Eljöttek hozzánk lapp fajtestvéreink – az állatkertben lehet náluk
vizitelni, – közvetlen a jeges medvék mellett. Itt mutogatják magukat
bizarr sátrak alatt, egy füstös kondérnál, a havon, csónakszerü
szánjaikon, melyeket a rénszarvas, a turáni mitológia csodaszarvasa húz
szelíden, könnyező szemmel, Az angol-német, a spanyol-francia barátkozás
villamfényes termekben, pezsgős bankettekkel kapcsolatban zajlik le, a
mi ismerkedésünk csak itt. Első pillanatra csakugyan nagyon
idegenszerűek. A szemük keskeny és vakoskodó. Ahol ők élnek, csak fél
évig süt a nap. A nyelvük, melyet mi kínos verejtékezéssel tanulhatunk
az összehasonlító finn-ugor nyelvészeti órákon, merően különös, csak pár
szavuk egyezik nagyjában és csak a fülünk érzi, hogy ez a zene ismerős,
régen, nagyon régen hallottuk. Néhány kis fiu már tisztán gagyogja a
magyar szavakat. A rokontalan magyar ezt is örömmel hallja. Pöttön lapp
kisasszonyok botorkálnak a hóban vastag szőrmebundában és bocskorban,
szőkék, kékszemüek, pirosarcuak, igazi skandináv babák és a fa mellett
egy gyerek énekel valami lapp dalt, lallázva és szöveg nélkül. Pajkos
dal lehet, de rám ugy hat, mint egy temetési ének. Ezek volnának az én
rokonaim? Akkor inkább rokonom a bécsi pincér, a német rakodómunkás,
vagy a holland paraszt, aki villával piszkálja a fogát.
A lappok azonban szerződtetve vannak s elgondolom, hogy otthon a földbe
vájt vityillóikban bizonyára máskép élhetnek és az ő itteni szereplésük
nagyon hasonlit ahhoz, hogyha pár hortobágyi csikóst díszmagyarba
öltöztetnénk s azonmód kiraknók őket egy bódé színpadára, idegen
tekintetek prédájául. Ez csak egy ál-népszínmű. De szerencsére láttam
őket – előadás után – egy pincében enni. Vajat ettek, késsel és
villával, finom pesti margarinos vajat, a család az asztal köré
telepedett, a lapp menyecske állva, szorgalmasan sürgölődve osztotta
szét az ételt és az öreg lapp levette fejéről – lassan és ünnepélyesen –
a rénszarvas-kucsmát s megmutatta kérges, olajzöldre cserzett arcát.
Éhesek voltak, de nem siettek. Ezek a műveletlen vakondok-emberek
szemérmesek és úriak. A férfiak mozdulatlanul nézték, hogy készitik az
asszonyok a vacsorát. Amikor minden készen van, a legöregebbik maga elé
téteti a kenyeret, egészen közel hozzá, hogy kényelmesen szeghessen
belőle és a poharat is egész közel, hogy ne kelljen méltóság-bontó nagy
mozdulattal utána nyulni. Mindenük merően különös és északi. Az
anyanyelvükön kivül angolul és norvégül selypegnek, mint a mi parasztunk
németül, aki azt tudja, hogy „nix-dájcs“. Az öreg lappnak az a mozdulata
azonban ismerős volt, testvéri és rokoni s a másik pillanatban már az
egész társaság az volt, a pisze és majszoló gyermek-csoport, az almaarcu
szelíd menyecskék is, akik a fejükön piros kendőt viselnek keleti
virágmotivumokkal, magyar motivumokkal. Elszakadtak tőlünk, a vaksi
északi fokra, a féléves sötétségbe, a szavaik elsatnyultak és a
felismerhetetlenségig ficamodtak, az étlapjukon csak a kenyér, a halzsir
szerepel, a szemük lenkék lett, de a nyugalmuk és a taglejtésük beszél,
ezt nem felejtették el s az önfeledtség pillanataiban ugy mozognak, mint
a szegedi paraszt, aki áhitatosan és ünnepien megszegi a kenyeret. A
néző pedig érzi, hogy leülhet közéjük. Ezzel a társasággal valaha,
kétezer évvel ezelőtt, mi is együtt vacsoráztunk.
Ugye öreg lapp bátya, Anders Persen?
„FÜRDŐI EMLÉK.“
Vedd, olvasó, tőlem ezt a szerény pár sort, mielőtt elhatározod magad,
hogy a nyaralásra szánt pénzed a németnek adod-e, vagy a taliánnak. A
balneológusok komolyan és tudományosan meghányták-vetették, micsoda a
híja a magyar fürdőknek. Itt minden tudományos igény nélkül óhajtok
erről beszélni, átnyujtani neked egy „fürdői emlék“-et, hasonlót ahhoz,
mely a családi pohárszékek polcán a tálak és a palackok mellett
porosodik. Kevés tárgyban van ennyi lehangoló mélabú. Lesír róla, hogy
több száz koronába került. Minden betűje átlag száz korona. El kell
dugnod az emléket, nehogy állandóan eszedbe hozza az igazi emlékedet,
mely még aludni se hagyna. Emlékszel arra a pár szelet szalámira, amit
arannyal fizettél. Emlékszel az ágyadra, a sublótfiókra. Emlékszel,
szegény polgár, hogy alakitottad meg néhány társaddal együtt a
lenézettek és kisemmizettek csoportját, akik a padon barna
pakolópapiroson ebédeltetek, akik nem mentetek hangversenyekre, akik nem
tomboláztatok, akik mindig vigyáztatok, akik mindig póruljártatok, akik
mindent „olcsóbban“ akartatok venni a faluban és mindent drágábban
vettetek, akik a pincért kiszolgáltátok, hogy hálából ő is kiszolgáljon
majd titeket, s akik végül bocsánatot kértetek, hogy otthagytátok a
pénzeteket. Nálunk még mindig ez van rendjén. Egyelőre a középosztály
kénytelen idegen világfürdőkre menekülni. Mert még az olasz se ily
kegyetlen hozzá, még a mohó és mindenre elszánt briganti se, aki
elrabolja a pénzét, de cserébe legalább azt érezteti a megrabolttal,
hogy ur. Itthon ez a vigasztalása se marad. Még csak el se veszik a
pénzét, csak kicsurgatják az ujjai közül, s üzleti szellem hiján senkise
látja hasznát, se a megrabolt, se a rabló.
Ennek ellenére azon gondolkozom, hogy mégis itthon nyaralok. Mindnyájan
szeretjük a magyar fürdőket, reménytelenül. Él bennük valami rozoga
romantika, valami kedves ábránd, valami, ami a miénk. Lehet, hogy a
régi-régi emlékeinkkel fognak meg. Van-e ríkatóbb és fájóbb, mint a
gyógyszalón mellett délelőtt hallgatni egy leány ábrándozását a
lehangolt zongorán? Ismered-e a földet, a sáros magyar föld tésztáját,
mely a kánikula kemencéjében a kék és sárga mezei virágokkal, a
rovarokkal és dongókkal együtt szikkadt cipóvá sül s a szaga is oly
tápláló, mint a kalács illata? Bolyongtál-e parasztszekéren, a pusztán,
porban, mely csupa vizió, és hallgattad-e a kerekek lármáját, mely
minden hangot hallucinációvá bűvöl? Éltél-e a balatoni jegenyék táján,
szóltál-e a halászokkal, akik évezredes mesterségüket egykedvüen űzik,
bukkantál-e a csárda udvarán hajókötelekre, bitang csónakokra? Láttad-e
a tihanyi púpos parasztot, az eszelős ciceronét, aki kürttel riogatja az
ekhót és elfeledett költők hexamétereit kiáltja a visszhangnak? Nézted-e
a tátrai levegőt, mely kék mint a tó? Az erdélyi bércek ködsávolyát meg
tudod-e különböztetni a szivarfüsttől? Bámultál-e esős délutánt, az
alföldi erdőben homályos permeteget s aztán világoszöld derengést,
melynek néma statisztái a fűben kuszó csigák száza és ezre? Belehelted-e
fürdőink különös aromáját, a nedves női haj páráját, az uszósapkák
kaucsukszagát, a kis bódék, az iszapos tócsák, a gyógyforrások, a nyári
konyhák egymással feleselő és pörlekedő illathangversenyét?
Észrevetted-e a színeket, melyek csak itt teremnek? A villák
rippl-rónais idilljét, a tisztáson átballagó lány szinnyei-mersés
pipiszkendőjét, a mednyánszkys alkonyokat? Szivaroztál-e a tó partján
egyedül, mikor a békák dalárdája tanulta az éjjeli zenét? Jártál-e este
a fák között, szemedbe villant-e az üvegburás gyertya lángja, mely a
terrasz magányában ugy virraszt, mint egy lélek, hallottad-e felsercenni
a göröggyufát, melyet fiatal fiuk és lányok gyujtogatnak s rózsaszín és
zöld lángjuk ugy világitja meg az erdőt, hogy nyomban színpadi díszletté
alakul?
Erre az ezer kérdésre én szeretnék válaszolni. Nosztalgiát, végtelen
nosztalgiát érzek e sok-sok dolog után, honvágyat érzek a saját hazám
után. Nem amikor külföldön vagyok, de most, amikor itthon vagyok.
Ideláncolva egy szobához, egy íróasztalhoz, egy tollhoz. Akkor fáj, hogy
nem látom mindig és minden ízében oly teljesen, mint ahogy a fogalmában
és a nevében benne van minden táj és minden ember, minden szín és minden
lélek. Szoktatni kellene hozzá a szemem, hogy azonositani tudjam magam
vele. Emlékezem négy-öt éves koromban órákig ültem a tükör előtt s nem
tudtam betelni a szenzációval, hogy az, akit látok, én vagyok. Nem volt
igazuk a nagyoknak, hogy elkergettek a tükörtől. Mert ekkor ismerkedtem
önmagammal, akit négy-öt év alatt meg se ismerhettem. Oly önfeledten,
izgatottan, hiuság és érdek nélkül történt ez az ismerkedés, hogy a
részleteket évekig meg se figyelhettem, az elemzésre nem volt időm és
később, mikor valaki megmondta, milyen színü a hajam, milyen metszésü a
szemem, váltig csodálkoztam rajta. Csak éreztem magam, de még nem
láttam. Körülbelül igy vagyunk az országunkkal. Nyáron lenne ráérő
időnk, a pihenés pillanataiban, hogy pár hétig belémeredjünk és vele
egynek tudjuk magunkat. Kétségbeejtő, hogy éppen erre az időre vagyunk
száműzve tőle. Csak savanyu hétköznapokon, az irodákban, a kávéházban
lehet miénk s alapjában mindörökre ismeretlen marad. Mert a tükör,
amiben megláthatnánk az arcát piszkos is, csempe is, drága is.