Szivarok ölték meg _Ehrlich_ professzort, a frankfurti vegyészt, a
salvarsan felfedezőjét. Ez a világhíres tudós és angyali orvos majdnem
bohémhalállal mult ki. Laboratóriumában példás rendben sorakoztak egymás
mellett a készitmények, meg a vegyszerek. De a lakásában, az íróasztal
fiókjában, a rengeteg tárcájában szivarokat rejtegetett, mindenféle
szivarokat, zsirosfényü fekete szivarokat és üvegtokos szivarokat és
pántlikás szivarokat és kellemes, szőke szivarokat és barna, komoly
szivarokat, melyeket a szenvedélyes dohányosok reggel éhomra – vagy üres
tea után – szoktak elszívni. Élete utolsó esztendejében mosolyogva
panaszkodott, hogy el fog pusztulni, mert a 606 után nem fedeztek fel
olyan szérumot, mely rákényszeritené, hogy ha napi husz szivarja helyett
csak kettőt szívjon el. Zabolát rakott a rakoncátlan baktériumokra. A
természet törvényét lebirta. Nem tudta azonban lebirni a vére, az
egyénisége törvényét. Az hatalmasabb volt nála. Kellett ez a szenvedély,
a dohányzás az ő számára a polgári élet dinamitja volt. Meddő küzdelmek
után aztán vitette magát a végzete felé. Minden szivar egy hónapot
jelentett. Azzal foglalkozott, hogy meghosszabbitotta – sok ezer évvel –
az emberiség életét és megröviditette – sok évvel – a tulajdon életét.
Még talán a laboratóriumi szolgájától is tanácsot kért olykor, csüggeteg
óráiban, gyógyitsa meg őt. Ujja sárga volt a dohánylétől, körme barna,
szeme pedig vörös a füsttől, szegény beteg orvos. Mert az egészségnek ez
a vallója és osztója alapjában az egészség hitetlenje volt.
Meghatottan nézek a világmentő tudós alakjára, aki előbb kikurálta az
emberiséget egyik nyavalyájából, aztán uri közönynyel elsöprette magát
egy másik szenvedéllyel, melyről – ha igazán érdemesnek véli –
könnyüszerrel leszokhatott volna. Egyáltalán szabad-e az orvosnak
betegnek lennie? Azt gondolom először, hogy nem. A bennünk lakozó ősi
vágy követeli, hogy az orvos legyen a kicsattanó egészség mintája, az
élet próbabábuja. Minél kövérebb és pirosabb, annál jobb. Azok a
gyakorló orvosok, akik iparszerüen űzik a mesterségüket, tudják is ezt
és gyakran hízlalókurákat tartanak, hogy a hasuk szép gömbölyded legyen
és a vastag óralánc – a gazdagság, egészség és minden jó jelképe –
tündöklően feszüljön mellényükön. Sokan öltözködnek is, gonddal, mint a
színészek. Ezt kivánják tőlük azok, akik hinni akarnak bennük. Helyesen
teszik például, hogyha szép nyakkendőt viselnek és a nyakkendőjükbe
valami mélypiros, majdnem fekete tüzü rubinkövet döfnek. A rubin –
középkori misztikusok szerint – csillapitja a főfájást, de ma is
nyugtatóan hat idegeinkre és főkép imponál nekünk. A beteg orvos azonban
fájó ellenmondás. Olyan ő, mint a pap, aki vétkezik maga ellen, s az
orvos, aki meghal, hasonlatos a paphoz, aki elkárhozik. A doktor
gyászjelentése pedig már csak a humoristák prédája. Ha a páciens
meglátná az orvosát, hogy pont ugyanazt a borogatást nyomkodja a
torkára, mellére, mint ő, sohase hivatná magához. Gyermekkoromban
ismertem egy öreg erdélyi orvost, aki morfinista volt. Szegény,
valamikor, orvosnövendék korában, tréfából beleszurta a hasába a
morfiumos oltótűt s azóta nem tudott megválni az édes bódulattól.
Mindenki reszketett tőle. Fekete, vénasszonyos ráncok gyűrűzték körül az
arcát, olyan volt, mint egy felöltöztetett csontváz. Azt hittem, hogy
akihez belép a halál e titkos cimborája, annak vége van. Haja rövid volt
és jégszürke, a szeme vízszínü, de jóságos, mint egy eleven hullám. Most
ugy emlékszem vissza rá, akár egy szentre, és elfog a csodálkozás, mi
tarthatta benne a lelket, ebben a szenvedő, törékeny, jóságos emberben,
hogy éljen, teljesitse a kötelességét, ipekakuanát írjon torokfájós
gyermekeknek s mérje a cselédek lázát.
Az egészség szabályát és feltétlen értékét az életükkel nem is a nagy
orvosok vallják, inkább csak a kicsinyek, akiknek a mesterségéhez
tartozik ez, inkább az orvostudomány hivatalnokai, mint a hivatásosai.
Ezek már a gondolkozás oly hideg magaslataiba érkeztek, hogy a bölcsek
módjára állandóan értékelnek, s az anyagot, mely naponta ujjaik közt
forog, az életet nem becsülik többre az értékénél. Nem mesteremberek, de
próféták. A próféták pedig gyakran nem hisznek önmagukban. Majdnem
minden nagy orvosnak volt egy egészségrontó szenvedélye, az egyiknek a
nő, a másiknak a szivar, a feketekávé, a hegedü, vagy a vers, egy-egy
mérgező művészet. Nagyon is egész emberek ahhoz, hogy hűek maradjanak
papiroselveikhez és ne legyenek közösek abban a vágyban, melyben
édesmindnyájan ludasok vagyunk. A frankfurti orvos pedig napról-napra
szeme előtt látta a szenvedélyt, az embereket, akik már a szenvedély
kihült kráterei voltak. Hosszu-hosszu körmenetben, középkori
zarándoklásban mentek hozzá a világ minden részéből a csók kárvallottjai
és bélpoklosai, akiknek valami kegyetlen isten fényes, rózsaszínü
koszorut tett a homlokukra, hogy egészséget kapjanak, a keze által.
Talán nagyon-nagyon is szerette őket. Lehet hogy meg is irigyelte az
egyedül való életüket. Keresett magának egy más szenvedélyt, részvétből,
vagy irigységből, különös versenyvágyból. Milyen távol lehetett
mindenkitől, az élettől is és önmagától is, mikor egy munkás, apostoli
nap után este a karosszékébe süppedt és tudva, hogy merre megy,
rágyujtott reszkető, sárga kézzel az utolsó havannájára. Valahogy el
kell vetnünk mindent, ki kell égnünk, meg kell üszkösödnünk, el kell
temetkeznünk, hogy alkotni tudjunk. Az író is előbb elveszti a gyengéd
kék virágokat, a báli lányokat, az életet, hogy később igazán
megláthassa. Gyötrelmes gonddal ül a nő a tükre előtt, hogy szép legyen
másoknak, mások előtt. Aki nagy és szép, annak szenvednie kell,
titokban, nyugodtan. Ezekhez a küzdőkhöz hasonlatos a frankfurti
ember-megváltó, aki szeszélyből odadobta az egészségét, hogy még attól
is függetlenül dolgozhasson, mások egészségéért. Mert az élet
egyszeregye nem olyan egyszerü. A mindennapi kenyér után imádkoznunk
kell mindennapi lázunkért is. Az állam, mindnyájunk atyja, aki óv
bennünket minden ballépéstől s aki megbüntet, hogyha éjfél után
kiabálunk az utcán és nyilvános parkok gyöpágyaira lépünk, aggályosan
vigyáz az egészségünkre, de mint szerető atya hozzánk csempészi bölcsen
és jóságosan kötegelt adagokban a kártyát, az alkoholt, a szivart, a
törvénytelen, tilos csókot, az összes mérgeket, ezeket a gyógyszereket
az egészség ellen, ezt a kis hitelesitett, csöndes anarkiát a tulságos
rend és unalom ellen. Achillesnek valaha az istenek feladták a kérdést,
mit akar: hosszu és nyugodt életet, vagy rövidet és dicsőségest s a hős
az utóbbit választotta. Ez pedig sokkal emberibb riposzt, semhogy csak
holmi antik szellemeskedésnek tartsuk. Öntudatunk alatt, akaratunk
ellenére, mindnyájan igy válaszolunk, nem szóval, de az életünkkel.
Az emberek nem nagyon akarnak élni, csak boldogok akarnak lenni, mint a
frankfurti orvos, a vegyész, aki nikotinmérgezésben halt meg.