Egy amerikaival utaztam a tengeren. Hamarosan beszédes viszonyba
kerültünk és vacsora után a vászonszéken szivarozva meg akartam
gyóntatni arra vonatkozóan, mi a véleménye rólunk, mert nálunk is járt,
és elég jól ismert bennünket. A csillagtalan, porszínü éjszakában,
melynek egyetlen lámpája a tenger villamos tajtéka volt, kérdéseket
intéztem hozzá. Mit tart, mister, a városunkról? Azt, hogy sok és jó
kávéháza van. Az amerikai magyar-szemlélete nem volt alaptalan.
Kifejtette, hogy a vonatról leszállván a pesti kávéházban fehér
abrosznál meleg csirkelevest, ham and eggs-et, csokoládétortát
vacsorált, többféle pálinkát ivott rá, a pincér nyolc pohár hideg vizet
hozott és mikor észrevette, hogy elrontotta a gyomrát, nem engedte a
gyógytárba futni, hanem egy szódabikarbónás szelencét tett eléje. Be
kell vallanom, hogy ott a tengeren kissé büszke voltam a pátriámra.
Eleget sopánkodunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az
oka, hogy szégyeljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsulyozni a
kávéházi voltunkat, a kávéházi kulturát, a szegénységünk, az
otthontalanságunk, a cifra nyomoruságunk jelképét, mikor csakugyan ez a
legjellemzőbb sajátságunk? Bizonyisten, nincs okunk pironkodni. Aki
fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejushely, a jöttmentek
kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri
kuria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi multja
van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti
ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki
volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik ki
vagyunk tudva a nagy tőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és
a gazdagság illuzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és
zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy
asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész
lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fütőtestek donganak. Átjáróházunk a
gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőkkel tapodjuk, de annyit
vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk. A középkori
király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kisimbiszt, amit te
orditva küldesz vissza a pincérrel. Aztán a mi kávéházunk családias is.
Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély
diványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a
kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis
asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet,
irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál
prelegálnak, esztétikát, filozófiát, arhitekturát, nyelvészetet,
lélektant, botanikát, gyógyszertant. Fel kell fedeznem a pesti ember
számára, hogy az aszpirin nemcsak a kávéházban, de – elvétve – a
gyógytárakban is kapható. Az irodalomról nem is merek szólni. Az első
kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt. Azóta a magyar irodalom a
kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul
el s egy jövendő történész feladata megállapitani, milyen hatással volt
a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és
ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül. Nem
tudjuk, micsoda hónaposszobákban laktak a lángelméink. Sok írónk
ágyrajáró volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A
törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt
töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világitásában
ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp ugy, mint éjjeli
félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van
hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól
féltizig), orvos-idő (reggel féltiztől féltizenegyig), nyárspolgár-idő
(félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig),
szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől
éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől félnégyig) és ügynök-idő
(mindig). Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházában, de ott
tartja a könyvtárát, az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül
hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap
abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor
meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.
Ajánlom figyelmébe a magyar heraldikusoknak, hogy gyorsan revideálják
családjainak címerét s készitsenek uj címereket a jövendő nemzedékek
számára. A régi lombos fa helyett pléh-gallyak álljanak a mezőben, a
talmi hold helyett egy pikkoló-findsa, a pakfoncsillagokat apró
ezüstkanálkák helyettesitsék. Hátul pedig a címer sarkába
odabiggyeszthetnek egy szódabikarbónás szelencét, egy média-szivart,
vagy egy szipkát. Akár egy aszpirin-por sikerült mását is, mely
hónapokig keshedt és sárgult a főpincér szive fölött, a felső
mellényzsebében.