Láttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó müvész,
Mint egy fehér festőmüvész,
Mint orfeumi csepürágó,
Ki szappanhabbal fest tükörre,
Ugy jött a hó, ez a kiváló,
Öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyilt,
Festett mesét, havas idillt,
Besurrant ide és oda,
Akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
Megőszült százezer kalap,
Ugy hogy e száraz és poros,
Elpetyhüdt város oroszos.
Amerre nézel tiszta hó,
Nyugodt és fényes takaró.
Rózsálló arcfesték a nőnek,
Szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
A fájó földön téli vatta,
Langyos meleg serked alatta,
Bebársonyozza az ereszt,
Kabátunkon gyémántkereszt,
Száll és csengettyűz lebegőn,
Az éles kristály-levegőn.
Az utcasárnak tiszta krém,
A kolduscondrán drága prém,
Az égből bőkezün lehint,
Boát, marabut, hermelint,
Most mint nyolcsarku csillag ég,
Most karperec, ezüst nyakék
Most egy csiklandó pici rost,
A tél fehér rózsája most,
Nappal sportpálya, éjjel édes
Fehéren égő, enyhe mécses,
Nyugodt derengés. Ropogó
Fehérség. Édes rokokó.
Kegyes és fínom, néha mókás,
A kocsis is – allonge-parókás.
A kültelek most egy nagy asztal
Teritve hófehér damaszttal,
S az éj cukrozza kényeként
A sárt, mint cukrászsüteményt,
Hideg, fehér törött cukorral,
Ugy önti a cukrot csuporral,
És minden édes és fehér,
Ameddig csak a szem elér,
Cukros a rét, az út, a ház,
Cukros a lámpavas, a gáz,
Cukros a házak teteje,
A göröngy cukros gesztenye,
A sár is mézzel van sodorva,
S a szemétdomb hóditva, halkan
Rokokó fehérben, aranyban,
Ugy áll, mint lakodalmi torta…