Reggel nyolc órakor repülőgép lebeg a város felett. Kilenckor katonai
léggömböt látok a Champs de Mars napfényében. Automobilok serege úszik
kék benzin-felhőkben. A föld alatt és a föld felett vonatok loholnak,
lármában, villamosságban fürdünk. E város mellett azonban él egy másik,
az ódon, a titokzatos, a középkori város, mely nem vesz tudomást az
ujról s görbe utcákon, fojtó illatokban éli a maga ősi életét, a parti
bouquinistek, a zöldségárusok, a régi handlék közt, akik még egy
forradalom előtt való dallal kérdezik meg a lakókat, van-e eladni való
ócska ruhájuk? Délután végigmegyek egy ilyen utcán. Irtózatos félvilági
hölgyek állanak az aszfalton, vastagon ki vannak festve, – feketével és
pirossal – a forró nap majdnem leolvasztja festékeiket. Este a
csigalépcsőn egy régi bronzgyertyatartóval botorkálok fel szállóm
szobájába. Ilyen gyertyatartókkal, ilyen csöpögő gyertyákkal mentek fel
padlásszobájukba a régi párisiak, két-három-négy századdal ezelőtt is.
A morgue is ehhez a városhoz tartozik. A szigeten van, tőszomszédságában
annak a kórháznak, melyet a francia nyelv zsenije az „isten hotel“-jének
nevez. Csalódottan áll meg előtte a néző. Annyit olvastunk róla. A halál
e bús palotáját mindnyájan megnövesztettük a fantáziánkkal. Most
kicsinek és igénytelennek találjuk. Ott sütkérezik a fanyar és hideg
nyári napfényben, éretten az elmulásra, málló vakolattal, züllött
ajtókkal, roggyant zsalukkal, melyeknek eltépett zsinórjai a szélben
harangoznak. Egy halottasház, mely maga is halálra van itélve s
nemsokára lebontják. Bennünket az emlékek érdekelnek. A vasredőnyök le
vannak huzva. Mögöttük egy tükörüveg van s az ismeretlen halottak, a
folyó áldozatai, az öngyilkosok, a legyilkoltak hullái fel vannak
polcolva egy deszkára. Valaha mindenki itt ismerte fel eltünt rokonait.
Egymás mellett voltak a halottak, mint a kereskedések kirakatában a
megkoppasztott hideg csirkék. Ide zarándokoltak a halál smokkjai, a
csalódott világfiak és a dekadens költők. _Baudelaire_, _Barbey
d’Aurevilly_, _Verlaine_ háza ez. Hajnal felé, pogány lumpolások után,
gyakran bámészkodtak a kirakat tükörüvegei előtt a korhelyek is, akik
magukkal hozták a pezsgősüveget és a kijózanító utolsó poharat
felköszöntötték a halálra. Utálatos jelenetek játszódtak le itt. Aztán
végképp bezárták a közönség elől.
A parton most egy hulla hever. Egy órával ezelőtt fogták ki a zöld
vízből. Valahol a közelben ugorhatott be, mint a legtöbb öngyilkos, –
előzékenyen és szellemesen – a morgue mellett. A test a parton hever.
Körülötte semmi csoportosulás. Nálunk egy utcai baleset jobban
felcsigázza a kiváncsiságot. Két öreg asszony ruhát mos, kisfiuk
pécéznek, egy rendőr áll mellette s várja, míg a morgue-ba szállitják.
Az emberek megnézik az arcát, aztán tovább mennek közönyösen. Olyan
közel van a hulla a vízhez, hogy a folyó egy gőzös közeledtére felárad
hozzá, megnyaldossa ázott cipőit, testéhez tapadó nadrágját, mintha
visszakövetelné magának. Végre – egy óra multán – átszálliták a
morgue-ba. A „prefecture de police“ engedélyével én is bemehetek.
Megdöbbentő, milyen ódon, piszkos, szegényes ennek a rengeteg városnak a
halottasháza. Dohos folyosóin szorongó emberek állanak, akik rokonaikat
keresik. Az egyik levelet tart a kezében, a másik egy kalapot, melyet az
öngyilkos elhajitott, hogy ezzel igazolják a kérésük jogosságát.
Lemegyünk a hulla-házba. Szűk és sötét. Annyi halott fekszik a
függőleges deszkákon, hogy alig lehet mozogni köztük. Egy hét aratása.
Mind csupa ismeretlen ember, egy öreg angol, akit megöltek és még nem
tudják a nevét, egy asszony, aki vízbefult, egy fiatal férfi, akinek
dús, fekete haja dacosan és fiatalosan mered az égnek, leányok, sovány
munkások. Hány ilyen vendége van évente a morguenak? A szolga azt
mondja, legalább másfélezer. Megnézem a bonctermet is. Egy kis szoba,
melynek bádogpadjain még véresen, mosatlanul feküsznek a kések. A másik
szobában állanak a gyalulatlan, szálkás fakoporsók, egymás tetején,
valami harminc koporsó, mert a padlón nem férnek el. Ugy érzem, hogy a
halál közönyös. Másutt talán megborzadnék. De itt még a régi, középkori
közöny lengedez s a hullákban nem is látok embereket, hanem gyári
árukat, furcsa bábokat, viasz-figurákat, melyek zsúfolásig megtöltik,
majdnem szétrepesztik a házat.
Este azonban jó lesz korán hazamenni.