Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló,
bálteremszerű városban az élet megy a maga utján, hogy a villákban,
melyek alját a laguna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek,
sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos,
festői, kirakat-féle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobában
szűk diványokon hevernek, a remekbe készült reneszánszkastélyokban
dolgoznak is. Ugy érzem, itt mindenki csak átutazóban van s az élet itt
csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy
velük kapukat nyitogatnak. Sugallatosan nyilatkozott meg előttem e város
lelke, mikor először végiggondoláztam a canalén és egy aranyos házon –
csodálkozó gyermekszemmel – megláttam egy fogtehnikus címtábláját.
Bizony elkényszerült mosolyra rándult a szájam. Nem hittem, hogy a
velenceieknek fáj a foguk. Azóta tizszer-tizenötször jártam itt, félig
honos is lettem, de az első benyomásomat nem tudtam kiverni a fejemből
és még mindig nem tudok hinni e szép-szép, ezerszer szép város
gyakorlati voltában, mint ahogy nem hiszek egy költemény praktikumában.
Ugy vagyok vele, mint az olasz nyelvvel, mely csemege az ínyemnek és
fülemnek, datolya és terzina, de nem birom elképzelni, hogy holtomig ezt
az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére.
Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is. Láttam a
temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide
feküsznek le a szereplők a játék végeztével az ötödik felvonás után.
Itt a temetőben láttam, hogy a bálteremben mégis meghal sok-sok ember, a
színpadon _igazán_ meghal egy tömeg. A _commedia dell’arte_ szereplője,
a pantalós legény leveszi fekete maszkját s elárulja, hogy ugyanaz, aki
a kórházakban, a pesti sikátorokban, az autószerencsétlenségeknél és a
háborukban öl, a közönyös, a cudar, a modern barbár: – a halál.
(1914)