Mindnyájan hallottunk már a mannheimi csodakutyáról. Rolf számol. Rolf
elkészitette az ügyészné fiának számtani dolgozatát és a kisfiu
„kitünőt“ kapott rá. Rolf olvas. Rolf ír. Rolf emlékezik. Rolf
kutyakoponyájában sok adatot őriz, élményeket, melyek kutyaéletében
megtörténtek, és a betükül szolgáló számokat, melyekkel a külvilággal
érintkezik. Rolf annyi titkos jelet tud, mint egy kezdő távirótiszt,
annyi röviditést, mint egy rosz országgyülési gyorsíró. Rolf erkölcsi
érzéssel ékes. Rolf nemcsak a velőscsontot, de az emberi könnyeket is
észreveszi. Rolf figyelmeztette az ügyésznét, ne sírjon, az neki fáj.
Rolf emlékiratokat is ír. Rolf elmesélte egy kirándulása történetét,
megemlékezvén a tél hidegségéről, arról, milyen kellemetlen az, ha egy
husángot dobnak rá, és ha a szegény kutya – jégzajlás után – belepottyan
a folyóba. Rolf bölcs és jó. Rolf analitikus és szintétikus elme, tudós
és költő. Rolf az a kutyák között, ami az emberek közt Arisztotelesz és
Shakespeare. Rolf polihisztor. Rolf a fajtája büszkesége, kire
reménykedve néznek az emberi értelem sáncai mögött álló testvérei, a
világ felszabadulásra váró összes kutyái. Rolf lángelme.
Ha csakugyan igaz, akkor a föld üzeme megállhatna egy pillanatra a
mannheimi kutya előtt. Nem érdemes továbbhaladni, mig biztosat nem
tudunk. Minden, ami spiritizmus, ami okkultizmus, ami a negyedik
dimenzióból való üzenet, semmi ahhoz képest, hogy velünk évezrek óta
házi közösségben él egy állat, – notre frére inferieur – aki, bár
tehette volna, sohasem szólt arról, amit tapasztalt. Izgatna hogyha
valamely bolygóról leesne a földre egy ismeretlen, az emberi
gondolkozást, a logika szabályait talán mindörökre megbolygató lény.
Végtelen lenne a csodálkozásunk a szellem, a semmi anyaggá-válására. De
mennyivel nagyobb rejtély ez az állat, mely a mi bolygónkon él és nem
ismerjük.
Ösztönösen éreztük, hogy az állatok mégis beszéltek. Már az emberi
gondolkozás kezdetekor megadták nekik a polgárjogot, az ember-jogot a
költők, akik állatmeséket írtak, jambusokat adtak a szájukba,
szellemesebbé tették őket, mint az embereket és csattanós rímekkel,
gördülő ütemmel hirdették általuk a szépség, a jóság, az igazság
törvényeit. Sokáig tanitómestereink voltak. A méhtől tanultunk
szorgalmat, a sastól és hiuztól éleslátást, a rókától politikai
ravaszságot, a kigyótól kecses és alattomos csúszás-mászást, a tigristől
gyilkosságot, a madaraktól aviatikát. Minden nép ismeri a beszélő
állatot. Csak a néma állat titokzatos neki. Azt hiszem azonban, – és
voltaképp ez izgat most – döbbenetes fordulót jelentene mindnyájunk, az
egész emberiség életében, amikor kiderülne, hogy értelmünk és az állati
értelem közt csak mennyiségi és nem minőségi a különbség, és valóra
válna az, amit több ezer éve, magunkat mulattatva és borzasztva a falra
festettünk, hogy az állatoknak megoldódna a nyelvük és beszélni
kezdenének.
Akkor nagyszerü emberi komédia játszódna le a földön, egy uj állat-mese.
Az embert eddig egyetlenegy állat tartotta istennek: a kutya. De az
ember hiu isten. Ha elvesztené isteni trónját, akkor bosszut állna a
kutyán, hivő alattvalóján, aki évezredekig hallgatott és bámulta őt
komoly, barna szemével, nem hűségesen, inkább alattomosan. A kutyában –
ne tagadjuk – a butaságát szerettük. Kedves butaságát tartottuk
okosságnak. Ez a mérsékelt, vetélkedést nem álló kutyaokosság kellemes
volt nekünk, hízelgő összehasonlitásra csábitott, erősitette az
önmagunkban való hitet. Ugy meggyűlölnénk őt az emancipálásakor, mint a
kamaszodó fiut, akit gyermekkorában becéztünk és egy napon villogó
szemmel, fölényes mosollyal néz a szemünkbe. Egyszerre vége lenne a
hűségéről szóló érzelgős mesének. Talán azt is számon kérné, hogy miért
tegeződünk. Az a rongyos pár ezer év, amit együtt töltöttünk, elég volt
nekünk arra, hogy felfüggesszünk minden etikettet és megfeledkezzünk a
jómodor elemi követelményeiről? Meghívott-e valaha vendégül a kutyaólba,
a vackába, ettünk-e vele csak egyszer is a táljából, csontokat, csemegés
moslékot? Nem, a barátság csak egyoldalu volt. Mi hívtuk meg őt
vendégül. A vizitet nem „adtuk vissza“, több ezer éve. Akkor kérem, ne
is tegeződjünk.
Az igazán okos kutyát nem szeretjük. Emlékezem, egyszer a cirkusz
öltözőjében az ölembe ugrott egy artista-kutya, aki (nem: amely) pár
perccel azelőtt a porondon mutogatta ezermesterségét. Én lámpalázat
kaptam. Nem tudtam megsimogatni. Egyetlen szó se szakadt ki belőlem. Az
ember, ez a kutya-isten, babonás félelmet érez az ilyen okos állat
iránt, a szerepek megcserélődnek és a kutya kap valami baljós,
boszorkányos, ördögi jelleget. Ismerek egy tizenhárom éves kisleányt,
aki macskáival alszik, de a kutyát szemérmesen kiküldi a szobából, mikor
vetköződik. Az már _valaki_. Nem bántja az öreg parasztcseléd, de
feszélyezi az éber, kedves orosz agár. Az se véletlen, hogy a
nagyemberek közül igen sok nem szerette, egyenesen gyűlölte a kutyát.
_Goethe_, aki mindent tudott, amit a korában tudtak és mindent
megsejtett, amit mi tudunk és tudni fogunk, az ördögi színjáték első
szereplői közt lépteti fel az ártalmatlannak látszó, settengő és
karikázó uszkárt, aki később felpuffad, tüzet szór és ördöggé vedlik.
Otto _Weininger_ emliti ezt, aki a kutyát a leggonoszabb állatnak
tartotta, nőiesnek, ravasznak, gerinctelennek. Talán a rejtett szellemi
életét érezte, mely emberi szemnek nem látottan munkál, a bebörtönzött
képességét, mely most – ha igaz a mannheimi hír – egyszerre napfényre
robbant.
Nekünk mindenesetre megváltozik a magatartásunk addig, amig az eset
tudományos birálatát meg nem kapjuk. Amikor hazamegyünk, meggyujtjuk a
villanyunkat és fáradtan ejtjük ki szájunkból a szivart, nem
nyujtózkodunk már olyan nyugodtan, mint azelőtt, minthogy a diványon, az
ágy előtt megpillantjuk a fox-terriert, vagy a vadászkutyát.
Ember, vigyázz: – nem vagy egyedül.