Szerény kávéház volt. Feltünés nélkül huzódott meg egy zugban, a
zajtalan és előkelő Belvárosban. Százan és százan mentek el mellette,
anélkül, hogy észrevették volna, pedig bőven hallottak róla a
históriában és az irodalomtörténetben is. Lehet, sokan csak most tudják
meg, hogy még élt. Mert gyámoltalanul tengette az életét, reklám és
lárma nélkül. A márciusi láz annyira megviselte, hogy később már csak
haldoklott, egy óra alatt aggastyán lett belőle, az asztalai, a kanalai
és a porcellánnemüi se voltak már közhasznu tárgyak, csak ereklyék és
emlékek. Vasárnap délelőtt végleg bezárták. A budapesti ember, kinek
háromszáz kávéháza van, érzékenyen bucsuzik ettől az egytől is.
Nekrológot ír róla. Hiszen valósággal eltemették. Trikolórok lengettek a
temetésén, egy kávés beszélt és cigányok muzsikáltak.
Két kasztból telt ki a közönsége. Reggelizni idejártak a régi
buda-pesth-iek, podagrás öreg urak és fogatlan nénik, kik németes fekete
kalapban ültek itt és édes langyoskávét ittak, turósbélest aprítva
beléje. A pincér szinte zavartan állott a töpörödött mumiák előtt.
Vajjon a „_Hölgyfutár_“-t hozza-e, vagy a „_Honderű_“-t? Éjfél felé
pedig a legfiatalabb budapestiek, a hangulat-inyencek, a mult-imádók
zörögtek be, a rumtól és a színes szeszektől lángoló fejjel. Itt
valóságos spiritiszta szeánszok folytak. Ha az ember leejtett egy
kanalat, az ezüst-csengés messzire visszarengett és árnyakat
rémitgetett. Egy pillanat alatt eltüntek az Auer-égők. Petróleum-lángok
ragyogtak az asztal fölött, melyen valaha Petőfi ugrált s a füstös
bolthajtások templommá tágultak. Egyszer egy tréfás társaság bevetődött
ide március tizenötödikén s óriási kokárdákkal, izzó frázisokkal
megismételte a forradalmi jelenetet, a drága, fiatalos élőképet ott a
híres asztalon, a Petőfi-kép előtt. A kasszatündér és a pincérek
csodálkozva nézték. Mintha a forradalomba zökkentek volna vissza, a
fejükhöz kaptak. Ez a hely kicsit boszorkányos volt. Aki betette maga
után az ajtót, ugy érezte, hogy ötven évvel megöregedett, be van zárva a
csendbe, az idillbe és vágyak, láthatlan sodronyok feszülnek közte és a
mult között.
De meg kellett halnia a kedves-kedves kávéháznak. Nem birta a többivel a
versenyt. A reklám-tüzeket megvetette és a vendégeit is csak
kötelességből vagy szívességből szolgálta ki. Kirítt a többi cifra,
fényes társai közül. Semmin se akart nyerni. Ha tintát kértünk, egy
öreg, pecsétes butykost löktek oda és rozsdás tollakat, melyekkel nem
lehetett írni. Hol a „_Simplicissimus_“, hol a messenger-boy, hol az
automobil? Az kérem nincsen. Mi csak kegyeletből élünk. Itt a mult egy
sarokba söpörve. Mindenütt csak a mult, a mult mered elénk. Olyan volt
ez a kávéház, mint egy lehangolt zongora. Mindenét, ami zajt ad, a
kilincseit, az üvegeit, a poharait, félhanggal lejjebb hangolta az idő s
hamisan, fájón csörömpölt. Sohase ismerte a modern kényelmet. Csak kérni
lehetett, parancsolni nem. Mit törődött azzal, hogy a vendégei
lassankint elmaradoztak, kényelmes, keleti kéjlakokban ütötték fel a
tanyájukat, ahol meleg levest, színházi vacsorát, külföldi képeslapokat
kaptak. A Pilvax valaha olyan vendégekkel dicsekedett, hogy később
senkise imponált neki. Ez lett a veszte. Arisztokratikusan,
konzervativan félreállott mindentől, ami uj. Nem tudott és nem akart
futni az idő után. Most, hogy eltünt a képzelet határtalan birodalmába,
talán még érdekesebb lesz s a jövő nemzedék lázzal bokrétázza fel. Mi
csak egy öreg kávéházat láttunk benne. Egy szigetet s körötte nem az
élet folydogált, de a történelem. Gőgös és elzárkózott volt, – ahogy egy
konzervativ arisztokratához illik – ugy is halt meg.
A telefont az utolsó napig se vezette be.