_(Ezeket a sorokat 1909 márciusában írtam a jegyzőkönyvembe, amikor a
szerb főváros a monarhia első ultimátumának átnyujtása előtt lázban
égett.)_
A gyorsvonat nyolc perc alatt vágtat a magyar határról Belgrádba. Annyi
idő se, amennyi alatt az ember kényelmesen elszívhat egy szivart. Egy
lapos táj gurul elénk, egy vashíd, aztán néhány jelzőlámpa s mégis ugy
tetszik, hogy egy idegen világba jutottunk. Arcukba nézek az embereknek.
Feketék, sápadtak, szomoruak. A magyarországi szerbek mellettük piros,
markos, szálfa-emberek.
Már messze a határ előtt figyelem a változást. A népek ízlését a
vonatablakból lehet megfigyelni. Minden zászlók helyett, melyek a
hivatalos épületeken lengenek, többet beszélnek a köteleken száradó
ruhák és kendők színe. Ezek ízelitőt adnak egy nép ízléséről és
kulturájáról. Ha olasz táj felé közeledik a vonat, világos színek
ujjonganak, – piros, sárga és teljeslila, – színes kendők, tarka aljak
és bluzok. A hegyes vidéken, észak felé, csak fehér és fekete színeket
látni. Itt pedig mindenféle színt, akárcsak olasz földön, de zsufoltabb,
kiáltóbb együttesben. A lila és a hupikék egymás mellett. Sárga és zöld
merész keverésben. Belgrád maga is hasonlit a hegyekre mászó olasz
városokhoz s aki végigmegy szűk, furcsa utcáin, melyeken épp ugy élnek,
esznek, alusznak az emberek mindenki szeme előtt, mint a sziciliai
kisvároskákban, annak okvetlenül eszébe villan ez a déli, olasz
hasonlatosság.
Bemegyek a vasuti étterembe. A falon egy kép. Sárga mentében, meggyszínü
nadrágban ott szomorkodik a vasuti étterem konyhagőzében és zajában egy
pergamen-arcu, sovány férfiu, Szerbia királya. Ugy látszik az
aranyrámában roszul érzi magát. Minden pillanatban várom, hogy kilép
belőle és leül az asztalhoz, szerényen csönget és egy szóda-fröccsöt
rendel. Kényszerü királynak látszik, aki valaha – mint olvastam – a
svájci szociálisták ülésein is szorgalmas részt vett s francia kulturán
nevelkedett. Kissé csalódottnak látszik, itt a képen is. Legalább
ilyenfélét olvasok ki villásan fölfelé kunkorodó, vékony bajuszából és
dióbarna szemének csüggedt tekintetéből, melyből már rég elpárolgott a
fiatalság, a párisi évek mámora s csak gond van benne, félelem és ideges
mélabú.
Farkasszemet nézek a képpel. Nyári légydongáskor, téli ködben és
lucsokban egyformán igy bámulhat le a falatozó utasokra és figyeli az
érkezőket, a távozókat, akik egy siető tekintetet vetnek rá s aztán élni
mennek. Neki őrt kell állnia itten, mint a közkatonáinak. Egy rekedt
falióra ketyeg mellette és nincs mód, hogy leszálljon a falról és
trónjáról, ami valamikor a XVII. században tragédia-anyag lett volna
valamilyen rémlátó angol kezén. Ma azonban Marlow és Shakespeare nem
királydrámát, riportot ir, pontos adatokkal és prózában. Az olcsó
olajnyomatot minden borbélyüzletben látom, ahol nem futja rá, ott egy
ujságból kivágott, elmosódott kép teszi meg a szolgálatot.
*
Hepe-hupás, szűk utcákon kaptatunk fölfelé. Valami végtelen szomoruság
van ezeken az utcákon, az orosz puszták és orosz regények szomorusága. A
kirakatokban idegen áruk, német és francia és magyar iparcikkek, a
boltokban német és francia szó. Nappal politika és este pálinka.
Máskülönben csend mindenütt. A szorgalmas macedón és albán, narancssárga
sállal a nyakán, fürészel a kapuk alján. Az egyetemen diákok lézengenek
kék katonasapkában. Néhányan a nemzeti könyvtárba menekülnek és ott egy
hosszu asztalnál – huszan vagy harmincan – olvasnak. A könyvtáros – egy
öreg szerb – megmutatja a régi, érdekes szerb könyveket s minthogy
magyar vagyok, mosolyogva egy polchoz vezet, ahol a _Pallas Lexikon_
áll, az összes kötetei a pótkötetekkel együtt. Itt egyáltalán minden
„nemzeti.“ Az olvasókör „nemzeti“, az uszoda „nemzeti“, még a céllövölde
is „nemzeti“.
Kis szerb kávéház. Azt mondják, hogy ezek a roszul világitott belgrádi
kávécsárdák boszorkányüstjében fő a leendő háboru. Egyik asztalnál
mezitlábos kisbirtokosok dominóznak vezérkari tisztekkel, a másik
asztalnál kicsapott diákok cigarettáznak, tüdővészes nyomdászok,
kalugyerek, arcukon gyanus sebhelyekkel, pópák, akik imakönyvükben új
bombák receptjét tartogatják, az ég báránybőrbe bújt ordasai. Később egy
öreg „chansonette“ is megjelenik köztük, a párisi nő, aki jobb idejében
– régen, nagyon régen – szobalány volt valamelyik batignolles-i
szállóban. Vanilialikőrt isznak, de zsebükben ciankálit rejtegetnek.
Dosztojevszkyről, Tolsztojról, Gorkijról vitatkoznak. A fehérlelkü
krisztusi írókat fonákul magyarázzák, önkényesen forditották le a maguk
balkáni idiómájára. Minden szomoru és csempe itten, kezdve a cipők
letaposott sarkától, a zöld körmöktől, a moziképektől, melyek a kávéház
falára vetődtek, a lelkesedésükig, a tudományos vitájukig, a
műveltségükig. Aki félszemmel benéz ide, az viziószerüen másik képet
lát. Oroszország egy tükrös Louis XIV. szalónban mulat, ragyogó hölgyek,
attasék, diplomaták társaságában, akik tudván tudják, hogy mi folyik
előttük és elégedetten dörzsölik a kezüket. Majd a szegény rokonok
cselekszenek. Csak hadd nőjjön a nyomor. Kell nekik ez a szegényház, ez
a kéteshírü lebuj, ez az éjjeli menedékhely. Itt főzik szegény diákok és
betüszedők az európai haladás számára a patkánymérget.
Kószálok szerte a városban. A _dorcsol_-ban, a régi török városrészben,
ahol még mindig a muzulmánok hagyományai kisértenek, a zöldfüggönyös
kávémérések asztalain pompás török kávé gőzölög és hosszuszakállu
kávésok karcsu cigarettákat és finom szivarokat kinálnak. Egyszerre
valami különös zaj üti meg a fülemet. A márciusi este hüvös
félhomályában önkéntes csapat közeledik. Dobszó hallik és két trombitás,
a csapat oldalán, dagadó nyakkal fujja az ismeretlen, katonai marsot. Az
önkéntesek most kaptak fegyvereket, csak az állomásról jöttek, de oly
elcsigázottak, mint egy hadjárat után. Fejükön kék sapka, különben
civilruhát viselnek, rosz bocskoruk tapodja a girbe-görbe kövezetet,
nagy tömeg zsivióz nekik. A bocskorokból gyakran kikandikál a vörös
harisnya. Nincs cifra katonaruhájuk. Nem egy csak a mellényére vetette
rá a puskát és a rézóralánc busan veri ki a lépés ütemét.
A szkupstina előtt parasztruhában, vidékiesen, lassu lépésekkel
gyülekeznek a képviselők, néha-néha egy kabátos ur tünik fel vagy egy
fehérszakállu pópa magas, lila süvegben, akit a szerb paraszt áhitatosan
süvegel meg. Olyanforma az országház, mint valami földszintes elemi
iskola. A teremben képviselők olvassák az esti lapot. A rozoga erkélyen
közönség, pár hölgy, néhány paraszt, egyetemi hallgatók. A szkupstinától
nem messze pedig zsömlyeszínü macska miákol keservesen. Egy kis fiu
kiváncsi szemmel néz utánam. A magyar faluvégen bámulnak igy az
idegenekre.
*
Este hattól nyolcig tart a korzó. Elegáns, karcsú, sápadt szerb nők
sétálnak, katonatisztek oldalán. A kalapokon a párisi ízlés tavasza, de
a cipők gyakran roszak, kopottak, a sarok félre van taposva és
gummisarkot alig-alig látni. Ezek a szegényes cipők jelzik, hogy itt
szegénység van. A kolosszus, mely párisi magaslatokba akar emelkedni,
agyaglábon áll. A korzó legnépszerübb alakjai a tisztek. Fontosságuk
tudatában lépegetnek. Lecsapott oroszos sapkát viselnek és paprikaszínü
nadrágot. Századostól fölfelé majdnem mindegyik patriárkális szerb
szakállat ereszt. Otthon azt mondják nekik, hogy atyuska vagy bátyuska.
Hazatérőben látom, hogy a külváros utcáin, egy árok mentén kis fiuk
katonásdit játszanak. Piros bosnyák sapka van a fejükön, oldalukon
cukorspárgán játékkard, a pléh zörög a kövezeten.
– Rat, rat – hallatszik a robbanásszerü szerb szó, mely azt jelenti,
hogy „háboru“.
Este kilenc felé elcsendesül a város. A boltokat becsukják, néhány
gázláng lobog a főutcákon s a sötétség a külvárosba menekül. Egy
talyigás ember ballag néha az uton. Valami jókedvü inas fütyül.
Takarodót fujnak a kaszárnyában és lármás csörömpöléssel tér a kitérőbe
a villamos. Mamlasz motozás hallatszik, a kisváros lefekvő zaja.
Lassanként kigyulladnak a kocsma-ablakok. Ezek a világos négyszögek
tarkázzák a fekete éjszakát. Álmosan dünnyög a dudaszó. Az üvegekben
olcsó, színtelen pálinka. Hosszu faasztal körül legények ülnek,
ólomszürke szemekkel, busan, lelógó fejjel, sebes nyakkal. A kuszált
bajszok alól haragos kifakadások hallatszanak. Messze, nagyon messze két
puskalövés hallatszik. Egy fiatal gyerek jön ki a kocsmából. Pár lépést
tesz, magasat ugrik, arcravágódik a kövezeten és mozdulatlanul marad,
mint a katona, akit a golyó talált. Földre teritette az alkohol.
Hajnali hat órakor a vonatból még egyszer látom Belgrádot. Az ablakon
most cikázik át a hajnali napsugár. Közelebb megyek. Egy mondat van
rajta. Valamelyik utas levette gyémántgyürüjét és az üvegre nagy,
értelmes betükkel, – magyarul – rákarcolta:
– _Háború lesz_.
(1909.)