Gyermekkorunkban egy játékot játszottunk s onnan emlékszem erre a szóra:
_cinglingling_. Az angyal csönget be igy és vele szemben az ördög
morcosan, a fogai között dörmögi: _dur-dur-dur_. Ma jutott eszembe ez a
két szó, hogy végighaladtam egy téren, mely fenyőkkel volt telerakva,
mintha a gránitkövekből karácsonyfaerdő serkedne s a friss és egyben
nehéz terpentinillat távoli eszmetársulásokat keltett bennem a
karácsonyról, a régi sütemények ábrájáról, a tükrökbe hajló ágak
panorámájáról, az eloltott viaszgyertyák füstszagáról és a
gyermekversikék tündéri harangozásáról is, melyeket már régen
elfeledtem. Ugy érzem: a karácsony gyermekünnep. Egy hangulatot hevesen
és egészen csak egyetlenegyszer élhetünk át. Mindenki emlékszik egy
télre, mely a hazárd örömével, a szánkáival, a korcsolyás délutánjaival,
– a színével és a szagával – elfeledhetetlenül beleégette magát a lelke
érzékeny lemezére és a számára a Tél volt, egy nyárra, mely a sárga
buzatábláival és a piros pipacsaival a Nyarat jelentette és egy
karácsonyra, mely minden ünnephangulat jelképe, egy suttogó és
szalma-hintő éjre, mely a lángoló és parfümös pompájával lobog az
emlékezetünkben, egy énekre, mely a tulvilágból hangzott, egy
karácsonyra, mely a Karácsony volt.
Az, aki a karácsonyról szól, mindig emlékezik. Mielőtt írni kezdek,
előveszem az iskolai füzeteimet, melyeket eltett az anyám és kikeresem
azt a kis dolgozatot, melyet kilenc éves koromban írtam. Akkoriban
nagyon meg voltam vele elégedve és – mit tagadjam – ma is kissé büszke
vagyok rá. „Irassék le a karácsony“: ez volt a feladat Ha felületes
szemmel olvasom, minden sorát banálitásnak találom. Mélyebb szempontból
tekintve azonban most is remekműnek kell hinnem, mert minden betüje az
érzések fölöslegéből szökkent ki és a szépségektől aléló gyereklelkem
állott mögötte, mely a banálitásokba gazdag viziókat és csodás
hallucinációkat olvasott bele. Az első mondat: „A hó hull.“ Még ma is
érzem, hogy játszottak ezen a mondaton a képzeletem
ultraviolett-sugarai, mennyire eredetinek hittem az ötletemet, micsoda
tájképeket, zuzmarás mezőket, borzongó és kékes fehérséget láttam, mikor
leírtam. „Könnyű szánok csilingelnek a síkos uton.“ Akkor még nem
tudtam, hogy a szánok csengőit a boltban – a vaskereskedésben – veszik,
muzsikáló gyöngyvirágkelyhekre gondoltam. „Meggyujtjuk a karácsonyi
buzában a faggyugyertyát és a lángocska átvilágitja az asztalon álló
piros bort.“ Ezekben a szavakban van az idill, a béke, az ünnep. Kis
dolgozatom egyszerü szeptimen-akkorddal végződik: „Az angyalok énekelnek
és csengetnek: _cinglingling_.“ Elolvasom még egyszer, amit valaha
kilenc éves koromban írtam, de egy árva szót se tudok hozzátenni, vagy
elvenni belőle, a csenevész hangulatok eltöltik a lelkemet, ugy olvasom,
mint a naiv olvasók ezrei a náluk is naivabb írók munkáit, melyekbe ők
szolgáltatják a költészetet és a saját gazdagságukat bámulják bennök.
Mert ők maguk költők.
Mit tegyek? Megcsenditem a csengetyűt, a gyermeklíra cérna-hangu énekét,
az angyal édes, együgyü csengetyűjét: _cinglingling_.