Ibam Via Sacra… A szűk kis ut, mely valaha a világtörténelem lüktető ere
volt, szegényesen kigyózik a fórumig. Bigák helyett kordék és gépkocsik.
A világitás se klasszikus. Almazöld ég, köröttem tarka fák, magnoliák és
glyciniák, piszkos kis korcsmák falai. Mégse bánt ez a díszlet. Sőt
talán közelebbnek érzem igy az örökvárost, még inkább el tudom képzelni,
hogy kétezer évvel ezelőtt ugyanezen az uton ballagott egy poéta –
tömzsi, fekete emberke – ki a mondókáját azokkal a szavakkal kezdte,
mint én.
*
Miért is jőjjek zavarba?
Quintus Horatius Flaccus, kit diákkorunkban csak az inverziói miatt
tiszteltünk, alapjában az első ujságíró, a legelső tárcaíró.
Majdnem azért írhatok igy, mert valaha erre sétált ő, aki már régen
megtanitott bennünket, hogy mindenről beszélhetünk s akár az
inggombunkat, vagy a mai étlapunkat tegyük a bölcseletünk középpontjába,
csak érdekesek maradjunk. A „tanult poéta“ kitünő és közvetlen ember.
Pletykahordó és borissza s bizonyára csak azért szapulja folyton a
fürdőző rómaiakat meg a szoknyavadászokat, hogy beszélhessen róluk.
Mindenesetre jól ismeri a fővárosa bűnkrónikáját. Tőle tudom, hogy este
a római színházak körül, akár csak ma, vastagon föstött, ledér nőcskék
rajzanak az aranyifjuság nagy lelki ártalmára. Ő a lelki és testi
inyencség ismerője. Horatius tulajdonképen a fajtája első dekadens
embere: egy latin, aki már talián.
*
Mi tűrés-tagadás, ezek pedig itten latinok.
Mindössze csak kétezer év mult el. Azalatt nem sok változás esik. Azt a
sörtés hajat, melyet római borbélyom fején látok, a latin szobrokról
ismerem.
A régi latinok fejére, akik a hét domb tövében farkastejet szoptak, csak
parmezán-reszeléket kell szórnom, hogy lássam a maiakkal való
testvériségüket. Vergilius rögtön operett alak, mihelyt mandolint nyomok
a kezébe és csónakba ültetem, olasz tengerre, lágy délszaki éjbe, hogy
énekelje szelíd és beteg verseit a holdhoz, melyet az éjszaka napjának
nevez. _O luna_…