Állok a sötét, sáros kórházudvarban s várom a csengőt, hogy felmehessek
egy betegszobába. Felettem madarak szálldogálnak. Nincs annyi erőm, hogy
felemeljem a fejemet és megnézzem, micsoda madarak. Ha varjak, akkor
alázatosan köszöntöm őket és kiengedem a gond fekete madarait, hadd
ujjongjanak és károgjanak velük együtt, a téli égbolton.
Rongyember lennék, ha most másról is tudnék gondolkozni, mint erről az
ódon, patikaszagu kórházról, mely a kolostorhoz és a kálváriához
hasonlatos. Kőlépcsőit már millió és millió láb rótta. Ki is vannak
vájva, mint a zarándokhelyek oltárkövei. Mikor felmegyek, sóhajtoznak
alattam. Néha aztán eltévedek a folyosókon. Egy ajtót nyitok ki, mely
nem tudom hová vezet. A folyosó mélyén, valamelyik sarokban, alszik az
idő. Maga a középkor szunnyad itt és hogy pár lépést teszek, a cipőm
zajára felébred, öblösen-furcsán kong, a pincék mélye is morajlik. Akkor
sietek vissza.
Még egy ilyen folyosón kell végigmennem, hogy abba a szobába érjek, ahol
az öngyilkosok fekszenek, sorjában, egymás mellett. Két pad áll a szoba
ajtaja mellett. Az egyiken egy nadrágtartót látok. Ugy teszek – magam
előtt is – mintha nem venném észre. Sietve van odadobva –
félreérthetetlen sietséggel – és a bőrleffentyüje kissé lecsüng a
földre. Anélkül, hogy pontosan megnézném, megállapitom, hogy az anyaga
jó, a gummija rugékony s a két szalag valaha kellemes feszüléssel
simulhatott a vállperecekre meg a lapockákra. A színe galambszürke. Csak
éppen felül van egy nagyon vékony vörös csík s kissé lejjebb egy
babszemnagyságu foltocska, szintén vörös és nedves. A bőrben préselt
aranybetük: _férfidivat_. Csodálatos, hogy a férfidivat mennyire haladt
és az emberek mégse óhajtanak élni, még ezekkel az elsőrangu
galambszürke, kényelmes nadrágtartókkal sem, melyeket itt, a kisérteties
ruhatárban vetnek le, mielőtt bevinnék őket a szobába. Ugy látszik, a
nadrágtartók mégis jobban vannak összeszerkesztve, mint mi, emberek.
Mert a szobának állandó a létszáma. Ha elmegy egy, akkor jön helyette
kettő. Szegények, akár a törött kancsók, melyekből vörös bor szivárog. A
homlokon, a halántékon vagy a mellen egy-egy piros lyuk. Ezek a csöndes
emberek határtalanul tudtak gyűlölni. Sohase éreztem, hogy a gyűlölet
ennyire örökkévaló. Egy napon rájöttek, hogy igazi ellenségünket a
tükörben kell keresni. Birokra is keltek vele – ezzel a tükörképpel – és
ölték a visitó és orditó testet, kegyetlenül, mint böllér az áldozatát,
késsel, pisztollyal, kötéllel, vagy vízzel és végre a földre teritették.
Most előttük hever az ágyon, a préda. Ők pedig nézik alélt szemükkel a
hosszu testet, a hosszu lábakat, a hosszu karokat, érthetetlen
mosolylyal, mintha ismerkednének velük. Mert egy pillanatban egészen el
akarták felejteni. Az ismerkedés azonban nem megy simán. Zavartan állnak
szemközt önmagukkal. Külön-külön kell gondolniok a szemöldökükre, a
mellbimbójukra, a térdükre, mely már eltünt előlük, végképp, annak a
percnek a ködében és most fáradságos agymunkával visza kell idézni ama
dolgok közé, melyeket látnak, a székek és lámpák közé. Meg kell szokni
az életet is. Van például egy fehér, enyhe folyadék, melyet ugy hívnak
mindnyájan, hogy tej. Ezt is meg kell tanulni, minden dolog nevét, az
egész _abc_-t, ujra. És fáradtan mosolyognak.
De a szájukon még mindig van egy kis fényes tajték, láthatatlanul, a
vadászszenvedély lihegése. Én láttam már az életvágyat, meztelenül, de
az nem ily lüktető, mint ez a másik vágy, mely az élet ellen való és a
száj, mely az életért könyörög, nem tud oly keményen könyörögni, mint
amily keményre feszül a száj, mely visszaköpi és kiokádja az életet.
Békétlen küzdők, akik oly csatatéren jártak, ahol csak ők maguk
harcoltak és maguk voltak a „jóbarát“ és az „ellenség“. Vért látok ezen
a csatatéren is. A visszájára forditott életvágy a kétségbeesés erejével
rázza őket. Nyugtalanul hevernek ágyukon, forognak és nyögnek, mint akik
egy végtelen, álmatlan éjszaka végét várják. Álomport vettek be és mégse
tudnak aludni.
Akik pedig idejönnek, ezekhez az ágyakhoz, önkéntelenül valami
szemrehányásnak akarják elejét venni, tompítják a taglejtésüket,
szerények és szemérmesek, apró gombolyaggá szeretnének összezsugorodni,
sün módjára. Érzik, hogy tolakodók. Azzal, hogy jönnek és azzal, hogy
élnek. Beszélni nem igen tudnak. Csak nézik a drága, kedves embert, aki
meg akart előlük szökni – egy mellékajtón – és az is néz rájuk kissé
dacosan és kissé a rajtakapott gyermek pironkodásával, aki valami
tilosat és értékeset tört össze, ami nekünk kedves. Bámulják a
kalapunkat, mely ittmaradt volna nélkülük és nem tudnak elfojtani valami
halvány, alig látható mosolyt, mikor elmenet nyakunk köré csavarjuk
vastag gyapjukendőnket, nehogy megfázzunk a nyirkos levegőn. Ha ismertük
őket, akkor – akár bevalljuk, akár nem – felelősséget érezünk, a
tettükért. Talán mi is okai voltunk, mindnyájan, akik élünk. Hiszen mi
alkottuk az életüket, melyről lemondtak. Az ő életük a mi életünkből
rakódott össze. Egykor talán egy taglejtést tettünk, mely csüggesztette
és elszomoritotta őket, vagy csak felsóhajtottunk, csunyán és magunkból
kikelve. A tele pohárban oly sok egy utolsó csöpp, annyi, mint egy
óceán. Ezért vezeklünk mindnyájan. Nem vagyunk jók, vagy irgalmasak,
szükségünk van, hogy itt legyünk. Dadogva meghívjuk őket az élet
vendégségére, melyről távozni készültek, maradjanak még közöttünk,
legalább virradtig, aztán menjenek el, velünk együtt. Hiszen mi is
elmegyünk. Nem sokat igérhetünk. Csak szerény asztalunk van, nekünk is,
édes és keserü szerepel életsorunkon, de tudjuk, hogy jó a lépesméz és
kedves a hegedüszó meg az áprilisi eső. Lesütött fejjel állunk s várjuk,
elfogadják-e szerény ajánlatunkat, bűnbánó meghívásunkat?
Nem tudom, megértenek-e bennünket, mert mi az agyunk és szívünk
megpattanó erőfeszitésével – minden lélektani tudásával és minden
szeretetével – sem tudjuk megérteni őket. Csak azt az embert érteném
meg, aki elkészül erre a tettre. Ez szabadságot jelent. Ha a zsebében
állandóan egy forgópisztolyt, vagy egy gramm morfiumot tart, akkor
megszerezte magának a jóérzést, hogy bármely pillanatban elhagyhatja
tömlöcét, melybe be van zárva, a kivezető ut az övé, a börtönkulcs nála
van.
Vissza-visszafutok ehhez a gondolathoz és megállapodom egy versnél.
_Sophokles_-nek, a sötét költőnek két sorát mondogatom magamban, amit
még diákkoromban tanultam. A kórházi folyosón ődöngve – gyötrődő szívvel
– megpróbálom magyar szóra tenni a görög igéket:
Meg se születni, az lenne a legjobb,
Még ifjukorunkban is jó a halál.
Hiába, azóta nem találtak ki nagyobb bölcseséget. Csak a vasutat, a
villanyt, a telefont találtuk ki, mamlaszok, meg néhány szamár
bölcseleti rendszert. De az optimista bölcsek is aláírnák – szegények –
ezt a két sort. Valami cudar antik isten használja az embereket, akik
ugy égnek a szájában, mint a szivarok, s idő után elveti őket, akárcsak
az elhamvadt szivarcsutkákat. Koporsónk ennek a kegyetlen istennek a
hamutárcája, – ne áltassuk magunkat – semmivel se több, csak a
hamutárcája.
Mi pedig semmit se tudunk rendbehozni, kiegyenliteni és elsimítani.
Annyi vágy, ösztön, forrongó salak van bennünk, hogy nem birunk vele.
Robbanó palackok, röpülő lángok vagyunk mindnyájan. Csak egyetlen tiszta
vágyunk marad, hogy meglássuk ezt az igazságot és megutáljuk, hogy
sárnak születtünk.
Ugy fáj ez, hogy itt az udvaron egy fához kell dőlnöm és hirtelen
elsápadok, mint aki hányni akar.