A hajó zászlója félárbocra van eresztve. Mit jelent ez? Régi hajósnép
lévén a pestiek tudják, hogy ezt a kifejezést a baccarat-nál
alkalmazzák, mikor a bank már többször ütött egymásután s a szegény
pointeur-ök riadtan adják ki a jelszót: „félárbocra a téteket“.
Valószínüen a hajósok is tőlünk tanulták. Némelyek aggodalmas arccal
járnak a födélzeten. Általában a magyarok ugy ülnek a velencei hajón,
mint a színházban. Lenn a kék drapérián látni akarnak valamit, vagy
vihart, vagy hajókatasztrófát, vagy cethalat. Nem veszik számba, hogy a
tenger annyi idő alatt éppen megszokhatta önmagát, nincs szüksége, hogy
cigánykerekeket hányjon mások előtt s meggyőződjön arról, csakugyan
tenger-e. Innen van, hogy a pestiek bizonyos enyhe nagyzási hóborttal
nézik a fiumei pocsétát. Csak el ne sülyedjünk: ez reszket a szemekben.
Tengerészek: igy hivják a kis horvát lurkókat, akik a konyhai
burgonyahulladékot döntik a vízbe. Papa, kérlek, nézd meg a szótárban,
mit jelent olaszul „segitség“, „megfulladok“, „mentőöv“: ime a pesti
anyák utolsó kivánsága.
A félelem, mely nem talál tápot, minthogy az út sima és szörnyen
biztonságos, unalommá senyved, aztán bizsergő sejtelemmé változik, hátha
mégis történik valami. Hallom, amint mellettem megállapitják, hogy a
kapitány – szegény – hasonlit kicsit az „Empress of Ireland“
kapitányához. Mit kicsit? Szakasztott a mása, talán az édes
testvéröccse, azonkivül a homlokán határozottan van valami a „Titanic“
hőséből is. Valójában derék kis talián, – pontos vizi hivatalnok – aki
januárban a harmadik fizetési osztályba lép, egyáltalán nincs tragikus
arca, sőt nem is nagyon buzgólkodik a kormánykerék körül. Minden
mozdulatát azonban lázasan vitatják. Nem láttátok, hogy most levette a
sapkáját? Csak nem baj, hogy a lakosztályába szaladt s magára zárta az
ajtaját? Talán öngyilkosságot követ el, a katasztrófa előtt? Ezeket a
ravasz tengeri farkasokat nem lehet kiismerni. A tengeri farkas
csakugyan lement a kajütjébe, elálmosodott a dús reggelitől, a
chianti-tól s most alszik, tessék odafigyelni, kihallatszik szép,
egyenletes horkolása.
Másként nyugodtan pöfékelünk előre. Egy apa fülön fogja a gimnázista
fiát s magyarázza neki a „fönséges kék oceánt.“ Őszintén szólva, keveset
látunk belőle, a moziban sokkal inkább látható és ajánlható. Magyarok
ölében ülök, magyarok ülnek az én ölemben is, hálaisten sokan vagyunk.
Mindenütt csak magyar szó hallható. Azok a nászutasok, akik magukkal
hozták az _egy óra alatt olaszul_ címü kitünő és alapos nyelvészeti
tanulmányt, kétségbeesetten bedobják a tengerbe, ugy se lesz rá szükség.
Az összes kávéházak – még az irodalmiak is – képviselve vannak. Később
tudjuk meg, hogy Árpád elvesztette a fekete táskáját. Tiz órán át
mindenki ezzel az izgató eseménynyel foglalkozik. Árpád, az ég
szerelmére, hova tetted a fekete táskát? Árpád, te mindig ilyen voltál,
a feleséged hiába intett, nem néztél a hordár körmére és most a fekete
táska a fiumei rakparton, vagy az oceán feneketlen mélyében pihen. Árpád
később személyesen is megjelen, bemutatkozik az egész hajó közönségének,
tört olaszsággal magyarázza, mi történt vele. A magyarok azt mondják:
_prego_. Nemsokára kiderül, hogy senkise tud olaszul, még maga Árpád se,
erre összeölelkeznek az emberek és pesti argot-n folyik a társalgás.
Árpád katasztrófája mindenütt mély részvétet kelt. Az oceánnál, az azur
színeknél, a sirályoknál jobban érdekel bennünket Árpád és korán elhunyt
fekete táskája. Ne emeljünk téged pajzsra, itt, a nyilt tengeren, Árpád?
Ilyen gondokkal foglalkozva, lassanként megérkezünk. Sötét csömör
tükröződik az arcokon. A tenger sima volt, mint a korcsolyapálya, még
csak meg se moccant, hintázni se igen akarta a szegény magyarokat, akik
élményekre ajzottan ültek a vászonszékeiken és édesen féltek.
Petrezselymet árulnak a nők is, nem akarta őket megtáncoltatni a tenger,
az öreg gavallér. Az az izgalom, mely reggel sápadt az arcokon, most
szürke, szomoru csalódás alakjában tünik fel. Csak még bennem van némi
reményük, aki fehér ruhában, fehér sapkában állok a hajó orrán s eddig
egy szót se szóltam. Ez biztosan valami amerikai. Kérlek, szólj hozzá.
Mi az angolul, hogy „kérem szépen.“ Nem tudom, csak menj oda, nézz rá,
vagy lökd meg s kérdezd meg tőle, hány óra. Egy lány mellettem sétál el,
– az amerikai mellett – de aztán elmegy. Nem látod, milyen közönyös,
ezek az „amerikai hajósok“ mind ilyenek, nem érdemes velük kezdeni.
Később mégis egyre többen tolonganak a hajó orra felé, nézik az idegent,
az utolsót, akiben még mindig hisznek. Nincs lelkem hozzá, hogy
leálcázzam magam. Végre is én voltam az utjuk szenzációja, az egyetlen
ember, akiről nem tudták biztosan, hogy pesti. Ha már nem volt vihar, ha
már nem is hánytak, szegények, meg kell hagynom nekik az illuziójukat,
hogy amerikaival utaztak. Csak igy – kiméletesen – értesitem őket, hogy,
sajnos, én is az vagyok, bocsássanak meg nekem, de az vagyok: pesti.
(1914.)