Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a
lagunák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek mint zöld
plajbászok sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan
csend van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a
kavicsokon s a hosszuszakállú mekhitaristák köszöntésre emelik
jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a
szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes
ó-testamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen
kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a
szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy
később valami jellemzőt vegyen észre egy orr-hajlatban, egy halántékban,
egy áll esztergályozásában. Évekig forogtam japánok közt s évekig csak
egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is
észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam.
Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az
apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyü
emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma-arcú szerzeteseket,
akik – festői foltok – hosszu festői reverendában állanak a ciprusok
mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna
ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt,
a szikár, deszkaegyenes termetet és el nem unva megcsinálná egymásután
sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A
másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos ut mentén ülnek,
állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de
szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a
száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a
mellette lévő lidói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert és mindent
a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek
és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, tovább mennek pár
lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely époly kényelmes, mint a
karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Ugy tetszik, hogy
labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.
A filagória márvány-asztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszu.
Mellette porcellántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és
polituros-héju fürt, olyan nagy, mint a kánaáni és a megrepedésig érett.
Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben
a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltünő fajta
haláltusáját, utolsó paplan-tépő mozdulatait látni itt. Valaha a török
uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt,
azóta itt maradtak, a régiek helyett ujak jöttek a tenger ez áldott
szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek és
mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor
egy része örmény muzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a
könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény
ákom-bákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény.
Régi örmény nyelven olvassák a bibliát, hogyha a refektóriumban
asztalhoz ülnek, a szerzetes-testvérek a folyosón, a kertben, a
szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény
lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy
keletien-édesen esznek, mint a zsidók és levesükbe is mézet
csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a multjuk. Örmény
költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a muzeumon, ahol freskókat
láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az
utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy
fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat
sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiri-csáré. A
kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat és
elröpitik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok
laknak, uj és régi költők, nyelvészek, természetbuvárok, csillagászok,
mathematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény
folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten és mindössze háromszáz
előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklye, kövek,
emlékeztető-táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a
munkától, mint a köpü. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek
előre. Lábujjhegyre állok, ugy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van
előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve
telik a természet tréfáiban, jőjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta
dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt
a kolostor egy szobácskájában és tanulta az örmény abc-t. Szívfacsaró
hangulatok vannak itt, az értő számára. A sír, hol nemzet sülyed el, még
nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet ujitanak körülötte.
Szegény-szegény örmények díszsírhelyet kaptak.
Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre,
hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban és néha – egész
illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserü, a szőlőjük savanyu.
Padre, ön svájci egyetemen tanult és választékos francia nyelven írta
meg a doktori disszertációját. Itt a szabad levegőn bevallhatom önnek,
hogy soha busabb helyen nem jártam és a fogamat szerettem volna
csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves
kéziratok között és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két
szerzetes-atyát beszélni, egy régen halott nyelven, mely dallamos és
okos s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi
az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely ugy működik,
mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely
egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét s talán egy
vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát és ezek az
emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint
egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugógyáros. Melyik isten
művelte ezt a rosz tréfát. Önök azonban megint gyermekeket nevelnek
örmény hitben, örmény betüre fogják és örmény litteraturát vernek
fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy
lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani a szabad
óceánra. Igaza van padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan
és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a
szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amig ilyenekről vitáztunk, az
ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a
hervadt vizeket. Felhajtom a gummiköpenyem gallérját, a szememet
összehunyoritom és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa.
Ebben a gesztusban pihenek el én is.
Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy
kékszemü varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó.
Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorubban írom be a nevemet én, a
magyar.
(1914. Isola San Lazzaro.)