Megint megjósolták a világ végét s én ezeket írom a naplómba:
*
Egy üstökös – bozontos vörös zseni – közeledik felénk, aki nincs
tisztában a világmindenség etikettjével.
*
Annyira haragszanak rá néhányan, hogy már égi varangynak nevezik.
*
Csak nehány repülőgép szállana föl, mint ahogy hajókról elindulnak a
mentőcsónakok a szerencsétlenség pillanatában, és elsülyednének a
levegőben.
*
Minél tovább gondolkozom rajta, annál kevésbbé találom félelmesnek. Ha
most kiütéses hagymázt kapnék, az borzasztóbb lenne. Mert az egész nem
jelentene többet egy-egy ember számára, mint a saját halálát. Hiszen
halálos ágyunkon mindnyájan azt érezzük, hogy vége a világnak. Aztán
nézetem szerint a halál sohase jöhetne szelídebb formában. Az a félelem,
amit máskor egy ember visel el, most ezerötszáz millió részre oszlana,
ahány ember él a föld hátán. Talán nem is jutna mindenkinek elegendő
adag ebből a keserü méregből.
*
De az emberiség is megsemmisülne. És azután? Csak emberek vannak,
Péterek, Jánosok, az emberiség csak papirosfogalom. Péterért, Jánosért
kár. Az emberiségért nem kár.
*
A föld pedig tovább rohanna a maga utján. Még csak le se csavarnák
világitó lámpását, a napot. Szikrázó fényben égne tovább az üres színpad
és vége lenne az előadásnak.
*
A pesti ember pedig megkérdi: előadás után melyik kávéházban
találkozunk?