ITT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT,
RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR
OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERÜ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL
EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI
„RICORDO DI VENEZIA.“
Felébredek és eszembe jut ez a név: Herman. Mögötte egy német emberke
áll, felleges homlokkal és öreg cipőben, a velencei szállodatulajdonos,
aki német kispolgároknak ad olcsó szobát és olcsó, hazai kosztot. Nem
feltünő helyen van a fogadó. Sok kis hídra kell le-felugrálni, mig odaér
az ember. A „rabszolgák partjá“-nak a legvégén, a fegyvertárhoz közel
áll az egyemeletes ház, ahol a sekély tengeren hajók olaja uszik, s a
koldusok rothadt narancsot, articsókaleveleket, hal-csontvázat vetnek a
vízbe.
Kis német lobogó lengedez a fogadó vászonernyőjén, egészen kicsi,
amilyet a bazárokban árulnak. Már régen kiszívta színét a szilaj olasz
nap. De a németek nagyon messziről meglátják. Különben is sok csábitó
dolog hívogatja a hazátlan utast. A rozoga ablaküvegek a „Berliner
Tageblatt“ vezércikkeivel, a „Frankfurter Zeitung“ tárcájával, a „Woche“
képeivel és a „Gartenlaube“ verseivel vannak kiponyvázva, s a lábtörlőn
ez áll: „Guten Morgen“. Egyszer, mikor ájultan szomorú voltam, betértem
ide, azzal a szelíd megadással, mivel néha elhallgatjuk a villamos
zongora és a gramofon panaszát. A garázda latin napfény, dal, lárma,
kapzsiság, virág, téboly, boldogság tengerében afféle kis szigetke a
német otthon, a józanság és becsület szegény, kopott szigetkéje. Itt nem
csalnak. Mindennek szabott az ára. A vendég előre megkérdezheti, mibe
kerül ez és az az étel, s talán alkudhat is rá. Adja olcsóbban a
paradicsom-mártást. Önnek kivételesen tiz pfenniggel olcsóbban számitom,
de ne tessék megmondani senkinek. Ha valaki cukortalanul issza a kávét,
a cukor árát kérés nélkül levonják. Seregestől jönnek ide naponta a
németek, férfiak és nők, lódenruhában, gyapjuharisnyában, trikóingben,
nászutasok is, akik turistacipőt és hátizsákot viselnek, s összehajtható
kést, villát, dugóhuzót, bádogivópoharat, különböző mértékeket és
sulyokat tesznek az asztalra. Nagyon családias ez a vendéglő. Már
messziről, az utcáról érezni, hogy mit főznek. Akik pedig ideszállnak,
azok nem vendégek, de egy familia tagjai, az első öt percben szíves
ismeretséget, sokszor örök barátságot kötnek egymással. Kicsomagolják a
böröndjükből a gyorsforralójukat és kölcsönadják egymásnak. Némelyik hoz
magával hazai kenyeret, baracklekvárt, kuglófot. Rokonok ezek az
emberek, a hatalmas, világon uralkodó németek, szegény, jó rokonok, akik
mások előtt bizonyára eltitkolják meghitt titkaikat, de egymással
szemben segítők, bizalmasok, testvériesek. Van a fogadónak egy macskája
is, de nem olasz macska, a személyzet évekkel ezelőtt hazulról hozta
magával. Mindig a vendégekkel eszik a gazda, a közös asztalnál.
Látatlanul is ismeri őket, érdeklődik a berlini, hamburgi, drezdai
ujságok iránt. Minden este előadást tart a város nevezetességeiről,
kiméli a vendégei erszényét, figyelmezteti őket, hogy óvakodjanak a
szélhámosoktól, akik minden utcasarkon hiuz-szemmel leselkednek az
idegenekre. Vacsora után aztán mindenki kinyitja a bugyellárisát, hogy
szemlét tartson a pénzeken, melyeket kávéházakban, muzeumokban,
boltokban kaptak vissza, a márványlaphoz verik az ezüstöt, a nikkelt, a
rezet, a világosság felé forditják a papirpénzt, hogy a víznyomást
szakértő szemmel megvizsgálják. Nem egyszer bukkannak hamis pénzre. Erre
a gazda feltárja a hamisitott pénz ismérveit. Némelyik mindjárt
jegyzőkönyvébe írja ezeket a becses adatokat. Másnap már senkit sem
csapnak be. A szemek kék lámpái, a drága, fényes, hű, okos német szemek
világitanak. Olyan andalitó e szemek tüze. Nyugalmat sugároznak körém. A
cigány-tréfák a zabolátlan merészségek városában otthoni fénynyel
enyhitik a szobát, melyben régi német butorok állnak, horgolt
teritőkkel, s üvegajtók fénylenek. Én is biztonságosan megyek aludni.
Társaim, akik az idegen helyen való hányódástól, a lépcsőmászástól, a
toronyjárástól elfáradtak, hamar elszenderednek. Amikor ágyba bujok, nem
gondolok többé kalandokra, gyilkosságokra, ólomkamrákra, lidércfényekre.
Ugy érzem, fölöttem virrasztanak a szemek, a homályban lengenek, mint
kék éji mécsesek.
Goethe, a nagy olasz-német vándor, aki először vett itt lelki napfürdőt,
megujhodván fényben, színben, régi szépségben, olasz utirajzát egy
kalanddal kezdi, melyet veszélyesnek nevez, de később mulatságosnak
talál. Leült egy elhagyott kastély kertjében, egy ó toronnyal szemben.
Ábrándosan rajzolgatott. Erre gyülevész, bámész csoport gyűrűzte körül.
Az egyik suhanc széttépte a rajzát. Valamit mondtak neki, de ő nem
értette mit, mivelhogy a nép mocskos velencei tájszólással beszélt.
Azóta ez a kaland, ami a nagy némettel történt meg, sok kis némettel
megesett. Nem csoda, hogy az útikönyveik tele vannak óvással, s az utas
bizonyos félelemmel járkál a kutyaszoritó utcákon. Azok a helyek, ahol
németül beszélnek, csillagokkal, felkiáltójelekkel, dült betükkel vannak
jelezve, hadd menjenek oda az idegenben tévedező báránykák. „Német
fogorvos, nagyon ajánlható“ olvasom egy lapon. Német varga, német
patika, német konyha, német könyvek, német lapok, német borok, mind
„nagyon ajánlhatók“. Annak a németnek, aki a társas érintkezésre gondol,
tanácsot tartogat az útikönyv, hogy megkimélje a csalódástól és
kiábrándulástól: „Az olasz családok idegenek számára nem könnyen nyilnak
meg“. Aztán általános, inkább bölcseleti utasitást olvasunk, mely minden
utast lemondásra, béketürésre és hősi önfeláldozásra int: „A
kellemetlenségeket nyugalommal kell türnünk. Udvariassággal leginkább
jutunk célhoz“. Olyan őszinte ez az intés, oly bölcs, tiszta és szomoru,
hogy könnyek szaladnak a szemembe.
(1914)