Ez a nevem: autrichien. Hiábavalóság ellene tiltakozni. Ventimigliánál,
az olasz-francia határnál megszünt minden. Még azt se mondják, hogy
paprika. A németek tájékozottságát most visszasírja az utas és kissé
szeretne boszankodni azon, hogy Mayer ur a vasuti fülkében a „puszták“,
a „cigányok“ a „lovagias és tüzes“ magyarok iránt érdeklődik. Egy
milanói olasz pár nappal ezelőtt ezt a nevet ejtette ki: Kossuth. Azóta
ugy lebeg itt az ember – bitangul és szabadon, – mint egy léggömb,
melynek elszakadt a zsinegje és jobbra-balra lökik a goromba szelek. Nem
kell azonban kétségbeesni. A falakon, a villamosokon, a póznákon,
étlapok hátán, mindenütt ránk kiabál egy magyar szó, a törökverő hős:
Hunyadi János neve. Patikákba piramisokba állitják az ismerős üvegeket.
A droguista dicsekszik, hogy rengeteget adnak el, minden párisi él vele,
már-már nem is comme-il-faut ember, aki nem issza. Hogyha bemegyek a
gyógyszertárakba, önkénytelenül e gulák mellé állok, ezek legalább
védenek, rájuk tehetem a kezemet s azt mondhatom: ez az én követségem. A
franciáknak van Vendôme-oszlopa, a németeknek Siegeshalle-ja, a mienk ez
a hashajtó-piramis. Ó, magyar hashajtó, egyetlen szószólónk, külügyi
képviseletünk, szomoruan köszöntelek.
Különben „autrichien“ vagyok, most már elszántan, mérgesen, lemondó
haraggal. Mikor megérkeztem, a szálló tulajdonosának bemondtam a magyar
voltomat, de – ugy látszik – a francia kiejtésem nagyon gyatra, mert a
szállodás a „hongrois“-t ugy értette s ugy is írta be hogy „autrichien“.
Minden külföldön járó magyar átmegy ezen az iskolán. Eleinte lázong.
Vitatkozik a pincérekkel, politizál a villamos kalauzzal, barátságot köt
a fürdőszolgával, a rikkanccsal, a borbéllyal, hogy megmagyarázza nekik,
nem igy van, hanem egészen amugy. Később aztán elfárad. Az „autrichien“
jelző kényelmesebb. Csakugyan kényelmesebb? Pár évvel ezelőtt ugy
tetszett, hogy igen. Ez a szürke gyüjtő-szó tisztességes helyet
biztositott a külföldön bolyongó magyarnak is. Az idén azonban nem
szeretnek bennünket. Aki „autrichien“-nek vallja magát, majdnem többet
szenved, mint a magyar. Szegény „autrichien“, – most akár magyar, cseh,
német vagy tót – legszivesebben véka alá rejti a származási lapját s
irigyel mindenkit, a négert, aki frakkban és cilinderben feszit az
aszfalton, a japánt, akinek az arca, a gyomra, az erkölcse már egészen
párisivá vedlett és egy parisienne karján sétál családostól, sárgaarcú,
őszhajú szüleivel együtt, még azt az arab árust is irigyli, aki a
kávéházakban perzsaszőnyegeket kínál.
A párisiak azonban mégis kiváncsiak. Az orvosom – kedves és értelmes
ember – megint belesodort a vitába. Mindenre bólintott, arra is, hogy
nálunk van irodalom, művészet, egy hirtelen serdült uj kultura,
néhányunk szerelme és büszkesége, de mikor kivette a hőmérőt, ugy
mutatta nekem, mint a vadembernek az üvegklárist. Nem szabad ám megenni…
Pedig nálunk, doktor ur, a hőmérőket megeszik… Igen, lovas nép vagyunk…
ahogy parancsolja… A kardom és a pajzsom ott lóg a szekrényben… Ős szász
dialektust beszélünk… Természetesen inkább koptul… „Gute Nacht“,
helyesen mondja,… „Gute Nacht“, ez is a nyelvünkön van… Emberhust is…
Kongó tájékán… Ausztrália közvetlen szomszédságában… a Duna regényes
ormain… a Gellért habjai mellett… Egészen el méltóztatott találni… Csak
arra kérem, tessék egy kicsit békén hagyni… Mióta itt vagyok, mást se
teszek, mint dijtalan földrajzi órákat adok… Aludni akarok… A folyósón a
szállodás inti a pincért, nézzen be az osztrák úrhoz… Hogy mikor
keltsenek fel holnap reggel?… Az ég szerelmére… menjenek már…,
engedjenek aludni…, a szégyenemmel, az életemmel, a párnákba fulva,
mélyen… Egyáltalán sohase keltsenek fel…