Lásd, ez itt, ahol járunk most, Mehmed szultán utja. Már nincsenek itt
az utcatáblák sem, melyek azt hirdetik, hogy „Muzeum-körut“, a szemétre
dobták, vagy eltették a régiségtárba.
Kissé kiegyenesedünk és hunyorgunk, hogy pontosan szemügyre vehessünk
minden házat, ablakot, fát, kavicsot, porszemet és emlékezetünkbe
véshessük a képet, melyet annyiszor láttunk. Az néz igy, aki búcsúzik
valakitől. Vajjon változik-e azzal egy körut, hogy levetkőzi a nevét?
Gyerekség. De te azt mondod, épp ez a gyerekség fűz hozzá és az életünk
felét ilyen gyerekség teszi ki. Nagyon meglepődnél, ha az édesanyádat,
akit harminc évig igy hívtál: „anyám“, egy napon igy kellene nevezni:
„nagyságos asszony“, vagy igy: „néni“.
Igaz, rendkivül szereted a város e tájékát. Talán egy részének sincs
ennyi különös és nagyvárosi patinája. Még félig-meddig a diáknegyedbe
esik, az agg és sötét, alig világitott antikváriumokkal, melyekben
bölcsészek alkusznak a „nagybeöthy“-re, a többi litografált jegyzetekre
és dióhéjakra, s másrészt az irodalomtörténetbe és a történelembe
tartozik már, a lendületes és sulyosan-komoly muzeumépülettel, mely
nyugodtan néz farkasszemet a pesti gipszrózsákkal és aranyozott
villámháritókkal. Milyen üdülés a te sok csunya látványtól beteg pesti
szemednek megfürdeni a nemes vonalak arányában. Hazamenet sohase
mulasztod el, hogy rá ne tekints, akár napfény van, akár a csillagos
éjszaka teriti rá átlátszó csalánszövetét. A sötét gyöpön egy sovány,
fekete szobor, gróf Széchenyi Ferenc, aki az ódon, drága, küzdelmes
magyar munka kezdetét idézi, aztán egy öreg honvéd, ki a magyar
szabadelvüséget hozza eszedbe, a nemes és bátor tizenkilencedik
századot, az egyéniség és a szabadság korát, aztán az a lépcsőfal,
melyről Petőfi Sándor beszélt és az a lépcső, melyen Jókai Mór utoljára
látta Petőfi Sándort. Esernyők alatt itt hallgatta a régi pesti nép a
forradalom első dobaját. Jókai temetésekor ezen a falon égtek – kék
lobogással – a gyászlámpák. Arany János pedig – öreg, házőrző magyar
paraszt – csöndesen ül a művelődés háza előtt, hogy védje kincseit. Ez a
tizenkilencedik század körutja. Minden kövét az pecsételte meg. Ami
magyar mult van, az itt van. Valld be, itt van a te multad is, az életed
szebbik fele. Valamelyik orgonabokor alján talán még megtalálhatod a
karikahajtót, amit husz évvel ezelőtt elvesztettél. Ezeken az árnyas,
szelíd padokon tanultál a vizsgákra és itt volt az első ártatlan
kalandod. Mindez a sok emlék és tűz – virágos zivatar – egy pillanat
alatt viharzik át rajtad, valahányszor a villamoskocsi megzökken és a
kalauz – vagy a kalauznő – álmosan majszolja: „Muzeum-körut“.
A budapestiek az egész körutat felajánlják a török császárnak, akit az
uj nemzedék keleti rokonának tisztel. Sajnáljuk, hogy a magas, keleti
fenségnek nem illőbb ajándékot adnak. Pesten nincs török emlék, de Budán
van elég. Néhányan inditványozták is, – igen okosan – hogy azt az utat
nevezzük el róla, mely zeg-zugosan kigyózik fel a Rózsadombra, ahhoz a
török mecsethez, melyet Mahomed budai pasa épittetett Gül-Baba, a
rózsapróféta hamvai felett. A mozlimek évente tömegesen zarándokolnak
hozzá. Szegényes, kis mecset ez, kopaszfalu és rozoga, mindössze egy
imaszőnyeg, egy pár imapapucs, egy vendégkönyv van benne, meg az a föld,
melyet a próféta szétfoszló teteme szentelt meg, – a többi ereklyét rég
ellopták gyaur kutyák – de a hozzá vezető ut igy is minden pompánál
kedvesebb ajándék lenne a török szultánnak, aki nemcsak hatalmas ur, de
igazhitü mozlim is. A budapestiek egyáltalán nem szerencsések az utcák
elkeresztelésével és átkeresztelésével. Laudonnak, Mária Terézia
tábornagyának mi köze a „Laudon-utcá“-hoz? Petőfi Sándorról olyan
zugutcát neveztek el, melyben sohasem járt, ma pedig ószeresek tanyáznak
benne, a kirakatok előtt uraságoktól levetett bundák, a hideg boltokban
öreg szűcsök s a járdán festett leányok. Kazincy Ferencnek, a szavak
választékos és finom köszörüsének, ki valahol a feljegyzéseiben
andalogva emliti meg, hogy menyasszonya, Sophie oly elegánsan ejtette a
magyar szót, mintha franciául beszélne, odaajándékozták – bővebben
jellemezni szükségtelen – a Kazincy-utcát, melyet a pesti köznép már
csak Kazincky-utcának nevez. Revicky Gyula annak idején kapott egy
teret. Stilusos tér volt a méla fáival, kedves házaival, oldalt a két
diákvendéglővel. Az egyetemi fiatalság, mely idejárt ebédelni, minden
áldott nap szívszorongva gondolt a fájdalom és a korai halál
szalónkabátos költőjére. Egy napon aztán hirtelen átkeresztelték a
teret. A halott költőnek már nem volt módjában tiltakozni. Igy történik,
hogy majd minden utcanevünk stilustalan. Más lenne, ha a városrész
közben – a fejlődő élet sodrán – változtatná meg jellegét. Az a
hagyományt jelentené. De éppen azon panaszkodunk, hogy egyik felén sem
tiszteljük a hagyományt.
Te most duzzogva, fancsali arccal állasz a régi köruton és – mint mondod
– legjobban szeretnéd végigvezettetni magad egy ciceronéval, akárcsak
külföldön, hogy elmagyaráztasd a körut minden történelmi nevezetességét.
Értem a bánatod, de engedd meg, nincs minden önzés nélkül. Tudom
például, hogy van egy elbeszélésed, mely a „Muzeum-körut“-on játszódik
le. Egy „modern és uj“ magyar diákot rajzolsz itt abból a mordályégető,
rendkivüli egyetemi nemzedékből, melyből _Babits_ Mihály, _Juhász_ Gyula
származik s szegény-szegény, kiváló _Zalai_ Béla, aki azóta orosz
fogságban halt meg, kiütéses hagymázban. Ma már ez az 1905-ös diák és ez
az elbeszélés eleven anakronizmus. A „Muzeum-körut“ mellé tiz év mulva
majd csillagot kell biggyeszteni: *) „a mai Mehmed szultán utja“. Mert
az emberek hamar felejtenek utcaneveket és más neveket, egyformán.
Minden csak kicsit öregedő ember is érezte ezt a fájdalmat és ezt a
konzervativizmust. Hányan néztek a tükörbe, mikor az „Uri-utcá“-ból
„Koronaherceg-utca“ lett, vagy mikor a „Borju-tér“ „Rákóci-tér“-ré lett,
a „Hatvani-utca“ „Kossuth Lajos-utcá“-vá vedlett, mely valaha, a
tizenhatodik században „Szent Pál utja“ volt. A „Rákóci-ut“, melynek
neve csak pár évvel ezelőtt is oly ingerlő ujságul hatott, ma már csak
„Rákóci-ut“, semmi egyéb és a mai négyéves gyermekek közül csak azok
hajlandók tudomásul venni, hogy egykor a „Kerepesi-ut“ névre hallgatott,
kikből majdan politikusok lesznek. Vigasztalásodra pedig azt is
elárulhatom, hogy a kedves körutadat csak 1870. táján keresztelték el,
azelőtt a „Károly-körut“-tal együtt az „Ország-ut“-at alkotta.
Tanulnod kell, mint a többieknek, akik lassan megöregedtek és kikoptak a
korukból. Igaz, ők is sikertelenül tanultak. A huszfillérest ma is
hatosnak mondják és a _c_-t _cz_-vel írják. Évek multán majd te is
alázatosan fordulsz a kalauzhoz: „kérek egy szakaszátszállót a Mehmed
szultán utjára“. De magadban ezt gondolod: „Muzeum-körut, Petőfi Sándor,
1848.“ Még tán arra is gondolsz, hogy ezen a tájon láttál
gyermekkorodban egy zöld léggömböt a régi áprilisi égbolton. A te fiad
azonban csak igy beszél: „Adjon egy jegyet a Mehmed szultán utjára.“ És
nem gondol többé semmire. Erre sem: „Muzeum-körut, Petőfi Sándor, 1848.“
De a gondodat rejtsd el mélyen, a kabátod alá. Ne dicsérd a multat. Ez
tilos, barátom. Az egyetlen életelixir az, hogy elfelejtsük a
fiatalságunkat. Másképp már holnapra kinő a fehér szakállunk és ujjal
mutogatnak reánk, a hamvábaholt aggastyánra, aki makacsul semmit se akar
tudomásul venni. Emlékszel a nagyszüleinkre, akik otthon gyermekkorukban
egyre csak a régi időket tömjénezték és csip-csup dolgokat – azt, hogy
olcsóbb volt a szilva és két krajcáron lehetett venni egy meszely bort –
állitottak szembe a táviróval és a vasuttal? Valaha mindenki a „régi jó
idők“-ben élt. Mi is azokban éltünk. Mert a „régi jó idők“ mindig azt
jelentik, hogy az elbeszélő akkor egészen fiatal volt.
Előttem pedig ne alakoskodj. A régi köruti táblát sajnálod? Patvarba is,
magad sajnálod, az életed, azt, hogy már vénülsz, testvér.