Mi van veled? Éjfélkor hirtelen elszakadtál egy társaságtól, mely
szeretett és marasztalt. Aztán rohantál egyedül, a mellékutcákba és
sikátorokba, abba a szennyes őserdőbe, ahol vékony férfiak csusznak,
mint a kigyók és nők állanak, vörös selyemruhában, kövér és ronda
kajdácsok. Sokáig csavarogtál a névtelen utcák labirintján, mig végre
megállapodtál a nyomdaépület előtt. Nem is tudtad, hogy ide akarsz
érkezni. A lábad tudta, de az agyad nem. Az nem merte bevallani, hogy
még egyszer – utoljára – meg akarom nézni a versemet, melyet most
szednek és holnap reggel kell megjelennie. Csak álljunk meg, egész
őszintén, lábam és szívem. Mondjuk ki, hogy nekünk mégis ez a
legfontosabb.
A nyomda csak valamikor hajnal felé készül el. Addig talán járkáljunk
itt, csöndesen és egyszerüen. Három rövid órácska. Elmenni már nincs
erőm. Ide vagyok szögezve, a versem mellé. Ez az éjszaka pedig a
tizenkilenc éves éjszakáimhoz hasonlit. Akkor mindég hideglelős szájjal
strázsáltam a kézirataimat és most mikor megtapintom az ütőerem, a
halántékomon, a hidegen izzó kezem, azt veszem észre, hogy lázam van, a
régi gyermekbetegségbe estem, recidiváztam. Ki értené ezt meg? Magam is
megijedek tőle. Ha a legjobb barátommal találkoznék, aki minden titkom
ismeri, elforditanám az arcom, vagy szemérmesen-zavartan, a
tetten-értség rémületével hazudnám, hogy csak várok valakit, csak
sétálok, csak azon tétovázom, hogy melyik kávéházba menjek. Meggyónni –
önmagamnak is – nehéz, hogy a nyomdafesték részegséget okoz, nekem, aki
régóta írok. De a vallomás megtisztit. Becsületesnek érzem magam, hogy
ily szókimondó vagyok és nem játszom az olcsó játékot, mint akik
penészes diplomáciával azt állitják, hogy az írásnál fontosabb egy
szivar, de rögtön epesárba esnek és hasgörcsöt kapnak, mihelyt valaki
véletlenül tovább lapozza írásaikat. Ők csak takarnak egy sebhető
pontot. Mindenesetre gyávaság és kényelem. Mert kényelmes felelőtlenül
élni – ezt mondani: csak műkedvelő vagyok, bankár, sportsman, nőhóditó –
nem állani teljes lélekkel a felelősséget azért, amit mívelünk. Aki
bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjjetek, barátaim.
Vajjon természetes-e, hogy megszokjuk a nyomdafestéket, lehet-e,
szabad-e ezt megszokni? Igaz, nekem is vannak közönyös pillanataim. A
légtornász is ásithat a hintán. Gyakran fásultan vacsorázom barátaimmal,
bár tudom, hogy mindnyájunktól – tőlem is – szednek egy-egy kéziratot,
másnapra, a város különböző nyomdáiban. Természetesnek találjuk az
üzemet. Ma azonban – a világosanlátás éjszakáján – érzem, hogy nem ez a
természetes. Van-e az írásnál _természetellenesebb_ és van-e nagyobb
kockázat? Van-e keményebb viadal? Van-e igazabb ördöngösség? Ami pedig
minket, írókat illet, az a természetes, hogy az utolsó pillanatig itt
kukoricázzunk a nyomda előtt és várjuk a sorsunkat. Különben olyanok
vagyunk, mint az apa, aki mig az asszonya vajudik, valahol távol
pezsgőzik egy orfeumi ringyóval és nem gondol a gyermekére.
Járok le s fel a nyomda előtt és mondogatom a versemet. Minden versemet
kivülről tudom. Hangosan beszélek, az égre meresztve a szemem, vagy az
aszfaltra tekintve, mereven. Egy éjszakai járókelő megfordul utánam,
csóválja a fejét, valami szánalmas részegnek gondol. Józan vagyok? Alig
hiszem. Morzsolom és őrlöm fogaim közt a szókat, keményen, mintha vasat
harapnék. Hosszu-hosszu napok alatt születtek ezek a sorok (olyan
napokon, melyek nem hasonlitottak a többiekhez), ismerem minden pont,
gondolatjel és vessző helyét, de most hirtelenül ugy látszik, hogy
közel, nagyon közel van a holnapi reggel, mikor majd megmutatják arcukat
a világnak. Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy
az egésznek semmi, de semmi értelme sincs. _Horror vacui!_ Félelmek
félelme: az ürtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt
és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint
fasorok nagy földrengések alkalmával és a többi embereknek, akik most
oly idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem
jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák _bánat_ és azt értik _cwppwxwy_.
Én pedig erre az ingó talajra épitettem mindenemet.
Végre annak, amit írtam, semmi kapcsolata sincs a hétköznapi élettel.
Nem levél, miben közlök valamit, nem sürgöny, amely határozott és
hasznos dologra teszi figyelmessé embertársaimat, nem értekezés, mely
mindnyájunk közös ügyéért száll síkra s megmagyarázza, mi a földi
zarándoklás értelme. Önmagáért van. Ha nem értik meg – minden sorát és
célzását, – akkor még a jó szándék is fenét ér, akkor el vagyok veszve.
Biz’isten halálos torna ez. Hiszen az én versem nem az életem egy rongy
hangulatát viszi magán, de az egész életemet, ez az életem veleje és jaj
nekem, ha elvágódom. Alapjában pedig az ürbe beszélek, a semmibe, amiből
teremteni akarok valamit, a fekete tölcsérbe. Ebben a percben ájulatos
merészségnek érzem a vállalkozásom és félni kezdek attól is, aki mindezt
meg merte kockáztatni. Ugy rémlik, hogy az éjszaka sötét
hangversenytermében egy nagyon magas dobogóra álltam, ezer és ezer
fényszóró szegződik az arcomra, a szájamra, a szememre, testem tűhegyes
villanysugarak szurkálják. Menekülni szeretnék innen. Ne nézzetek rám.
Segitsetek, segitsetek.
Legjobb volna most, ugy ahogy vagyok, berontani a nyomdába és a botommal
vadul hadonászva szétverni a szedés között, hogy álljon meg minden és a
versem sohase jelenjen meg. Parázs kis botrány lenne. Reggel aztán
elbujdosnék. Kevéssel beérem. Valahogy csak megélnék, kenyéren és vízen.
Sokszor gondolkozom azon, hogy teljesen tönkremegyek. Egy kis
hivatalocskában szigoru, magas, tekintélyes hivatalfő jármában ülök majd
reggelenként, keskeny és kényelmetlen íróasztalnál, a vakablak előtt.
Karomon buggyos, fekete karvédővel köhintek, mosolygok s szívom sorvadó
dijnok-tüdőmbe a gubacstinta meg a porzó savanyu illatát. Künn egy
verkli szól. Délben kifőzésben eszem, melyet _étkezdé_nek hívok. Néha
eljárok az esküvőkre és a temetésekre. Nyirkos, sötét szobámba pedig két
egérfogót teszek, a sarokba, az egerek ellen. Esetleg azonban ez se
sikerül. Mi történik akkor? Tudom, hogy van még nehány jóakaróm. Azok
legroszabb esetben szereznének nekem szemétsöprőállást. Szürke ruhát,
szürke sapkát viselnék, pléhszámmal és söpörném a körutat, kezemben a
seprüvel, meg azzal a lapos, négyszögletü szemétlapáttal, mely mindig
titokzatos, ingerlő, vonzó volt a szememben. Hohó, barátom, ne áltasd
magadat. Nincs ám semmi protekció. Ilyen állást nem mindenki szerezhet.
Főkép köruti szemétsöprő nem lehet akárki. Talán a kültelkeken – hiszen
megteszünk mindent, ami tőlünk telik –, de ez se bizonyos. Akkor
koldulni mennék. Ez leginkább megfelel egyéniségemnek. Megijednék a
nyomoruságomtól, másokat is ijesztgetnék vele, mint a régi koldusok,
akik tetves hajukra, fekélyes arcukra mélyen ráhuzták a csuklyát. Lám,
ettől kissé megnyugodtam. Ugy látszik, mégis legjobb rémitgetni magam.
Ilyenkor idegességem hamar eléri a maximális fokot, megsemmisiti önmagát
s lassan visszafelé rokkan. _Az ember nem eshet mélyebben a földnél._
Nagyszerü, hogy az ember is van olyan értékes, mint a rothadt körte.
Köszönöm ezt neked, istenem. Csak a földre esik, nem tovább, nem
iszonyubb örvénybe, csak meghal, más baj nem érheti. Legfölebb meghalok.
És aztán? Ez a gondolat végtelen-végtelen megnyugtat.
Az az aggodalom azonban, amit előbb éreztem, kétségbeejtőbb volt a
halálnál és a megsemmisülésnél, az a felelősség és kötelesség gondolata
volt. Mindegy, fütyülök a sötétben, mint a szepegő suszterinas. Még
semmi sincs veszve. Egyszerre forróság önt el. Ízről-ízre látom a
nyomdát. A szedő patakzó homlokkal, ing nélkül, zongorázik a gépen.
Szőrös melle a vörhenyes bolyhokkal élénken ragyog a villanyfényben.
Micsoda forróbb: a híg ólom, vagy az izzadsága? Drága testvérem add át
az ólomsorokat a kedves, pirosarcu tördelőnek, aki majd nyájasan
fogadja, mert tudja, hogy az enyéim, kikeféli, összeilleszti, megint
szétvagdalja és különös ólomlepényt, groteszk mákoskalácsot formál
belőlük. Kemény kalács kell reggel a világ gyomrába. Ön szeret engem,
tördelő ur, áldja meg az isten, látja, nekünk jobban össze kellene
tartani. Csak vigyázzon rá. Kösse körül még egyszer, feszesen, a
cukorspárgával, hogy szét ne essen, amit megrögzitettem akkor, mikor még
nehezebb volt, mikor még pára és sejtelem volt, pólyázza be a kisdedet –
_tördelő ur, gondolat bábája!_ – az én ólomgyermekem, nehogy baja
történjen. Fogja a kezébe, gyengéden. Mert a fiam az ólomból is felsír.
Most már tudom, mitől riadoztam ugy előbb. Ha más tenne ilyen
számvetést, az sem érezné magát kitünően. Kihez is van tulajdonképen
közöm? Én senkinek érdekeit nem védem, akik – érte cserében –
szerethetnének és magukénak vallhatnának. Nem írok a bognárok érdekében,
a kefekötők érdekében, a színházi hangászok érdekében, az ügyvédbojtárok
érdekében, a falusiak érdekében, a városiak érdekében, a kisbirtokosok
érdekében, a nagybirtokosok érdekében, a zsidók érdekében, vagy a
keresztények érdekében. Mi tűrés-tagadás, ezen az éjszakán fáj, hogy
egészen egyedül állok a pesti aszfalton. Ne köntörfalazzunk: egyedül
állok a földgolyón. Az őseim még tudtak valakihez tartozni. Néha
találkozom a rokonaimmal, akiket mind magázok s hosszan bámulom őket. Ha
ülnek előttem sárga nyersselyem ruhában, csontos kezükön cérnakeztyüvel
és beszélnek az édes, egyedülvaló magyar nyelven, sokszor az az érzésem,
hogy nem értem a szavuk és fel kell nyulnom a könyvtáramba a _Magyar
Nyelv Nagyszótárá_ért, hogy leforditsam a magam nyelvére, amit
mondottak. Nekik ez a nyelv nem az, ami nekem. Ők csak használták:
kértek rajta bort, kenyeret, áldást. De én nem használom: hanem engem
használ. Írni is csak kettő írt közülük, nagyon régen. Az egyik
_Kosztolányi_ György latinul írt, _Georgius Polycarpus_ néven, elegáns
verseket és jó prózát, Mátyás király diplomatája volt, de nem ezen a
földön élt, a vatikáni könyvtárban dolgozott és Rómában halt meg,
1489-ben, a másik pedig prédikátor 1820 körül, aki öt kötet szent
beszédet adott ki, ékes magyar nyelven, valami vérszegény és gyomorbajos
szenvedő, _Kosztolányi_ László, „_keményebb rend tartásu szerzetbéli,
Idvezitőnk Provintziájából való szegény szerzetes_.“ Különben a többi
katona, ez a hétéves háboruban, az „erős Komárom“ védője, 1849-ben az
utolsó magyar rebellis, vagy amerikai emigráns, földönfutó, mint a
nagyapám volt, báró _Kemény_ Farkas szárnysegéde a magyar
szabadságharcban, aki angolul tanitott engem, kisgyerekkoromban. Az ő
alázatossá halkult vérük él bennem.
Kié azonban a vérem most és kié a tintám? Nekem ugy rémlik, hogy a
szegényeké. Nem azé a nyájé, melyet igy neveznek és becsületes
jószándéku politikusok óhajtanak kezelni, sok buzgalommal, kevés
eredménynyel, de minden szegényé, külön-külön. Legtöbb közösségem van
talán a vicinénkkel, aki estente felenged a liften, csecsemője a karján,
kisfia a kezén s az arca olyan sárga, mint az éretlen birsalma. Naponta
figyelem, hogy a társadalompolitikánk és a természettudomány törvényei
szerint mily rendületlenül halad előre kétoldali tüdőcsúcshurutja s
tudom azt, amit ő szegény még nem tud. Rokonom az uri szegénység, mely
nem panaszkodik. Az egyetemi hallgató, aki órákat ad, a diákvendéglők
közönsége („szabad kenyérrel“), a mozizongorás, az utcai kutyaárus, a
vidéki gőzfürdők tyukszemvágója, a köruti cipőpucoló, a
kölcsönkönyvtárak szolgája, aki naponta annyi emeletet mászik meg, hogy
azon a fáradságon már a menyországba juthatott volna, a kalauzné, aki
zavartan-boldogan csipdeli a jegyeket, az öregedő lány, minden csunya
lány, aztán a szemüveges, kövér póttartalékos, az idegen, aki nevettető
hibával beszél egy nyelvet s elpirul, hogy a lelke tartalma milyen
gyatra formát ölt, a föld ostobasága folytán és rokonom az a kezdő író
is, aki kéziratot hoz egy szerkesztőségbe, jobbra-balra hajlong,
anélkül, hogy észrevennék s nem mer megszólitani senkit.
Azon gondolkozom, mi nekik a szeretetem – milyen haszontalan és ócska
dolog – s hányan lehetnek, akik igazán szeretnek engem. Nem a vérem,
vagy értékjelzésem szerint, vagy aszerint, hogy jót, vagy roszat
cselekedtem velük, de a belső arcomért. Az egyik kezem ujjain olvashatom
össze őket? Vagy mind a két kezem ujjain? Ettől a boldogságtól őrjöngve
járok az utcán. Hadd olvassam össze őket, ezen a két kezemen, az
imádkozó két kezemen, mellyel most fohászkodom hozzájuk, az
ismeretlenekhez, az olvasókhoz, akik szeretnek és imádkozom értük, meg
magamért. Ne itéljetek el. Nem a hiuság epilepsziája ez, nem
terjeszkedési vágy és szereplési viszketeg. Csak fájdalom és alázat,
olyan mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró
koldus a templom küszöbén.
Mert a költő, a művész csak alázatos lehet. Mit is lehet harcolni a
művészetért? Egy állásért lehet harcolni, nagyobb tiszteletdíjért,
elismertetésért, de a művészetért soha. Olyan meddő és nevetséges ez a
harc, mint a férfi beszéde, akit ellök magától a nő, azzal, hogy kopasz
és nincs foga és erre a férfi szóval-érvvel be akarja bizonyitani, hogy
nem kopasz és van foga. Nem lehet harcolni – egy nyikkal, egy pisszel
sem – a saját művészetünkért. Vagy tetszünk, vagy nem tetszünk.
Legfeljebb alázatosak lehetünk, hogy dolgozhassunk. Én is szeretnék még
alázatosabb és jobb lenni, mint vagyok, hogy szeressenek, megnyerni
minden ember szeretetét jósággal, tűréssel, segitéssel s azonfelül
alattomos módon is, hizelgéssel, hazugsággal és ajándékkal a butákat és
a gonoszokat. Milyen kalandos, őrült haditerv.
Már a hajnal is megérkezett. Szép jó reggelt kivánok önnek, nagysád.
Zöldszoknyás hajnal, koránkelő, a nyugalom beteg leánya, alvajáró, aki
égő gyertyával járkálsz az éj palotájában, kócos, arany hajnal, aki uj
nyugtalanságot hozol a világ tébolydájába, köszöntelek. Feldobom neked a
szivem. Kapd el és dobd vissza. Nyugtass meg, hajnal és helyeseld, amit
az éjszakának dadogtam. Te rólad tudok egy verset, amit még az öreganyám
mondogatott. Igy szól: _Csontkürttel kürtölnek_, _Arany deszkák
hasadnak_, _Földi férgek mozognak_. Tudjátok mi ez? A csontkürt az a
kakas csőre, az arany deszkákat fönn az égi asztalos fürészeli, a földi
férgek pedig mi vagyunk. Nincs ennél szebb vers, testvéreim. Ez a
székely pantheizmus, a nép pantheizmusa, recept minden koru és körü
költőnek, aki az igazat keresi. Innen már nem is a költő beszél, de maga
a világ. Mért is papolnak folyton „_mély gondolat_“-ról. A gondolat csak
világos és hasznos lehet, még akkor is, ha lángész termeli, a gondolat
arra szolgál, hogy a városöntözés, az iskolák, a vegyészet ügyét előre
vigye. Csak érzés lehet mély, olyan, mint ez a vers, ahol már semmi élet
sincs, semmi benyomás, csak eredmény. Vajjon sikerült-e ilyen sorokat
írnom, egész életemben, ötöt… hármat… egyet…? Ne firtassuk, de tanuljuk
meg a vers tanulságát, hogy szépnek kell lenni és hogy ehhez erő és
bátorság is kell. Legyünk pillék mély tengerek felett. Hadd írják aztán
rólunk: könnyü… és szép… Hadd írják fanyalogva, kétségbeesett
ajkbiggyesztéssel a csunyák és angolkórosak: könnyü… és szép…
Mindennek pedig az az oka és az értelme, hogy hajnalig kellett
várakoznom a versem elkészültére. Most már bemehetek. Zúg a nyomda. A
rotációs gépek kattognak, majd szétdöntik a falat, a háznak migraine-je
van. Előbb azonban hozd rendbe kissé magad. Megkötni a nyakkendőt,
kioltani szemedben a rendkivüli és illetlen fényt, letörölni szájadról a
zavaros igéket. Ne tétovázz már, te nyavalyás. Fel a fejet, bátran.
Pálinkás jóreggelt kivánok. Tettesd, hogy nem tulságosan érdekel az
egész. Ugy sompolyogj be, kissé fáradtan, mintha éjjeli kalandról
jönnél, szervezetlen agy-munkás, vagy szív-munkás, lump ujságíró.
Csikorgasd az állkapcáidat és próbálj ásitani.