Már az irodalom és a művészetben is félnek a sárga veszedelemtől. A
sárga impresszionizmus nyomul előre. Egymásután dobja ki a könyvpiac a
legujabb japán szenzációkat. Egy csomó japán dráma jelent meg németül,
franciául, angolul, aztán sok versgyüjtemény, mely kezdve az ódon harci
énekektől bemutatja a japán irodalmat, egészen a legfrisebb versekig,
melyekben már uj lélek játszik. Azokra az időkre gondolok, mikor az ósdi
regényesek ábrándoztak a krizantém és a barackvirág országáról és az
első európai impresszionistákra, a párisi piktorokra, akik a japán
teás-doboz rajzaiban fedezték fel egy uj megváltó művészet lehetőségét.
Ma regényesek vagyunk. A kor-hullám ujra felemelte a japánokat. Sőt
vannak vérmes álmodozók, neoromantikusok, akik féltik a fehér kulturát a
sárga kulturától s azt hiszik, hogy az apró japánok nemsokára egy döntő
csuzimai, vagy portarthuri csatát nyernek a művészetek versenyén is.
Nem hiszem. Ne legyünk elfogultak önmagunkkal szemben. Néhány estén
japán írásokat olvastam. Az ember eleinte tág szemeket mereszt. Kyorai
elbágyaszt a holdfényével és megbűvöl a fehér virágaival. A humoruk is
igen különös, kedves és együgyü. Rövid időn belül megtanulom, hol kell
nevetnem és hol kell sírnom. Ha igy csipegetek ezekből a versekből,
kitünő emésztőpornak bizonyulnak, gazdag ebédek után. De hogyan élhetnek
emberek ilyen madárkoszton? Tudom, hogy a gyomruk beéri naponta egy pár
marék rizszsel és egy nyers paradicsommal De nekem másra van szükségem.
Ez a hiány-érzet zavar folytonosan olvasás közben. Nem értem őket és
fáj, hogy nem értem, nem érthetem őket. Azt mondom tehát, hogy
alsóbbrendü emberek, mint én. Néha bámulatba ejtenek a gyöngédségükkel.
Ugy fogják meg a kardot, mint egy mimozát. Az egész világ, a tárgyak, a
fák, a bútorok érző-idegekkel vannak felhurozva. Hallok olyan hangokat,
melyeket csak álomban hallok, olvasok háromsoros verseket, melyekbe
annyi érzékenység van süritve, hogy a kiadónak harmincsoros
magyarázattal kell kisérnie, mert ez az érzékenység pehelykönnyü, nekem
már majdnem semmi, az én mérlegem nyelve alig billen ki reá, az idegeim
meg se érzik. Lehet, hogy csak banalitás és csak ők tudják ujnak. Az
európai költőt talán meg is botoznák érte. De elfogadom, hogy
csodálatos, sírok rajta és tapsolok neki. Mégis hiányzik valami.
Micsoda hiányzik? Mi az, amit folyton keresve keresek, mikor japán
művészetet bámulok és már majdnem az ajkamra tolakszik az elragadtatás
felkiáltása? Miért ez az éhség? Mit jelent ez a kielégitetlenség?
Valahányszor ázsiai embert látok, mindig elfog ez az érzés. Külföldön a
kávéházakban néztem – a szomszédos asztal mellől – egy japán kolóniát.
Néztem az ő közönyös vakondok-szemüket. Ugy tetszett, mintha üvegből
lett volna. Alvó emberek, gondoltam magamban, akik még nem egészen
ébredtek fel. Mert akármennyi is ütközött ki az ő hegyes és erőszakos
mozdulataikból, láttam, hogy nem edződött beléjük az élet fontossága,
minden tettünk metafizikai jelentősége, az ember felelőssége, ég és
pokol előtt. Ez hiányzik belőlük és a művészetükből. Az ember náluk
többé-kevésbbé még mindig mozgó tárgy. Nem ismerik a zajt és a fűszert.
Hallottam hogy a japán pályaudvarokban és kikötőkben halotti csend van.
Ebben a csendben egy sóhaj már viharnak tetszik. Ízetlen és fűszertelen
ételüket, amikben ők az íz ultraviolett skáláit élvezik végig, undorodva
köpi vissza az európai íny. Hinnünk kell, hogy nekünk van igazunk. Mi az
embert a föld gyümölcsének látjuk. Elfinomodva és megérve a fönség ormán
mutatjuk be, az öntudat széditő hegycsúcsán, örvények és veszélyek
között, meg nem békülve semmivel, harcba mindennel, szemben a
végtelennel. Miénk a sokszólamuság és a nagyvonaluság. Nekünk van
beethoveni zenénk és shakespeari költészetünk, mely pöröl a
világmindenséggel. A hősi motivum a miénk. Ezerszeresen átgondoljuk
magunkat és megragadjuk a lényünk legbensőbb magvát egy gondolatban. Ők
csak részletmunkásai, díszitő aranyművesei a kozmosznak. Nincs kozmikus
öntudatuk. Igazi hőseik sincsenek. Hiába recsegtek a japán kürtök a
győzelmes csatákban, az igazi hősidal az európai zongorákon és
agyvelőkön viharzik át és az, ami nagyszerü és fönséges, az, ami minden
embert művésszé és tragikus hőssé tesz, egyelőre még a miénk.
(1910.)