Mult délután a villamos egy hosszu, alacsony fal mellett szaladt el,
mely mögül – alattomosan – ciprusok és márványtömbök kandikáltak.
Hevesen verni kezdett a szívem. A halottak az élők vis-á-visjai? Itt
vannak közöttünk, szemben ezzel a kerttel? Beépitkeznek a város szívébe?
Kétségbeejtően világitott a gondolat. Alapjában pedig nem is volt jogom
csodálkozásra.
* A csecsemő, mielőtt elszenderül, sír, mert fél az álmosság okozta
agyvérszegénységtől. Mi tapasztalt felnőttek mosolygunk ezen. Azt
hiszem, hogy a halottak is igy szánakoznak rajtunk, hogy jajgatunk,
mielőtt elaludnánk örökre. Számukra nevetséges ez az idioszinkrázia. Ők
tudják, hogy jó aludni, s mikor éjjel látják kigyulladt szemeinket,
sopánkodva mondják: „Még mindig ébren vannak, virrasztanak szegények.
Látom, világos az ablakuk.“
*
Szeretem a temetőket. Egyszerüen és közönségesen szeretem a színeit, az
őszi okkersárgáját, a haragoszöld árnyalatait, a csendjét, mely ugy
veszi körül, mint néma zivatar. A festők szeretik igy a tengert. Csak a
ragyogását látják, a hullámzó vonalait, melyek mögött mélységek
lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, csüggedten és
regényesen, a sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét,
a címereket, melyek családi kripták homlokán komorkodnak. Cifraság
mindenütt. A kövér talaj, mely hullákon hízott meg és a virágok és az
arany délutánok csak a szívek szerelméről beszélnek. A termékeny
ellentétet bámulom itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint
kiscseléd a konyha piros papirjait, mint sápkóros leány az esküvőket és
a színházat.
*
Mikor megkezdődik az élők végtelen körmenete a halottakhoz, bámulok
azon, hogy ők, akik legtöbben vannak, akik a legnagyobb népet és
hadsereget alkotják, a világ igazi nagyhatalma, a mi háromszázhatvanöt
napunkból évente csak egyetlen egyet követelnek maguknak. A kínai
halottak jóval szigorubbak. „Kinában – olvasom egy utirajzban – a halál
annyi helyet foglal el, mint az élet. Mihelyt elhunyt valaki, fontos és
gyanus személyiséggé válik, – bizonyos ártalmas pártfogóvá, – aki
haragos és durcás, valaki, aki jelen van, s akit ki kell engesztelni.
Élők és halottak közt a kötelékek korántsem oldódnak el, a szertartások
folytatódnak és állandósulnak. Szüntelen el-elzarándokolnak a családi
sírhoz, tömjént égetnek, tarackot durrogatnak, rizst és malacot visznek
a halottaknak, leadják náluk a névjegyüket egy papirlap alakjában,
melyet kaviccsal nyomtatnak le.“ Mi sokkal feledékenyebbek vagyunk.
Elfelejtjük, hogy még mindég hagytak nálunk annyi eleven-erőt, mely a
föld összes dinamógépeit elindithatná. Itt terjeng közöttünk a hatásuk,
beszívjuk a tüdőnkbe, táplálja a vérünket. A toll, mivel írunk, a papir,
mire írunk, a lámpa, minél írunk, mind-mind az övék, az ő találmányuk és
tulajdonuk, csak kölcsön kaptuk tőlük rövid használatra.
*
A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy
virágát, összeborzong és feljajdul. A suttogás, ami a mezőn meg se
hallik, kiáltássá dagad. Ezer és ezer hajszálgyökér bogozódik minden
tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok,
melyek még kinyulnak a sírból és követelik jogaikat. Kikötő van itt.
Minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló oceánon
átcsapzott szemfedővel vergődött idáig, és miután leszedte vitorláját,
révbe ért. Ez a nyugodalom csalogatja ide azokat a nagyon magányos
sétálókat, akiknek még halottjuk sincsen, és mégis idejönnek, a sírás
roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Mig itt vagyunk, csak mi
sírunk. De mikor este kiballagunk a kapun, és kattognak a zárak, sírni
kezdenek a fák, a füvek, a keresztek és a márványangyalok, a büszke,
feszes márványangyalok is kezükre engedik szelíd fejüket és ők is
sírnak.
Ez az a bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen
dolog, amit még nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és
valami unszol itt a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a
mérőónt és megmérjem a mélységét.
*
Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami,
valami elkezdődik…