Ó ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tűntél?…“ énekelte egy szomorú
énekes, egy kopasz öreg ur a párisi kabaréban, abban a kis skatulyában,
mely talán még leginkább megtartotta régi jellegét s anélkül, hogy az
idegenek tetszését vadászná, megmarad a haldokló kabarék közt, az ősi
Quartier Latinben, párisinak, szegénynek és kabarénak. Az öreg úr
rosszul volt öltözködve. Bő, szürke és vasalatlan nadrág lötyögött kövér
combján, gyűrött mellényén ezüst óralánc fityegett, kövér és vörös feje
kopasz volt és akkora, mint egy tök. Egyáltalán nem költői jelenség. A
hangja se igen jó. Vastag homlokán izzadság-gyöngyök serkedtek ki,
amiket az énekes vöröskék zsebkendővel törült le, aztán folytatta
énekét. Ennek az éneknek a szövege nem szellemes és nem fűszeres.
Egyszerü és együgyü dal, amilyet nálunk mindenki írhat. A zenéje naiv
hangicsálás. Szövegét és zenéjét egyaránt maga írta az öreg ur, akit
„költő“-nek tisztel a diáknegyed s a lakása valahol a hatodik emeleten
lehet a rue Saint Jacques egy házában, az ablaka pedig egy udvar
háztetőjére néz. Szívszoritó pillanatok voltak, mikor ez az öreg ur
énekelt, elvörösödött és elhalványult, a szája reszketett, a szemébe –
vaksi, kis öreg szemébe – könnyek tódultak. Az idegen, aki nem ismeri a
párisi népet és egy fővárosi ember kényes ízlésével ül a székén,
kényelmetlenül feszeng e polgári érzékenykedés, e siralmas erőlködés, e
bánatos fűzfapoézis láttára s jobbra-balra tekintget, vajjon mi
történik. Csak nem lesz botrány?
„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tüntél?…“ fujta újra az öreg, most
már könyes lángolással fujta a refrént, mely egyre hangosabban
reszketett végig a diákok kabaréján. Én néztem a közönséget. Csupa
párisi ült ott, alig-alig akadt elvétve pár idegen s mindnyájan
figyeltek a szövegre és a zenére, nem is közönyösen, de valami biztató
és bátoritó rokonszenvvel, valami furcsa gesztussal, amit talán
áhitatnak lehetne nevezni. Belül talán némelyik mosolygott rajta, de
végig hallgatták. Amikor pedig befejezte a dalt, ami inkább óvodadal
volt, mint kabarédal, hangos tapsviharban hajlongott az öreg. Ebben a
kabaréban nem volt vörös apacs-ing, kávédaráló, mozsár, a demonizmus
ismert és unott kellékei. Itt a párisi nép szórakozott, vacsora után,
csendes szivarszónál. Ekkor éreztem, hogy ez a város naiv. Naivabb, mint
Budapest, mint Szeged, mint Nagyvárad, mint Debreczen, mint akármelyik
magyar város. Tiszteli az embert, a szavát és a hangját, egy öreg kövér
és csúf énekes félszeg költészetét és könnyes szemét. Tapintat van
benne. Mikor emberekkel érintkeztem s szolgálatokat kértem tőlük,
gyakran meghatott engem ez a naivitás, ez a jóság, a tapintat. Milyen
régi, hány százados hagyomány lehet ez. Páris naivitása nagyszerü és
nagy.
„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom…“ Ezt a dalocskát hoztam magammal. Egy
hosszú és fárasztó ut vonatzakatolása után csak ez dünnyög a fülemben.
Még a böröndjeimet és táskáimat ki sem csomagoltam, az emlékeimet át se
néztem, de úgy érzem, hogy ez a legjelentősebb, ami egy budapesti embert
leginkább meglep és megráz, hogy aetheres és morfinista, dolgozó és
mulató, lázadó és repülő városban, mely a parfümöket szűri, a
villamossággal királyian pazarol s az uj irodalom festékeit és bóditó
mérgeit késziti, alszik egy ősi, minden cinizmus nélkül való naivitás,
mely naivabb, mint a legkisebb magyar városka lelke. Annyi bizonyos,
hogy ezek az együgyű kabaréművészek nálunk sehol se léphetnének föl. Még
egy vidéki nyári színpadon is kuncogás, fütty fogadná őket. A kritikánk
vitriolos. Párisnak azonban nincs szüksége erre. Olyannak tetszik most
nekem, mint egy szelíd óriás. Egyáltalán nem „európai“ város. Az
„európai“ városok a német, az angol, a román, a cseh, a magyar városok.
Ennek csak egy neve, egy jelzője van: Páris.