A sír, melyben nyugszik, egyszerü. A kőlapon hever terméskőből
kifaragott, életnagyságu mása, hanyatt fekve, meztelenül, a halál keserü
pózában. Alig látható lepel borul rá s ez a fejig megköti és
mozdulatlanná teszi a testet, csak halványan hangsulyozza a törzset és a
karokat, melyek rabul vesztegelnek alatta és a halálos pólyában néha
különös uszonyoknak, néha emelkedő és vergődő szárnyaknak tetszenek.
Nagyszerü s egyben gyermeki a szobor. A halál mindenkiből törpe és torz
embriót formál. Egy kőoszlopon vigyorog a rosz szelleme. Ez a kissé
színpadi síremlék illik hozzá. Fönn egy allegorikus alak, de lenn a hős,
a kiáltani akaró, akinek pecek van a szájában, a mozdulni akaró, akit
kényszerzubbonyba dugtak, lefektettek és elnémitottak. Nem jöttem
meghatottságra ajzottan, baedekerrel és vázlatkönyvvel, csak egy
rózsaszin metro-jegy van a kezemben, mely ideröpitett a parnasszusi
hegyre, a költők temetőjébe. A szobor azonban meghat. Rengeteg feje a
testhez arányitva óriási. Ez a haragos fej még él. Gőgös, mint egy
forradalmár-muzsikus feje és értelmes, zseniális, goetheien szép. Ugy
tetszik, hogy a költő portréi közt a legjobb. Láttam a fényképeit. Az
arca és a teste az évek során rohamosan változott. Kondor haja és
szomjas-piros szája volt fiatal korában. Később pedig – Theophile
_Gauthier_ irja – az arca papossá vált, meredek és boltozatos homlokára
csak egy vékony ördögszarv kuszott s a haja megderesedett, ősz
tincsektől tarkult, egy eretnekszerzeteshez hasonlitott, aki nem a
bibliázástól vénhedett meg. Szemében a forró feketeség megfagyott, az
atléta-termete megroggyant, szája kissé lekonyult és elfanyarodott. A
szobrász a két embert sugalmas markolással egybefogta. Amit az idő és a
vágy elpusztitott benne, művészetté finomitotta és egy béna daliát
rajzolt kőbe, aki a síron fekszik és mozogni akar. Gyönyörű-szellemes
orra makacsul tör fölfelé. Cimpái erőszakosak. A száj pittyedt és
undorodó, de azért sír. Egy fanyar csésze pereméhez ér ez a száj, A
homlok pedig boltozat, királyi korona, kupola, ahonnan fény és harc árad
felénk.
Megdöbbentő ez a szobor, talán nem is mint művészi alkotás, de mint
irodalmi birálat. _Charmoy_ sok évvel ezelőtt azt a költőt mintázta meg,
akit ma ismerünk, a hátrahagyott írásai, a róla szóló összes irodalmi
adatok megjelenése után. Mert alakját a nyárspolgári látás
meghamisitotta. Amig élt, a polgárok arra kényszeritették, hogy
ízléstelen élcekkel elriogassa őket magától, a szobája ablakára
tejüveget vágasson, a szekrényében eleven kigyókat tartson. Ezért aztán
mindmáig ugy kezelték, mint bús különcöt, a romlás ripacsát, az
ördöngösség nyárspolgárját. Közösséget vállaltak vele nyápic költőcskék,
apró és csenevész perverzek, aki ebi hiten éltek, s nem tudták, hogy a
mesterük ő ellenük írt és élt, hősi motivumok reszkettek benne, a
romlása pedig csak a féltve-féltett tisztaságának a páncéla volt. Versei
előszavában ezt írta magáról: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Ez a szobor
is azt mondja: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Gerinces nagyságát csak
most látjuk tisztán. Robbanóanyagok szunnyadtak benne s alázatosan és
félénken járt velük, borzadott az egyéniségétől, a roszasága és a jósága
túlságától. Beteg szeretőjének évekig küldözte a kórházba utolsó sou-it.
Nem a különcsége, de a hősiessége és egyedülvalósága végtelen. Az
irodalomtörténetben is külön lap beszél róla. Semmi köze a
dekadensekhez. Az életében a modern volta miatt szenvedett, de ma nincs
rokona, utóda és iskolája s az uj költők káprázva tekintenek emlékére,
mint valami elviharzott természeti jelenségre, érzik, hogy a legnagyobb
emberek közé tartozott, akik valaha éltek. Nem modern költő, inkább
középkori és klasszikus. Az, akiről a sírszobra beszél.
Akik körülötte nyugszanak, a Louis-k, a Henri-k, a Charles-ok, az
orvosok, az ügyvédek, a bankárok s még a költők is: a többiek. Ő itt
egyedül van, egy kopasz fal mentén, távol a halottak népes utcáitól,
sugárutaitól és körutjaitól. Ezt az elégtételt a franciák jó szelleme, a
tapintat adta meg neki. Pihenőpad nem vár itt zarándokot. Nem lehet
leülni. Bátor hivei, akiket levitriolozott az élet s a sok fájdalom
jogán már olvashatják és szerethetik őt, nem ismerik a kegyelet
kötelességét, nem jönnek ide babérgalylyal, könnyel,
nefelejtskoszoruval. Tisztelik a kivánságait és tovább haladnak
szótlanul. Sírjára nem is ültettek rózsát, melyet utált, semmi virágot,
pázsit se nő itt, mely helyett atlaszt, acélt, üveget kivánt a természet
e haragosa. Csak mozdulatlan és örökkévaló kő borul rá. A többi költő
békésen a polgári sírok közt alszik, egy társaságban azokkal, akik
valaha az olvasóik voltak és egy csomó ember áll a fejfájuknál, akik még
mindig olvassák őket. Heinénél lódenes és rucksackos németek vizitelnek.
Musset kövéről áhitatos kezek hajtják félre a szomorúfűzek gallyait.
Maupassant sírján vadrózsafa nő. Leconte de Lisle vörös mellszobrát
görög babér takarja. Catulle Mendést halovány virágok és aranybetüs
szallagok gyászolják. Ez a sír azonban mindig virágtalan, könnytelen és
fönséges.