Kálmán._
HAZAI REJTELMEK
_Első kiadása megjelent 1846–1847-ben._
I. (Hortobágy.)
Túl a rónát lepő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú
lovagot repít, kinek körrajzát összeolvasztja a távolság.
Hortobágyot özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás felől kiöntött, a
Hortobágy folyam feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád
közepén felül, s a hortobágyi csárda mint egy félemlett Ninive állt a
szennyes tenger között. Az ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt,
itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott
utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríte
nádpelyhet a büzhödt szellő.
Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka,
szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az
inség főfokát, mely a koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében
rájok várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák
önmagokat nem szülik hajóvá, s miért fáradna a magyar óvszerért
veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni?!
A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit
máskor nem, érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön
elősejtésével, míg a rezgő víz eltorzítá nyurgult árnyaikon a nem őket
illető arczkifejezést.
Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék
megszökni a menhely börtönéből, mely szabadságát vevé el, hogy életét
megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a
düh és éhség zöld ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkörmölt
gyep, s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom
vakandturás, miket mérgében kapart a szokatlan fogoly. E hányások közein
agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi
kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó martaléka lőn. E
csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerincz szerte marczongva,
koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a
mardosás mély karczaival. Csak az állkapczában egy csonka vén agyar
mutatja, hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép
vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyujtózik
kiöltött nyelvvel, s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében
kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja
mély sebét, melyet a küzdő kan czombján hasított. Eleven húsig nyalja a
sebet, mígnem vér serked rajta, és kínosan ordít a közben, mely
mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban éhsége vadabb mint a
fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint az edzett
aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd
az állkapczát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd,
megcsalva önmagát az emészthetlen zsákmánynyal. De a sziget szűk, nem
adhat tért a haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken,
mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll,
gerinczén borzad az ordas szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de
annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék, még egyszer
belemar a száraz állkapczába, de az agyar ágya nem enged. Bőszülten
rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja
a vizi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rugni s
kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet
lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös
csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az
éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers
földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke.
Az alatt a látkör alján felhők ütik fel rohanó fejöket tömött kerek
gomlyokban, miket hamar hasábokra oszt s ujra szétterít a nyugoti szél.
Erős, kövér cseppeket szakaszt le, s hulló terheikkel megragyásítja a
sima vizeket. Távol lárma kél a határon, roppant sereg vadlúd repül igen
alant, nádast keresve a vész előtt. Kisértő hangjokat hallja az éhes
ragadozó. Oly közel, s hallatlan bőségben vonulnak felette, oly
étvágyköltőleg látja elnyúlni a jóizű nyakat, melyet csak puha tollazat
véd, s szép ifju czombokat, mig a ludak röptében feléje függenek. Tátott
torokkal ugrándozik a kecses lények után, nyelvéről lecseppen az étvágy
nedve, csak fél öllel tudna följebb ugrani, övé a boldogság. Hiába, az
ostoba libák nem tartják szerencsének torkába búvni, s csupa
tiszteletből a körmös kalandorhoz, felcsapnak magasra biztosb vidékekbe.
Most a fergeteg nő, a szél dühe szétömlik a vízterén, s féloldalra dönti
a megeredt záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag, szakadt le.
A mén nyerít, a tehenek bőgnek, s a juhnyáj mint egy nyomott nép, sír az
apró szigeteken. A vész Körmösig hozza a szájízköltő hangot. Mennyi
kövér falat, mily úri különféleség, kivált az alázatos juhok, melyek sem
rugni, sem öklelni nem tudnak! hozzá mily horpasztó éhség, s mégis neki
goromba földet kell nyelnie minden zsír nélkül! Hajh! ezt tűrni, ennyi
csábításra stoicusnak lenni nem lehet. Ő szabadnak születék, hogy
ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang felé. De a
víz mély, s messze, messze tart. Egy ösztön szól benne, mit az állat is
ért, az úgynevezett életi. «Szigetemen világos hogy élek, gondolá, vagy
gondolhatá magában, mert érzem, hogy éhezem. E víz itt a sírverem,
mihelyst elnyelem, vagy magam elnyeletem. Sírontúl ugyan nyájas örömre
hí birka- s tulokbőgés, de ki tudja, nem fognám-e örökre sírban hagyni
becses fogaimat, hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe.
Azért jobb lesz visszaragaszkodnom, annyival inkább, mert ez a disznó
jég szörnyen püföl.» Körmösdeák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát,
mert a gyepre csakugyan visszaszállásolt. Még egy pár próbát tőn a bőgő
áldozatok felé, de étvágyán kifogott az életé, s mérges nyifogás közt
sérült oldalára fekvék, hogy sebét ne verhesse a kavicsnyi jég. Orrát
verhenyes szügyébe vágta, félig húnyt szemhéján felborzolá a szőrt, s
akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy fültövön üté egy
jégtojás.
A pusztai vész folyvást nőtt. A fehérhasú felhők mint könnyű habok
merültek egymásba, s itt-ott földig ereszték kesely farkaikat. A szél
ákászgalyakat hurczolt a záporban, miket mérföldekből rabolt, a jég
sűrün omlott, mintha termett fa gyümölcsét erőszak rázná le, s a sík
vizet felverte, hasonlóul a forró olajhoz, mely habzik és bugyog a
szörnyű tűz felett.
Egy vészbetört szent ének hangzott s oszlék fel erőtlenül a vad
morajban, s utána egykedvűn zúgott ég és víz. A szél visszakanyarult, s
ujra megjelent a kétség szózatja. Gyönge női hang éneklé buzgón a
zsoltár sorait:
Haragodnak nagy voltában,
Ne feddj meg uram engem.
Csattogó dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól
Ohatig. A táj rémsötét lőn, az elemharcz tetőpontig jutott. A széltorlat
bömbölt, örvénynyé kavarva a záport, s csattogtatva az összevert jeget.
A lázadó állatok torz haragban bőgtek a viharzenéhez, míg vészharangokat
vert félre a kapkodó szélroham, távol falvaktól ragadozva el a harapdált
hangot. A szent zsoltár, tört énekben töredezett elő e vad lázadás közt:
Busúlt gerjedezésedben
Ne büntess meg istenem!
Irtóztatos villám harsant el. Egy pillanatra bevilágitá a láthatárt, s
messze fenékszínen megmutatá az istenben bizót. Térdelő paraszthölgy
látszék a víz között két ölnyi szárazon. Keblét és karjait kisdedére
hajtá, hogy elfedje az úr haragjától. Rajta semmi öltöny, mind
csecsemőjét védi az, kinek az áthütő nedv szörnyű halált hozhat. Gazdag
barna haját lebontá, sátorúl terítni hideg vállaira. Szemében rémület és
éhség, arcza elkékedt a csapkodó vésztől, s rajta vérgyöngyök mosódnak
el, hajadon fejéről a jég sebeiből serkedők. Maga tépett sírkereszt,
haja gyászlobogó. Ajkán szent ének töredezik fel, erőtlenül éhsége miatt
s elverve a haragos széltől. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében
isten mentő irgalmáért, de a test roskad, s nem bir hitelt biztosítni a
vallás szavának. Felette, magasban ég a kergető villám, vörös világgal
gyujtva a vihart. E fényvonal körében ragyog a fehér jég mint bő ezüst,
a villámtér betelve mennyei derüvel, alant porrátört zápor s nedügőz
képez ködfelhőt, s benne a fény alatt mint mater dolorosa térdel az
ájtatos nő. Felséges rafaeli kép.
Két óra mulva kiderült. A lég megelevenűle, a nap szétönté meleg
szerelmét, lanyhán szárogatva a fürdött természetet, s egy tenyérnyi
felhő sem foltozá a mennyet.
Hófehéren ragyogott ki tőből az ujvárosi templom, s itt-ott fényesen
csillant meg a rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu nyelén, mint a
csikós mondja. Millió szárnyassal népesült meg a lég, a vizi zsákmányok
ismét nyugton usztak a mocskos oczeánon, s a falvak harangja isten
igazában hirdette az alkonyt.
A parasztnő lesimítá a vérében festett hideg vízgyöngyöket, s törlő
kezeiből kimerüle képén a nyomorrajz, melynek színeit eddig könyű,
vérveríték, s a csapkodó zápor kivenni nem hagyák.
Kedves ifjú kép, mig éhség és rémület be nem roskaszták, most kisértő
dúlt ábra, mely senyvesztő sír fogai közül látszik kikelni, hogy magát s
az élőket üldözze.
Ajka fakó, arczbőre kékedő és száraz, szemalja szederjes, s medrében
üveg lencsékké látszanak merevülni a beesett szemek, mikre a sovány
szemöldcsont komor árnyat vet.
Gyermekét tapintja, ha él-e? s meleg sóhaját a reszkető kisded keblébe
leheli, hogy megtartsa a szabadítás örömeig, mit isten próbája után
kegyesen remél.
Egy máztalan edényt sóvárgva forgat, nincs-e még oldalán némi maradvány,
de a tápot már napok előtt végkép levakará arról.
Hajából kifacsará az esőt, s olvadó jegeket, gyermekét megenyhíté
anyacsókjaival, s a róna látkörén védkar után vigyáz.
II. (A csikós.)
A meggyesi csárda irányában hosszúkás vonal tűnt fel a vizen, mely gyors
haladtával folyvást hízni látszék. Egy csikós csáklyázott keskeny
lélekvesztőn. Fején báránysipka zsírprémmel, s bokrétául rézkupakos
makrapipát visel, melynek oldalát még taval átverte a bűzös
dohánymocsok. Benne kétkrajczáros debreczeni szár, jóformán kurtább a
pipánál, s rajta választóvízzel liliomszál s tízorrú emberek czifrázva
megismerhetlenül. A haj nem ragyog úgy Andaluziában mint tarkóján,
kivált most csepeg a hájlétől, s rezes nyakát szépen kifényesíti, melyen
még soha sem volt nyakravaló. Ingkorcza csak nyaktövig ér, mint a római
tunica, hasát félig fedve sárga vásznával, de inas karjain pazérolva
lobog a borjúszáju ingujj. Távolról azt hinné az ember, piros csizmát
visel, úgy elsüté szárait szél és nap. Szemöldje kiáll, mint a házeresz,
s bozontos szőre aláfügg a hamis szemekre, mik gyorsabban járnak a
zsebóra ketyegőjénél. Homlokát függőleges redők osztják szét, de nem
szenvedés vagy bölcselet redői. Gyakran kell néznie az eleven nap ellen,
ha tévedt csikaját keresi, vagy enni való után vigyáz, s ilyenkor sohsem
teszi kezét ernyőül szemére, mint asszonyaik szokták. A tisztes ránczok
efféle szemlék bélyege homlokán. Szíjkorbácsa vállszalagúl van mellén
keresztül hurkolva, melynek fonása apróbb a kigyópikkelynél, s nehéz és
sujtós mint a sodrony. Különben arczfénye megközelíti a kordoványt, örök
izzadástól keze sötétpiros, s tíz kerek körmei rendkívül hasonlítnak
ugyanannyi pecsétostyához.
Ha ladikján egyet egyet taszít, kidugja zömök nyakát lapoczkái közül,
összehúzza prémes szempilláit, miközben orrát szépen ránczba szedi, s
egyet néz a vízlepte határon, hol kedvező időkben annyi toklyót s
malaczot elorzott. Kezében oly ügyesen forog a csáklya, mintha műtánczos
tréfálna egyenrudjával, s a lélekvesztőt oly ügyesen kormányozza odább,
mint a gyepen kantártalan lovát, pedig egy törökcsónak kormánya nem
bajosabb mint az övé.
Távol, a repülő szárnyasok hézagán, valami látszik vizszínt mozogni.
Más, legfeljebb bólintó bogácsvirágnak gyanítná, ő már látja a
pirostarka kendőt, melyet felé ráznak. Néhány lökésre megismeri, hogy
nő, néhányra ismét, hogy saját menye, ki szabadítást vár. Most vége a
tekintgetésnek, csáklyája gyorsan és nagyokat lök, a sajka repül, mint a
parti fecske, ő siet, siet épen úgy, mintha idegen ürüt vinne vacsorára,
mert ő sem erkölcstan parancsát nem érti, sem a tuléletért áldozatot nem
visz, őt csak a természet s ösztön igazgatja, s jót, rosszat egyenlő
tűzzel visz véghez.
– Hol jársz menyem Sári? kérdé az ügyefogyottat, midőn annyira jött,
hogy szóval érheté, oly kuszáltan kuczorgasz mint az árva daru őszszel.
– A jó isten küldte kendet apám uram, felelt a boldog szabaduló, s
gyermekét az anyai öröm ujra éledtével csókolá, miközben szemérmesen
fedé be ifjú vállacskáit.
– Nem küldött biz engem senki, édes leányom, mert én magam jöttem…
– De csak mégis az úr intéséből, igazítá szabadszájú ipát a vallásos
asszony, tudtam én, isten nem hagyja el övéit.
– Dejszen, ne volna csak ménesem harmada a nánási gyepen, s ne akarnám
látni most zivatar után, isten nevében itt veszhettél volna az övéi
között.
– Júj haj! ne vétkezzék annyit apám uram, jó hogy gyermekem nem érti,
soha meg nem halnék nyugodtan, hogy édes nagyapjától ilyeneket tanul,
mondá a hölgy együgyű jósággal, s piros fejkendőjét füleire köté, hogy
ne hallja a pogány tréfákat, miközben felszedé vizes ruhácskáit s egy
pár üres szilket kenderkasornyában.
– Jól van fiam Sára, no hát haza viszlek, csak hágj be ebbe a vizi
tekenőbe, s igyál egyet az egészségemért, ott a kulacs a vályu farába,
csak ne sokat egyszerre, mert nem lőre… Ej ej, csak már mondtad volna,
hogy igyen találkozunk, folytatá tréfásan a vén csikós, szűröm vagy
subámat előhozám vala… Fázol ugy-e kis patyolatszuka? ne félj, befűt
husz korty diószegi. De úgy látom, Miska reszket az öledben? hja!
bábátok sohsem füröszt olyan hidegben mint a jégeső. Kutya baj, majd ha
lovat őriz, az orra is befagy, mégis szuszogni kell. Dugd be fiad abba a
száraz tarisznyába, vágj egy karé kenyeret, ha éhezel, s van ott egy kis
borjúpecsenye is.
– Isten őrízz, felele ijedten Sárika, tudom, más gulyáján nőtt fel az a
hús.
– No no, mit félsz tőle, nem bődül bíz az meg kényes begyecskédben, úgy
is az öntésbe fult volna, ha el nem fogom. Gazdájának mindegy, akár mi
eszszük meg, akár a víz viszi el, válaszolt a természet fia, ellökve
sajkáját a száraztól.
– Ugyan apám uram, mit kisérti a gondviselést, tudja mit mond a VI.
parancs…?
– Nem tom biz én fiam. Gyermek koromban nem értem rá, most meg vén
vagyok iskolába járni.
– VI. parancs: ne lopj, mondá kegyesen Sárika, épen azon szajkói
stereotiphangon, melylyel iskolásleány korában észnélkül el szokta
hadarni.
– Sohse taníts engem galambom, megérem én magam törvényével. Életemben
két prédikácziót hallottam: egyiket Jankó kedves fiam tisztességtételén,
másikat, hogy harmadéve a csikós-tanyán egy legatust megpapoltattunk,
harmadikát majd elmondják felettem, ha a csizmát üresen hagyom, s az
elég lesz nekem. Aztán nem is vagyok én olyan rossz mint a pap mondja.
– Az igaz, taval is öt forintot adott kend az égett szomszédnak, pedig
kölcsön kérte.
– Mihály bátyámmal sem osztoztam az anyai részben, pedig semmim sem
volt. Neki jobban kellett, káplárviselt ember csak mégsem járhat pőrén.
– A ladányi bukott zsidónak meg elengedé a lóbőr árát, a ki Diószegre
ment deáknak.
– Hát mikor gazdámat veszett eb kergette csikóheréléskor, s elibe
ugrottam, hogy engem kapjon meg?
– Igaz, mind igaz, kend maga jó, csakhogy a hite rossz.
– Már mások is mondták, kutyahitű vagyok, de én nem hiszem. A rossz
ember nem tud aludni, pedig én lófarkára kötve is horkolnék, ha akarom.
Aztán mi az, a mit én lopok? Egy-két süldőt, ürüt, vagy legfeljebb
borjút ha ragasztok, tinóra már kezem sohse teszem. Lásd kincsem Sárika,
nekem nem kell arany, ezüst, sem sallangos bunda. Ha városban laknám,
okvetlenül többet kéne lopnom. De itt minden nyáron száz réz pitykét
kapok kommenczióban, s az nekem szűrre, szeredásra, erszényre, s
késszíjra elég ékesség. De hogy a magyar Kanahánban, mint Hortobágyot a
legatus híja, koplaljak, hogy midőn előttem szaladgál a jóizű falat,
bőjtöljek mint egy kámzsás barát, azt ugyan ne kivánja tőlem a pap se, a
ki lelke van, mert ha igen, ő lássa, kurtát húz. Aztán sehogy sem jó
sokat koplalni. Ha éhes az ember, rosszba töri fejét, s elébb-utóbb
bakot lő, de ha jóllakott, elfekszik, vagy dolga után lát. Minthogy
isten támaszt étvágyat, teszen is arról. Kövér juhot nem azért teremt,
ki jóllakott, hanem a ki éhen van. Hogy is venne számban minden sőrét és
malaczot mint egy talján sáfár, hogy ha egy elvész, mindjárt megtudja…?
– Uram bocsásd meg nékie, mert nem tudja, mit cselekszik, kiáltá Sárika
összetett kézzel, lehetetlen, hogy a ladikkal fel ne borúljunk, ha így
garázdálkodik hitével apám uram, s a hiszek egy istent kezdé magában
motyogni, miközben a kulacsból már harmadszor erősítőt vőn.
– Hü hü hü! Minap is nevettem, mert hogy Kollát uram juhászát befogták,
kinn volt Peti szolgabiró. Tudakozódott az orgazdaságokról, s midőn az
új akolbirót jól tartá tanácscsal, azt mondá paposan: isten megőrzi,
oltalmazza a hű pásztor nyáját. Püff! jövő éjjel elhajték tőle tizenhat
hágó kost. Egy istenem, lelkem, oly igazott a mint hogy Peregi Marczinak
keresztelt a csürködi káplán, én mitsem tudok róla. Nem szoktam
egyszerre egynél többet hozni, oszt meg a kos büdös, nem is enni való.
De mégis jól esett, mert az új juhász bojtárja istenre bizá a
nyájőrzést, s maga a csárdába ballagott, pedig egy jó rekrutája
sincs.[1] Már én magam járok a ló faránál vagy viczecsikósom.
Megtanultam, hogy kell istenre bizni a ménest, ha vasba akarom magamat
veretni.
Sárika ezalatt megvidámult a kulacs tartalmától. Látá, miként ipa
javíthatatlan. Szánta őt, a gonosz áldozatját, holott féllába már
sírban. Csendes hálát adott titkos fohászban, hogy ő jó keresztény, s
talpon állva mehet a paradicsomba. Piros kendőjét leoldá, mert a
diószegi lelke áthatá. Gazdag haja pongyolán hátra tekerve, s így
fonatlan kontyban feküdt a gömbölyű nyakon. Arczain megtértek jószívű
vonásai, miket kétség s rémület ijesztőkké tőn, s átpirulva a bor édes
erejétől, mint két piros alma ültek a szép haj árnyában. Élénk, szelid
szemek, piros gyenge ajk, s a menekvés öröme szépíték a kis paraszt
menyecskét, s bizonyos szabadság ült őztekintetében, mely csak a bortól
szokott megjelenni.
A vén Marczi elmondta védelmét, s megnémult. Nyakát ismét kezdé
kidugdosni lapoczkái közűl, s minden lökés után nagyot nézett.
Sárika hiában szellőzé ki fejét, s fútta el meleg lehelletét, a bor több
több gerjedelmet költött vérében. Pillái fáradtan jártak, s ő vígan és
édesen nézett alóluk, mint a boldog gondfeledés. Álmot űzni kihuzta
Miskát a száraz tarisznyából, hová ipa tanácsára helyezé. Betakarta
szikkadt ruháiba, felcsókolá gözűi álmából, s emlőcskéjét nyujtá kendő
alá rejtve; maga pedig kegyes harmadrész hangon, de kedélyesen leánykori
dalt kezdett:
Kinek nincsen szeretője,
Menjen ki a zöld erdőre;
Irja fel a falevélre:
Hogy néki nincs szeretője.
Ej mit! nagyon bús, gondolá magában, hisz innentúl az uramnál leszek, s
pajkos mosolylyal csintalan dalt kezde:
Ma menyasszony, holnap asszony,
Holnapután komámasszony;
S esztendőre vagy kettőre,
Szükségem lesz a bölcsőre.
A vén Marczi addig egész erőből csáklyázott és nézett. Maga sem tudta
mit; de már úgy ususában volt, hogy nyakát éjjel is gyakran kidugta
lapoczkái közűl, ha ébren volt.
Sajátságos példány a puszták fiaiból. Ő iskolákat nem járt, sem az
életben senki nem tanítá. Öt éves korától mindig pusztán lakik, vad
lovak, betyárok s dologtalanság közt. Nem ismer erkölcstant, s
hitágazatokat, a keresztségről azt hiszi, csak egy lucskos szokás,
melyben nevet osztogatnak; Krisztust csak nevéről ismeri, apostolait úgy
sem; jog, törvény, s polgáréletről fogalma sincs, pappal s tanitóval
éltében nem beszélt; bűn és erény, üdv és kárhozat, jutalom s bünhödés
előtte nem magyaráztaték, s szivében mégis annyi jóság, részvét,
feláldozás, hogy felebarátért kész életét adni. Oly csendes, nyugodt,
elégült, hogy irigyleni kell. Egyetlen bűne apró orzásban áll, de az nem
birvágy, káröröm, vagy ártó szándék műve. Ő nem akar fénylést vagy
bőséget, sem a gazdagokat irigyen pusztítni. Ő a természet első
ösztönénél marad, ha éhsége csillapítva van: vágya megszünik. Ennek is
azon győződéssel szolgál, hogy az nem bűn, hogy az szabados, hogy az
természetes, s vele senki nem képes elhitetni, hogy az vétek, s ő
bűndíjt érdemel, mert őt csak a természet tanítá, s ott mindennap látja,
hogy a farkas elviszi a bárányt akárki nyájából; a kánya ott ragadoz
csirkét, a hol kap, s ötven évtől ő is úgy teszen. De azért nem korhely,
nem naplopó. Szolgálatot keres, s abban ügyes, pontos, hű. Bár minden
minister oly lélekismeretes volna! Gyűlöl minden erőszakot,
alárendeltjeit szereti, ügyeikben igaz s szigorú biró, érdemeiket
értőleg tudja méltánylani, s a kontárt, idétlent vagy gazot nem tűri.
Gazdáját tiszteletben tartja, s egy hosszú életet leél, a nélkül, hogy
egyszer verekednék, kétszinű volna, vagy embertársa ellen rossz gondolat
kelne szivében. A józan ész ép oly természetes épségben fejlik ki nála,
mint az erkölcs. Neki nincs naptára, s mégis minden időpontot meg tud
határozni. Ismeri az évszak négy cyclusát, tudja, mikor kell csikót
herélni, hágatni, s különválasztni az anyakanczát. Tudja, melyik lova,
melyik napon, hány évü; ismeri a téli s nyáréj csillagait, perczre
kiszámítja mit, mennyit lehet hajnalig tenni; mikor lesz eső, szél, hó,
vagy rendkivül szélvész; tanyájáról a katankórót s bogácsot ki tudja
jelelni, mikor, melyik irányban kél fel vagy megy le a nap, s a
csillagot nevezni, melyik alatt egyik vagy másik karámja fekszik.
Földrajzi tanja a hortobágy mellékeig terjed, de azt tökéletesben
ismeri, mint leghiresb szaktudós a földtekét. Tudja, hol mínő a gleba?
melyik rész mit terem legjobban? hová mit kell vetni? hova önt
leghamarabb a viz? hol a legjobb juh-, gulya- vagy ménesnek való legelő?
hol kell tavaszszal, nyáron, vagy ősz felé étetni? merre van métely? hol
vannak jó füves locsogók? s minő zsombékok közt terem csomorika? merre
legmélyebb a viz? hol terem legizesebb sás, fedélhez való nád, vagy
megfonható gyékény? hol jár legtöbb túzok? merre költenek vadludak? hol
szedhetni legtöbb szárcsatojást? merre lehet vizek és lápok közt
rövidebben jutni egyik vagy másik faluhoz? hol szikes, bogácsos, vagy
kopár a mező? s merre jár legtöbb jég, vagy forgószél? Legfeketébb éjben
egyenesen megy, hová akar, rétek és kákások millió ösvényit mind ismeri,
melyik hová visz, s beláthatatlan út- és jeltelen gyepsíkon soha el nem
téved.
E mellett eszes, dolgaiban teljes tárgyismerő, találékony, magán
segíteni tudó, s mindenek felett jószivű. Oly szorgos dolga nem lehet,
hogy ideje ne volna, ha kell más baján segíteni. Soha egy itcze bort nem
iszik, hogy mást meg ne kináljon. Az embert ismeri, s az
osztálykivülieken is hamar keresztüllát.
Mennyivel épebb, eredetibb, okosabb faj a nyugoti földek aljnépénél,
melynek buta, goromba s haszonvehetlen példányit oly szomorító
sajátságokkal találjuk az életben, vagy színpadok bohózataiban; de
kiknek a roppant német föld, a magyarnémet s fajzott félmagyar mosolyg,
örvend s tapsokat áldozik.
E könyv folytában alkalma lesz az olvasónak csikósinkról jobban
meggyőződni, mégis sok felvárosi gyáva németmagyar, félénk tőkés, bukott
kalmár, üres kenyérevő, vagy külföldhöz csatlakozó majom, ki egész
életét nehány fojtó légű utczán, s gaminok, zsebelők ólálkodási közt
tölti el, undok megvetéssel, átkul, vagy gyermekijesztőleg nevezi a
«csikóst», s ha sorsa véletlenül egyszer az alföldre híja, bucsúvétel s
végrendelet után indul az ártatlan nép közé. Sőt több zugolyiró, ki
minden tárgyismeret nélkül, hallomásból firkál, vagy legfeljebb
kocsiablakon néz utazó pudli s tökéletlen térkép közül a pusztára
egyszer: nem irtózik őket úgy állítni elő, mint egy rémitő nemét az
alföldi vadaknak.
Rágalom, nem igaz! E nép jó és férfias. Gazdag romlatlan tárgya, eleme a
civilisatiónak, melyből hasznosabb, gyümölcsözőbb ivadékot idézhet elő
törvény- és jogérdek, mint a nyugoti elsatnyult vérből.
Csak az minő sajátságos Peregi Marcziban, hogy szóval sem kérdé Sárikát:
mikor, miként jutott a veszélybe? Ő menekvést szükséglett, Marczi
megtevé, s többre semmi gondja. Épen ily vágytalan minden ujság iránt.
Ha vásárra – a világlátás egyetlen helyére – húsz évben egyszer
elmegyen: nem szájong, nem ácsorog, nem kérdezősködik. Megveszi a maga
pár csizmáját, s aztán beül a csapszékbe. A Hortobágyon sokszor furcsa
vendéget lát. Neki mindegy: londoni utitáska, vagy magyar borztarisznya,
piperés szinésznő, vagy legkülönczebb angol. Ő nem bámul, s tartózkodik
tőle. Rá sem ereszti szemeit. Elmondja «jónap»-ját, azzal fejébe nyomja
süvegét s leül a tölgyfa asztalhoz. De ha felkeresik, s szóba állnak
vele: bátran, fogultlanul beszél, egy pipa dohányt kér, kupáját nyujtja,
s tüzet ád.
Sárika megunta a dallást, s hogy szóra hozza ipát, a nélkül, hogy amaz
kérdezné, kezdé elmesélni esetét.
– Mert, hogy aztán György sógor, az ángyom, uram, és a szóga gyékényt
szedni mentek: ételt kellett vinnem a kanálos tóhoz. Már azelőtt jött
volt az áradás, de csak azt tudtuk, hogy megelégli tán az uristen. Egy
kenyeret, s Miskát lepedőbe kötöttem, mert nem volt kire hagynom, egy
szilke lencsét füstölt disznóhússal, másikat jó tojásos lebbencscsel
kasornyába tettem, s a hogy lehete kerülgetém az iszapos vizet. De meg
az utat sem tudtam biz én, mert mióta kendtül elszakadtam, nem igen
lódultam a pusztára. Egyszer lelkem adta veszem észre, hogy nő az
áradás. Én csak ellábaltam volna isten nevében, de a Kunság felől úgy
tódult a víz, hogy mindenütt sarkamat érte. Akkor hamarjában
elszabadulhattam volna a nánási kenderföldek felé; de ki hitte, hogy
ilyen itélet lesz rajtunk? Azután késő lett. A rakottyás gáton elcsapott
a víz, s úgy jött a mezőre, mint mikor kiöntjük a fürösztőt. Egész addig
kergetett az öntés, a honnan jövünk. Tovább nem futhattam, mert előttem
összecsapott a víz, s karikába fogott. Azt hittem, állóhelyemen nyél el
az itélet, mint Zsodomát, Gomorát: «de az úr énnekem őriző pásztorom,» a
föld csatornáit bezárolta végre, s én a gyepen maradtam mint az üres
halászkunyhó. No biz, isten bocsáss – folytatá önfeddő mosolylyal Sárika
– jó lett volna kunyhónak lennem, beletenni édes szülöttemet, de így
istenbe bizva, szabad ég alatt vártuk az inséget, mit szent felsége
reánk mért…
– Sohse mérte biz a, ki is tudna oly isszonytalan vizet cseberszámra
mérni, a Tisza megnőtt, a Hortobágy áradt, a rétek kiöntöttek, a ki
lelke van, s készen lett a fürdő.
– Első éjjel nem mertem aludni, hogy a víz alánk fut, vagy a Jónás hala
eljő a Tiszából s elnyeli Miskát. Minden faluról behallott az estharang,
s én még sem mehettem templomba. Éjjel szinte halálra féltem magamat. A
kiöntött rókák csaholtak, s ez a csendben oly közelről hallott, hogy
minden lépten nyomon szikrázó szemöket véltem látni a sötétben. Egy
farkas borzasztón vonított, azt hittem, szagomat érzi…
– Láttam hunczfutot, holnap utána megyek komondoraimmal. Pistát
küldeném, de a csárdába ment egy csikóskötőfékkel Lajos ur számára, s
onnan anyjához gyalogol, segítni a vásár hetében.
– Hajnalban láttam messziről egy kompot. A nemesek hadnagyának vittek
rajta nádat, mert hogy restellátió lesz, pénzt kapott. Sirtam, ríttam
utánuk, de ez a nemesember-féle nem hajt a parasztra…
– Virágvasárnapján a nádudvari bojtárok megnyúztak közűlök vagy kettőt.
– Máskor, ha a nap feljött, sohasem féltem, folytatá Sárika, de most nem
tudtam megnyugodni, pedig az esti imádságot is elmondtam reggel. A
kenyér- s ételből keveset ettem naponkint, s egész pénteken bőjtöltem,
hogy ki ne fogyjak az eleségből, mert nem tudtam, meddig próbál az úr
haragja. Magam készen lettem volna a halálra; de Miskát szántam. Nem
szeretném, ha meghalna, mig fel nem veszi az úr vacsoráját. Nyolczadik
napra letettem minden szabadulásról. Dániel próféta csak három napig lőn
az oroszlánok vermében, pedig én csak parasztasszony vagyok. Igaz, hogy
a Hortobágyon nincsen oroszlán, de ételemet egy cseppig megettem, s
kenyeremből is csak száraz dúcza maradt; ha egy falatot nyeltem,
számpadlásáról mind lehordta a bőrt. Nem hiszi kend, mint elfogy az
ember, ha rebegésben van. Ujjasom pitykéit hónaljig be tudom hajtani,
pedig azelőtt alig fértem bele…
– Szegény árva bogár, hát senkit sem láttál, hogy kihuzzon, a ki lelke
van?
– Madárnál egyéb lélek sem jött felém, az is csak hojsza és libucz,
pedig mindenik rosszat jelent.
– Hát urad az ebszülötte? tán borsért paripáztak rajta?
– De bizony félek, isten irgalmazzon neki, hogy gyékényszedésnél behalt
az öntésbe.
– Hiszen nem ürge, a ki lelke van, hogy mindjárt elázzék. Osztán túl a
kanálos tón, a sőre nyomást sohse járja a víz. Ott akar hat lóval
elszabadulhattak, s a kócsi puszta felől el lehet ballagni Jeruzsálemig
is. Mikor apad a víz, Kócson innen, harminczhét ölnyire napenyészet
felől lesz legelébb száraz. Arra befelé még nem értem áradást hajason, s
kopaszon is bajoson.
– Nahát tán keresett, vigasztalá magát Sárika, de nem akadt reám. A
kúnhegyesi kondás is akkor menté meg feleségét, mikor már belefult.
– Utczu hédervári lobogós! a Józsa ispánja ugyan finczoltatja lovát –
mondá a vén csikós egyet sodorítván deres bajuszán, miközben kidugta
zömök nyakát lapoczkái közűl, s amúgy szokásaként nagyot nézett.
– Mit beszél kend, hiszen ökörnyált sem látni egész határon, – felelé
Sárika, napernyővé emelt tenyere alatt nézvén szerte szét.
– Csillagom adta, az a ficzkó még ma vacsorán éri Pilátust; – folytatá
Marczi merev néztében, a nélkül hogy a menyecskét hallaná. A hun ni!
ballába kilóg a kengyelből. Minek is a lovon sok teketória, jobb szőrén,
pőrén ülni, s ladikját nyílsebesen hajtá a partfelé, mely szemlátomást
közeledék. Ejnye kutya kurta! – folytatá nyugtalan hévvel a csikós – már
térde is fityeg, volnék csak helyében, átszorítnám makranczos fakóját,
hogy bordája horpadna meg bele.
Azalatt gyepszél közelébe nyomult a sajka. Marczi ereiben sebesen vert a
vér. Szeme lobogott mint a martaléklátó tigrisé, s mohón nézte a lovag
minden mozdulatát. Nyakán dagadtak az inak, arczára vér tolult, fején
felborzadt a szürke haj, s csaknem magán kivül lőn. Igen! mert egy
embert látott végveszély szélén, kinek reá szüksége van, ki nélküle
elvész, kínosan, megmenthetlenül. Lelkében egész erőből feltámadt a
szenvedélyes részvét, annyival inkább, mert itt a segély szakmányába
vágott.
– Ott van la! ragadja már a milliom adta; – kiálta hirtelen, a csáklyát
elvetve kezéből. – Szeme megtelt vérrel, ökle reszketett, s mint hiúz
kiugrék a sajkából, feledve, hogy menye s unokája aláborulhat, hogy
lábát törheti, vagy mélységbe bukhatik, honnan nincs menekvés.
Egy percz alatt gyepen lőn a kötésig érő vízszélből. Korbácsát kiakasztá
nyakából, s «hahó»-t kiáltva, merészen futamlott a ragadó mén elé.
Mesteri biztos kilökéssel nyakába veté a szíjhurkot, s nyelével rárántá,
hogy a ló nyekkent belé. Most rugott s ágaskodék a szilaj állat, de ő
visszarántá aczélerővel, orrát oldalon sujtá korbácsnyelével, s fültövön
ragadva mozdulatlan tartá, míg az ispán leszállott, s megszabadult.
[Illustration: Visszarántá aczél erővel.]
III. (A hortobágyi csárda.)
A debreczeni uton addig különböző jelenetek folytak. Egy gyaloghid[2]
czölöpjét kimosta az iménti fellegszakadás, s az emeletmagas tótszekér
alatt lerogyott. Kilencz száraz macska[3] van elibe fogva, de két
szökött katona kihúzná helyökből. A tót iparkodik ostor- s
tengelyemelővel, de mig egyik kerekét kihúzza, a másik merül agyig.
Végre azon magyar gondolatra jő: «inkább hátra mint előre» s csikóit az
épület farához ragasztja. A csikók igyekeztek is az ostor pattogásira,
de a merény siralmasan ütött ki, mert a szekér hengerbuczkát vetett s a
zápormosásba önté tartalmát.
Tova előre árúszállító ládák feküdtek két oldalra az útfelen szörnyű
halmazokban, miktől fuvarosaink megszöktek, mennyei őrszemre bízva a
bécsi kalmárok véres, vagy legalább hamis verejtékét. Itt-ott egy-két
istráng, szétszakadt nyaklók, agyába tört küllő, vagy lőcsdarab, a
sorssali küzdés mindannyi díszjele, mutatják, hogy a fóti atyafiak nem
malæ fidei deserteurök, de már se szekér, se hám nem maradt, mikkel
tovább vontassák a lógyilkos sarat.
Messze háttérben hosszú sorral látni ácsorgó kocsikat. Füred felől egy
jó darabon agyagtöltés létezik néha, hébe-korban, mig a marhák és az
utasok földig nem gázolják. Ezt most elszakasztá az ár, s közepén
közönyösen rohogott keresztül, mig a bús magyarok partján káromkodtak.
Mégis kifogván minden búbánaton, két üres szekeret nyujtottak keresztbe
a viztörés partjain, s rájok fektetvén egy vendégoldalt, mint valamely
korcsolyán huzgálták által egyenkint a pakolt ládákat. Igy aztán
egymásnak segítve, harmadnapon szépen úthoz fogtak, s két héttel vásár
után hihetőleg be is értek Debreczenbe, ha minden lovok meg nem döglött,
vagy végkép el nem csapott fejök fölött a habarék.
Itt szárközépig vízben nyúzták a lovat, mely földi adaját, a nem rögös
ugyan, de annál síkosb pályán végkép lefizette, ott dülés után rakodtak
fülig csatakosan, egy roppant úti batardba, melyet e vidéken tíz-húsz
évben látni, de nem is ide való; amott mint a hengergöző bivaly, négy
lábbal állt ég felé egy felborult szekér, mig a hortobágyi csárda
közelében nehány bogárhátú, értsd ernyős kocsi, dalos[4] kerékkel
ténfergett a boldog révparthoz.
És a hortobágyi csárda áll, és maradni fog, míg le nem dől, miként azt
kezdetben egy naturalista kőműves teremté, sőt meszelve sem volt, kivül
legalább, a nyolczszáztizenötödiki biróválasztástól. Véggel
Debreczennek, hassal egy özönvizelőtti állásnak feküvén. Ereszét tömör
bolthajtások tartják, közönként vasrudakkal egymáshoz foglalva, s
alattok a piros, de gödrös téglákkal kirakott folyosó nyúlik el. Ama
rozsdás és mocskos vasrudakon pedig füstös kolbászok szellőznek
sorjában, miknek mázsákra menő tömege, annyi közlekedés, s jött-ment
csavargók közt bántatlanul telel és nyaral. Belől nehány vendégszoba
találtatik, miken siralmas nótát nyikorog a mosatlan ajtó. Némelyikben
árpa vagy köles van letöltögetve, nemzetes Kátai uram édes tulajdona,
mely már a vermekben, padláson, s magtár-hombáriban meg nem fért. A
butor mindenütt két-három fehér, vagy inkább sárgult fenyűágy, zsáktalan
tavalyi szalmával, ugyanolyan asztal, s nehány festetlen szék, melyek
dühösen szétvetik durva lábaikat, mint egy perelő gazdasszony. És ezen
együgyű eszközökre ákombákon s irgalmatlanul van besütve a D. V.
bilyog,[5] mely annyit tesz: Debreczen városa. Ez egy dicséretes
ősszokás, mely marhán és ékszeren, firól-fira, nagy tiszteletben
gyakoroltatik. Különben az ónas ablakokat mészpettyes vasazat őrzi, s
függönyök helyett repedt deszkatáblák tesznek szolgálatot, miket
csepümadzaggal szoktak bekötözni, ha akasztójuk elvész. Téli ablak
nincsen, s nem volt, de minek is? Ugyanazért annak idejében minden szoba
hideg mint a csűr, nyáron pedig tele van bolhával. Ha idegen felföldit
éjjel beszállítnak: azt hinné, börtönben van. Hja, biz az így volt és
maradt szinte egy századig.
A város nem akart építni, pedig a haszonbér folyvást feljebb rugott, a
csárda nem intéze kényelmet, pedig egy kalán lélöttyért csőd alá
kényszerít, s vendégei száma vetekszik a pesti Angolkirálynővel. Most
épités történt, vagy inkább tatarozás; de mi, a történet korához tartjuk
magunkat. Pinczér ritkán van. Számolni a leányasszony szokott, a házi
ifjasszony hajadon rokona, egy kerekhasú debreczeni leány. A pinczéri
tisztet tagbaszakadt szolgáló végzi, kinek nem igen tiszta, de annál
puhább és tömöttebb hajfonadéka, bokros szalagban veri az inát. És neki
minden áron kedvét keresd, ha idvezülni akarsz, azaz ha éhszomjan nem
akarsz megveszni. És ha a hús egy-két órával késni találna a leves után,
meg ne szólítsd feddő vagy sürgető szózattal, mert úgy lemocskol, hogy
az irósvajat se tudod lenyelni.
A fentisztelt állás tátott szájjal, azaz nyitott ajtóval ásít az
udvarra, az annyit tesz, hogy az országútra; mert kerítés nincs, s a két
épület közti tér merőn kerékvágásból áll. Különben az ó kaloda[6]
tanítólag hirdeti: mi az, ha eszménk áll és nem halad. Oldalán semmi
ablak, semmi nyílás napvilágnak vagy légnek. Egyetlen szűk ajtó szolgál
e czélra, melynek alszegletén lyukat rágtak az anarchiában élő
patkányok. Világot két kapujától kap; s ha ezt zivatarban beteszik: a
sötétség oly illendő, hogy kaputot lehetne szabni belőle. Ilyenkor
iszonyú gyülést tart a szarufákon fecske és veréb; a szagra pedig, mely
benne terjedez, nem vállalkozik a legtapasztaltabb orr is. Nádtetője
mohos ugyan és idomtalan magas; de kormos fala annál alacsonyabb; s
rajta emlékelőtti időkből díszlenek botrányos firkák, karczolatok. Ott
láthatni a divatos «ma pénzért, holnap ingyen» felirást; odább: «nem
mérnek itt egy petákost, hanem csak tiz karajczárost»; ismét odább a
vakolatba vésve:
«Ide bucsujárni fárad,
Kinek a torka megszárad,
Bátran az ivóba tekint,
Nem bántják a szegíny leginyt.»
Túl azon vastag szénnel irva:
«Ha nincs pénzed, kengyelbe![7]
Nem adnak itt hitelbe.
Jó a pálinka reggel,
Ide hát egy üveggel.»
Ezen kívül mészszel, téglával, kréta és rajzónnal temérdek csárdai
vicczek, útféli tréfák, nevek, pajkos ötletek firkálva, s egy sereg
bikafő, mészárosbárd, csintalan tárgyak, betűk, s néhány hős betyárok
Zöld Marczi korából, mélyen a vakolatba karczolva; úgy, hogy lehetetlen
helyet találni, hová egy szót olvashatólag irhatnál. Körüle most récze-
és lúddögök nyújtóznak, a lábát kivont nő kövér tanítványai, miket az
iménti jégzápor hevenyészett agyon. Fedelén hasogatott gyékény s káka
szárad szőlőkötéshez; középen húsos levelű elevenzöld fülfű, a háznép
sebgyógyítószere; két végén rozzant gólyafészek, melyekből kiszedték a
fiakat, hogy le ne hulljon az ételekül hordott béka s vizikígyó; a
gerinczen pedig ős anyaként járdal kövér ordas macska, mely termetében
kutyával vetekszik, a helybeli galambgyarmatot con amore melleszti s a
háznál sok kiváltsággal bír.
A csárda s környéke élénk és népes, kivált most, hogy vásáros idő van.