Esőtelen augusztusi délután a lombardiai síkságon lankadtan üget
vonatommal egy kehes, kis olasz mozdony. Sárga melegség fátyola borul
reám. Alélt vágygyal, alvó szemmel nézem a piros mezőket, a tikkadt-kék
égboltot és a nyári lángoktól pirosra mart gyepet, ahol lihegve, ujjongó
tulsággal virágzik az élet. Pufók, kövér sárgadinnyék alusznak a forró
homokban, karvastagságu indák kusznak és a venyigékben lángolva forr az
olasz bor cukros tüze. A termékenység álmát alussza most a természet.
Virágzik a föld, az ég, a levegő, rügyezik a kő és bimbózik a kopár kóró
is, minden, ameddig a szem ellát harsogó színtivornyába olvad. Mi pedig
rohanunk a sárga, virágos pokolba, szemünkben a kén lilakék
villódzásával, szájunkban az édesség émelyitő ízével, előre a parázna
termékenység és rothadás hazájába, ahol a hőség, a töppedt felbomlás, a
förtelem és a szépség csókolódzik egymással. Régi hetéra, véres és mézes
alázatosan köszöntünk.
(1901.)