Januári hajnalban heves torokfájásra ébredek. Mellettem a szekrényen
gyertya áll őrt, mint egy katona. Arany alabárdja ide-oda mozog a
sötétségben.
Gyerekkoromban mindig azt kivántam, hogy egy kicsit (nagyon kicsit)
beteg legyek. Most eszembe jut ez a kivánság. Mosolyogva veszem észre,
hogy mennyire nem változtam azóta. Csiklandó öröm most is – félig
lustaság és félig affektáció – elgondolni, hogy beteg vagyok, de oly jól
esik és örülök, hogy egy enyhe és majdnem idilli toroklob árán jutok
hozzá. Ujra végigélem a betegek hajnali mámorát. Az utcán már füstölög a
köd. Ez az az óra, mikor a betegek fölülnek az ágyban és a láz
elmultával a hideg, tiszta fehérnemüekre simulnak és teljesebben,
szebben, különösebben fogják át mindazt ami szép és izgató az életben.
Az ágy csak a lusták és a nyárspolgárok heverőhelye. Azok, akik értik a
tárgyak titkos lelkét és azok, akiknek arcát és újjait átlátszóvá tette
a betegség, egész életre megszeretik s nem közönségesen, inyenc módjára
tudják élvezni. Valahogy hozzátartozik az esős napok idilljéhez és
jobban, mint a szamovár és a félhomály. Nem is olyan kicsi, mint az
asztalos hiszi. Végtelen, mert a betegek végtelennek álmodják. Mihelyt
rá vagyunk utalva, a birodalmunkká válik, kitágul, megnő, mérhetetlen
fehér síkság lesz, melynek a beteg a cárja. Emlékezem hosszu
betegségekre, izgalmas utazásokra, melyek csak abból álltak, hogy
fejemet a kispárnától az ágy széléig toltam. A beteg fölosztja az ágyát,
mint egy sakktáblát. Berendezkedik egy egész életre és szabályai vannak,
tilalmai, titkos örömei és vágyódásai, melyeket mind csak az ágy határoz
meg és a padlat cifrasága, vagy a falon függő perzsa szőnyeg figurája
tarkáz. Tudom, hogy sokszor nagyon boldoggá tett egy semmiség, egy tárgy
és az otthoniasság, a nyugalom kéjét keltette föl bennem akár a nyakamon
levő borogatás langyos nyirka is.
Ilyenkor minden szebb. Az elgyengült érzékek kifinomodva kóvályognak
másvilági régiókban. Soha ilyen tüzes rubinrózsát nem láttam, mint az
orvosságos üvegem. A paplanon pihenő kék könyv a kék eget hazudja. A
gyomor uj ízekről képzeleg. Csodálatos étlapot állit össze magának, s
szakácskodik, kotyvaszt. Embereket látok magam előtt, akik forró és
illatos levest esznek, folyékony aranyat kanalaznak. Az orr uj illatokat
szimatol. A szem gyengédebb színárnyalatokat lát. Az egész élet
hihetetlenül kivánatosnak és sokszólamunak tetszik. Valami fojtogató
mámor szoritja a torkomat, hogy kiáltani, hallelujázni szeretnék,
eltelni az élet vidámságától, minden dolgok kacagó optimizmusától és
megérteni, mi ez a fölszabadulás, amit csak ilyenkor, szomjas és éhes
érzékekkel érezünk. Én hajnali játéknak nevezem, mert a napfénnyel vége
van. Telerakjuk paplanunkat kincsekkel, örömmel, de reggelre csak üres
kézzel kotorászunk hűlt helyén. Nincs sehol. Akárcsak azok az ezüst
tallérok, melyeket éjjel a hold pottyantgat az ágyunkra, a kezünkre és
reggelre megfakulnak, kicsurognak ujjaink közül és a nap aranytócsájában
egyszerre semmivé olvadnak.
Szemben a másik házban, melynek ablaka kivilágosodik, egy család
reggelihez ül. Az ablaküvegen át bámulom őket. Halkan, szertartásosan
esznek. Roppant furcsának találom, hogy mind – mintha csak
összebeszéltek volna – a fejökben lévő lyukba, a szájukba dugják az
ételt. De maga a kép – lámpafény és kávé – nagyon finom. Ki fest,
mondjátok, ki fest ilyen impresszionista képet?
A lázam lassan kuszik fölfelé, egyre fujja vad réztrombitáit. Paplanom
olyan piros, mintha lángolna. Valaki beszél mellettem. Te-gyé-tek be az
aj-tót. Épen háromnegyed óráig tartott, amig kimondta. Még most is
mondja. Hogy lehet ilyen lassan beszélni…