Barátom bevezetett egy szobába. Elővett a kis fadobozból egy vékony
üveglapot és a górcső alá tette. A következő pillanatban már előttem
volt a pestisbacillus. Kicsit elkápráztam. Alig huszonöt centiméterre
vagyok tőle s a szemem a cső villogó nyilásán egészen jól látja a két
üveglap közé szoritott tenyészetet, a törvényt, a halált, a semmit, mely
testet öltött és biztosan figyelhetem, összehasonlithatom a
vérsejtekkel, melyek óriási tányéroknak rémlenek mellette. Ünnepi érzés
borzong át idegeimen. Most a férgek királyát látom. Majdnem kéjes
elgondolni ezt. Egy régi bölcs mondja, hogy nincs édesebb, mint
biztonságban félni és nézni, mint vicsorog ránk a rabló a vasrácsok
mögül. Arról gondolkozom, hogy ha ez a telep megelevenülne, minden
budapesti embernek jutna egy adag becsületes halál. Csak hegycsucsokon,
örvények mellett éreztem ilyen édesen borzongást, vagy másutt, ahol a
veszélyek lehetősége szinte feszülve, de hiába tiltakozott az életem
ellen, fegyvertárak udvarán, a gulába rakott néma ágyugolyók előtt, a
trieszti óriás-gyógyszertár méregkamrájában, melyben annyi a gyilkos
nedű, mint korcsmákban a bor. Sehol se nyilott azonban ilyen panoráma.
Ebben a savószínü pépben a szemnek láthatatlanul mindennél alattomosabb
veszély alszik összehuzódva, semmivé törpülve, liliputi területen
temetők nyulnak el, végzetek intéződnek el, gyászindulók harsannak, ez
már a halál bombasztja, maga a negativum, az elmulás shakespearein tömör
kifejezése.
Nem hiszem, hogy az uj tehnika dicsekedhetnék ilyen vívmánynyal, mint ez
az indus élősdi, mely már az ókorban élt s a középkori háborukban
kedvére lakmározott. Mindenütt az erőközpontositás a kérdés. De a mi
mehanikusaink ujjonganak, ha ötven kilogramm sulyu benzinmotorban
negyven _HP_-t tudnak felhalmozni és váltig dicsekszenek a rádiummal,
mely uj energiákat sugároz a semmiből. Milyen energiák nyugszanak ezen a
zselatin-lemezen, milyen el nem vénhedő erők, melyek osztódva és kopva
ocsudnak, milyen forradalmak. Félrevert harangokat, jajveszéklő
litániákat, riadó világrészeket hallok, hogy bámulom itt, gyönyörködve a
félszemben, s erőket, pénzeket, hatalmakat érzek mozdulni, az egész
emberiség összes energiáját, valami ellen, amit nem is látok puszta
szemmel. Annak idején, mikor egy orvos szelíditeni próbálta ezeket a
láthatatlan fenevadakat s kisurrantak a keze alól, megsejtettünk valamit
ebből a távlatból. Mi lenne, ha most ez a klinikai készitmény széttörné
üvegbörtönét? Minden képzelet halvány az elgondolására. Egy világháboru
gyerekes csetepaté ehhez. Ha egy állatsereglet fellázadna s oroszlánok
százával viháncolnának a budapesti utcákon, nem okozna olyan riadalmat,
mint ez a pár halk vonalka, mely most békésen sütkérezik a napfényben.
Mert a többi bacillust még lehet kapacitálni. Némelyiket megszelidíti a
fagy. A kolerabacillusra annyi citromlevet sem kell ráfröccsentenem,
mely a teámat megízesiti és nyomban meghal. Azok a korcs szálacskák,
pálcikák, dugóhuzók és ostornyelecskék, melyekkel olykor a halál szokott
megfenyiteni bennünket, mind játékszerek hozzá képest. Nem akadt még
oroszlánvadász, aki elevenen elfogta volna. Ő mindnyájuknak a fejedelme.
Nemzedékek haltak el általa, sírok domborodtak, emberek némultak el,
akikről semmit se tudok, de ő még itt van, holtan is rettenetesen,
dinasztikus méltóságban. A társai csak tiltakoznak ellenünk. Ő azonban
tagad. Tagadja a napfényt és a vért, mint egy keserü bölcselő és mint
igazi pesszimista gyökerünkben tagad bennünket is, halhatatlanul, mint
cselekvő erő, egy sötét agy szüredéke, végső, megvalósult következtetése
egy embernek, aki lelkéből megutálta ezt a lehető legrosszabb világot. Ő
már a föltétlen semmi, a koporsószög, a kriptakulcs, a szemfedő csücske,
az örök kártyajátszmában a brutális kilences, magának a halálnak a
kezében.
Mégis rokonok vagyunk vele. Mióta szemben ülök kellemetlen
vis-à-vis-mmal, egyre jobban érzem. A rózsa, mely a kertben lélegzik,
nem olyan rokon velünk. A rubin idegenebb. Hiszen ő is él és életet
akar, a maga életét akarja. Bizonyára csak a világnézetünk különbözik.
Neki a tárgyak fonákja a szín, a fekete a fehér, a halál az élet, az éj
a nap. Mi pestisben halunk meg. Ő egészségben. Gyülöletes és undok lehet
előtte az egészség, minden, ami fehér és viruló, s a gömbölyü női nyak
is csak tenyészföld az ő számára, melybe csirákat dug s kinöveszti
belőle, rosz kertész, a sebek bazsarózsáit, a tályogok csúf
napraforgóit. Igaz, sokáig vár és böjtöl borzok, menyétek, patkányok
bundáján, mig végre alkalma akad erre a rút rózsaszüretre.
Hiába igyekezném bebizonyitani neki, hogy a rózsa szebb, mint a seb.
Tagadná. Hiába kérdezném, hogy miért él. Hasonlót kérdezne tőlem. Erők
vagyunk mindketten s mindaketten élünk. Én valaki vagyok, aki azt
mondja: igen. Ő valaki, aki azt mondja: nem.