A Dohány-utcában lebontanak egy házat, melynek homlokán évekig egy latin
istennő neve ékeskedett. A szépség és a szerelem istennőjéről, Vénuszról
nevezték el ezt a házat és a szállót, ahol nem vidékről felérkezett
fáradt öregurak szálltak meg s a vendégek nem hetekre, napokra, de még
csak órákra is ritkán vettek itt lakást. Futó és bujdosó vendégek voltak
ezek, akik erősen szemrehuzott kalappal osontak be az ajtón és még
sietőbb lépésekkel jöttek ki a házból, melynek a szépséghez, a latin
istennő márványvonalaihoz bizony édes-kevés köze volt. Pesti hely volt
ez és búsan-humorosan fityegett rajta ez a klasszikus név: „_Vénusz_“.
Mostan lebontják, már csak a falai meredeznek a levegőbe, a por és a
száradt vakolat selyem-finom permetege szitál rá, a kalapács-csengés
közt pedig látni lehet a feldult belsejét, az egész ház
keresztmetszetét. Ó, halálosan szomoru dolog nézni ezt a házat, pőrén, a
szerelem ezt a kiérdemült népkonyháját, a vágy és a nyomor temetőjét,
ahol olcsó szerelmet mértek, éhező gyógyszerészsegédek bujtak meg és
gyakran revolver-dörrenések riasztották meg az ablakokon alvó éjszakát
és vér csurgott a padlóra fekete, sűrű sugárban. Mennyi titka volt ennek
a háznak. Gyilkosok aludtak itt, az utolsó éjszakán, mielőtt a detektiv
lefülelte volna őket, hosszan és egészségesen aludtak egy decemberi
éjszakán. Az az idill, ami a Ligetben, vagy az Üllői-uton kezdődött, itt
végződött be, rendőri segédlettel. Masamódlányok, színésznőkké előlépett
cselédek, állás nélkül való bölcsészek, munkások voltak a vendégei s
vendégkönyve nem volt, a kutba dobták réges-régen. Nincs itt semmi
kedves és megható, mint más mulatókban, a Montmartre és a Piccadilly
helyein, az emlékek is iszonyuak és füllesztőek, ez a pesti kálvária, ez
a szörnyü pesti ház csak sötét, szutykos és szegényes, ez a pesti
mulató.
A szobái kicsinyek, aprók, alig-alig állhat fel benne egy ember, két
ember, alig-alig fér benne el két bútor, egy bútor, egy ágy. Falait
valamilyen régi tulajdonos cselédfantáziával, erotikus célzattal
rózsaszínüre pingáltatta. Rózsaszínü szerelem, vajjon jártál-e valaha
ezen szörnyü, szívszoritó helyen? Az utálat fojtogatja a torkunkat, hogy
végignézzük ezeket a szerelem-cellákat, melyek most már nem titkolóznak,
átadják magukat a napfénynek, a szabad levegőnek, az utca szeleinek és
boldogok, hogy vége tompa zug-életüknek. Átkozott szobák ezek, s
átkozott a levegő is, mely belőlük árad. Mit láthattak ezek az átkozott
szobák, mennyi emlék sulyosodhat rájuk, micsoda ármádia telne ki a
vendégekből, akik itt jártak, egy gyászos, hosszu és bús hadsereg, mely
egyszer rátette a kezét erre az ajtókilincsre, erre a porzó padlóra
lépett, ezeken a téglákon járkált, ezt a magányosan álló kőrisfát nézte,
elhagyatottan. A pesti mulatóhely a pesti temetőhely. Örömtelen és
sivár, kedély és jókedv nélkül való, sötét, mint ez a város. Rongyos
tapétáin végigcsurgott a petróleum, a falain penészrózsák nyílnak, a
piszok, a sár, a szemét nem fekszik rá sulyosabban, mint az életek és
sorsok emléke, melyek itt zajlottak le. A falak tégláit egyenként veszik
ki a kőmüvesek, mint fogorvos az odvas fogakat. Csorbán sütkéreznek, a
déli csöndben. Senkise jár erre. Bemegyek az udvarra, a furcsa és
ijesztő szobák közé, s ugy érzem, hogy a falak most az égre orditják
fájó emlékeiket és végre kibeszélik magukat, elfecsegik és elharsogják
boldogtalan titkaikat. Jó, hogy eltünik innen ez a terhes-multu ház.
Benn a nedves udvarban a kanális mellett egy patkány surran el,
felpislog a napra és megint beoson a kanálisba. A falhoz egy rozoga
söprüt támasztottak. Éjfélkor reákaphat egy öreg banya és a holdba
röpülhet rajta.