Ma délután tintatartómba mosolygott a napsugár.
Ez a fanyar, fekete leves, melybe máskor sötét álmaimat főzöm bele,
egyszerre ragyogó tükörré simul. Szivárványszínünek látom mikor
belevágom tollamat a kalamárisba s írni kezdek.
Kinézek az utcára. Az emberek valamit tátott szájjal bámulnak, nem
tudni, hogy mit. Lapda puffan a Muzeum-kertben, észreveszem az első
piros léggömböt, melyet fehér cérnaszálon táncoltat a kék égbe egy
vérszegény urigyerek, az Arany-szobor is nyájasabb, mint máskor. Millió
apró villamoscsengő ideges bizsergését hallom a levegőben, kürtök,
tűzoltótrombiták harsogását.
Este hétóratájt botorkálok haza szürke orgonaszagu esőben. Az eső
_cisz_-durban nagyon vidám muzsikát játszik. Otthon az asztalomon pár
hóvirág, a tavasz névjegye. Laza és gyenge virágok, mint az olcsó
nyakkendők, széles öltéssel. A természet keze még dermedt, a fagytól
ügyetlen a virágkötéshez, csak vásári munkában küldte mutatóul, az első
virágot.