Szilveszterkor apró bögrékben folyékony ólom sustorog. A kiváncsi világ
ezen a napon ólomba száműzi a jövendőt, mely az év többi napjaiban
kártyákban, kezünk kusza firkáiban, vagy jósnők delejes nézésében
alszik. Most egy fürge folyadékban szunnyad minden. Ismerjük a multat, s
abból az eseményanyagból, mely szilárd valósággá fagyva, lehűlve és
megmerevedve már kezünkben van, fantasztikus figurákat öntünk ki magunk
mulattatására és örülünk nekik, ha nevetünk is, ha nem is hiszünk
bennük, ha tudjuk is, hogy az ólom gyenge recézete, s füstszerü csipkéje
csak árnyéka annak a valóságnak, mely pár óra mulva végzetes
sulyossággal dübörög a fejünk fölé. A jövőlátás éjszakáján aranyhegyek
integetnek felénk. Reggelre azonban főfájással ébredünk, mert este a
mosdótál vizében elhütöttük a kezünket. Torkunkon a hidegborogatás s ugy
látszik ez az egyetlen valóság.
Egy álmodozó kiemeli a mosdótálból az ólomgyurmát és lelkesen magyaráz:
– Az emberiség született szobrász. Ugy tetszik, hogy ezen az éjszakán
mind modellt ülünk és a saját szobrunkat gyúrjuk a lehetőségek
tésztájából. Csak nekem nem akar formába törni a makacs valóság.
Fellegeket öntök az ólomból is, fantasztikus erdőket, sárkányokat és
tündéreket, ostorokat és koszorukat. Az életem, mely elmult, ép olyan
álom, mint a jövendő.
A filozófus sötétben mered maga elé:
– Engem pedig megfélemlit ez a küszöb. A többiek kacagva lépnek rá és
ugy mennek át, mint fülledt teremből szellős és friss szobába. Érzik az
akaratuk hatalmát. Ez a csinált dátum fölszabaditja őket s minthogy az
előttük levő roppant idővel még semmit se tettek, azt hiszik, tőlük függ
minden és zsebükben a jövő. Én az erőim bénaságát érzem. Egy uj naptárt
kaptam. Mit tegyek vele? Egy gombolyagot, melyhez nem nyultak még. Hogy
ragadjam meg? Egy köteg fehér papirost. Mit írjak rá? Egy ismeretlen
könyvet. Vajjon merjem-e elolvasni?…
A diplomata furcsa szörnyet szorongat és igy beszél:
– Egy katona, amint látni méltóztatik, egy kis ólomkatona, teljes
fegyverzetben, puskával a vállán és szuronyosan. A szurony a jövőbe
mutat, de egyuttal a béke felé is. Vitézünk ólomarca ugyan kissé föl van
dagadva, tarisznyája félrehibbant és a szuronya mintha véres lenne. Nem
lennék azonban méltó a diplomata-névre, ha nem sietnék ezuttal is
leszögezni azt a megjegyzést, hogy soha se virradt ránk békésebb év,
mint az idei.
A nagyszakállu optimista pedig a koldusoknak beszél:
– Itt van egy kopár és száraz bot. Eddig a szegénységtek mankója volt.
Most királyi jogart jelent és csodás rózsák fakadnak belőle. Szilveszter
éjszakáján a koldusbot is kivirágzik.
A vándor iszonyu pusztaságot lát, országutakat, vonatokat s igy kiált:
– Otthon…
A rab egy börtön-kulcsot és azt mondja:
– Szabadság…
A nagybeteg egy kis ólomkoporsót és igy szól:
– Élet…
A vénleány pedig, aki már harmincöt szilveszteréjen öntötte az ólmot,
vörösre sírt szemekkel mered az ezüstlő anyagra:
– Eljön értem. Még ebben az évben meglesz az esküvőnk. Hatvan forint
havi fizetése van az álombeli hivatalnoknak és minden este hideg
fölvágottat kell vacsoráznunk rozskenyérrel, de azért mégis szép az
élet. A jövő és az ólom mondja…
Ezalatt a lángok elalusznak és malac-visitás, pohárcsengés, kurjongatás
közt vajudva születik meg a bolondos jövendő.
Az álmodozó, a filozófus, a diplomata, a politikus, a koldusok, a
vándorok, a vénleányok és a betegek pedig boldog ujévet kivánnak
egymásnak.