Vak délutánon gubbasztunk a szobákban. Korán, nagyon korán felvillannak
most a lámpák. Meleg, sárga paszomány hull a hóra. Köröskörül, az
ablakpárkányokon, a háztetőn, az utcán hideg porcukor, fölötte pedig a
lámpák mély és izzó sárgasága, az imbolygó és elsuhanó ragyogás, a
hermelinprém szegélye. Ez a téli délutánok szokott pompája. Nagyon
arisztokratikus, főuri, majdnem főpapi pompa. Sárga és fehér, mindenütt
sárga és fehér. Olyan, mint a pápai lobogó.
Most legfeljebb játszanak az emberek – motozó kézzel – téli játékot. Egy
délután befagytak a villamosok ablakai. Vastag, fehér páncél csörög
rajtuk, mint egy másik, vékonyabb tejüveges ablak. Mióta a jégkéreg
ráfagyott a villamosokra, az élet melegebb és meghittebb a kocsikban: az
utasok ugy érzik, hogy elfüggönyözött szobában ülnek, ahonnan nem lehet
kitekinteni az utcára és a kis villamos ut, mely máskor potomság, most
utazássá emelkedik. Nem tudunk tájékozódni. Sokszor el is tévedünk.
Öt-hat megállóhelynyire röpit el a villamos a ködben és az utazó kissé
idegesen feszeng a helyén. Különben még unalmasabb az út, mint egyébkor.
Nem látjuk az utca panorámáját, az élet apró jeleneteit, az autókat, a
kocsikat, az embereket. Unalmunkban firkálni kezdünk. Estefelé az
ablakon egy tenyérnyi hely sem marad. Sokáig néztem ezeket az
ákom-bákomokat, a tél és az unalom hieroglifjeit s arra vállalkoztam,
hogy megfejtem őket, sietve, mielőtt a jégkéreg elolvadt.
Jelentéktelen firkák, bizonyosan semmi fontosságuk nincsen, erre gondol
mindenki. De semmi sem jelentéktelen, az legkevésbé, amit annak
szeretnénk tudni. Az emberek leülnek a padokra és észreveszik, hogy a
befagyott üvegablak vékony kérge alkalmas az írásra, a rajzra, aztán
babrálni kezdenek. Vajjon mit írnak? A legtöbbje odanyomja az öt újját
az üvegre és mulat azon, hogy az újja melege apró áttetsző, kerek és
recés foltot vág a jégben. Valaki észrevette, hogy a kétkoronás pénz
tökéletes másolata képződik, – jégből – amikor a pénzt odatapasztja az
ablakra. Legkedvesebb népszerü téli sport: a jégrajz. Sok
villamosablakon ott van a pénzek mása, a kétkoronásé, a koronásé, a
húsz-, a tizfilléresé. Versengenek a pestiek, ki igazibb és jobb
ötvösművész? Némelyik másolat tökéletes. Világosan látható a király
arcképe és a jelmondat is: „Bizalmam az ősi erényben“.
Ezek azonban csak az ismertebb rajzok. Valószínűen polgári emberek
mulatnak igy, akik estig robotolnak és pénz miatt fő a fejök. Egy
kelenföldi villamoson, mely reggelenként a műegyetemre szállitja a pesti
hallgatókat, az ablakok cifra-furcsa ábrákkal voltak teleróva. Képletek,
gyökjelek, körszegmentumok. Némelyik ábrán határozott képzőművészeti
tehetség nyilatkozott meg. Itt a villamos kalauz sikerült torzképe, ott
egy havas táj, amott egy katonafej, hősi helyzetben. A körut közönsége
politizált. Öt-hat kocsi ablakán olvastuk ezt: Tisza István. Ülnek-ülnek
az utasok, várták, amig célhoz érnek, a fejük ezer gondtól sulyos, de
semmi se jut eszükbe és a kezük tétova mozdulataiból egyszerre csak
kialakul egy név, Tisza István neve. Az emberek vallanak. Öntudatlanul
bevallják, hogy ez a politikus a legfontosabb komplexumuk, mert nem a
kedvesük, a gyerekük, a hivatalfőnökük nevét írták oda, még a saját
nevüket se, csak Tisza István nevét.
Beszéljünk a humoristákról? Akik a rajzokat eltorzitják, akik a jégre
vésik a világ komoly dolgait illető megjegyzésüket, amit a
csibészkölykek különben a falra pingálnak vörös vagy fehér krétával,
akik ismerkednek, vitáznak, feleselnek egymással, akik szellemeskednek,
akik a keserüvizes reklámképek ábrándos márványkeblü hölgyeinek csupasz
szájára bajuszt rajzolnak? A humoristák egyformák a falon és a jégen. De
a szerelmesek is felhasználták a befagyott ablakokat. Virágh Mariska
III. o. t. olvastuk egy ablakon. Lejjebb pedig egy fiu igy érzelgett:
Szeretlek.
Késő éjjel az utolsó villamossal egyedül robogtam végig az Orcy-uton.
Ujra nézegettem a jég firkáit, melyeket már utóbb oly szenvedéllyel
tanulmányoztam, mint az asszirológus a sírok titkos jegyeit. Vékony
karcok látszottak, hajszálvonalkák, lehelletnyi jelek. Egy másik ablakon
markáns vonásokkal ez a levél: „Jenőkém édes, ha hazamégysz, zárd be az
ajtót és tedd a kulcsot a spájzablakba. Anyád.“ Valami szegény asszony
írhatta, aki az Orcy-uton lakik, üzent a fiának, a befagyott ablakot
használva levélnek. Az anya – elég naivul – valószínűnek tartotta, hogy
a fia is ugyanazon a villamoson megy haza, mint ő. Az üzenet bizonyára
kárba veszett. Istenem, annyi villamos jár az Orcy-utra. Amig azonban a
kocsi az Üllői-utra kanyarodott velem, azon töprengtem, mi lesz a kis
fiúcskával, elolvasta-e az anyai parancsot és megoldotta-e a bonyolult
kérdést. Jenőkém édes, becsuktad-e az ajtót és odatetted-e a kulcsot a
spájzablakba?