Május huszonharmadikán, stb. stb. – mondja majd a történelem, az a
fenkölt és unalmas márványhölgy, akit régi szoborművekről ismerünk és
kezében aggályosan bus közönnyel egy kőtáblát tart. Nekünk azonban nincs
kőtáblánk és márvány-plajbászunk. Mi elrongyolódott papirra írunk,
ideges kézzel, táncoló tollal és láttuk a véres utcát, a mi dobhártyánk
cseng azoktól a revolverlövésektől, melyek a mellékutcákon
megreszkettették a levegőt. Eleven anyagai voltunk a forradalomnak.
Vajjon ez-e a forradalom?
Csak lassan szokunk bele az izgalmakba. A forradalom, melyet
iskolakönyvekből, festményekről és színházi jelenetekből ismerünk, a
képzeletünkben görögtűz és életkép és amint a közvetlen közelünkben
morajlik, nem tudjuk azonositani azzal, amit hallottunk és olvastunk
róla. Helyes, a történelem színpadán vagyunk, de mi vagyunk a történelem
színészei. Lámpalázunk van. Néhány kép – izgalmas és villámló moziszcéna
– beleragad az események sodrába. Délelőtt tizenegy órakor látok rohanni
egy kétfogatut, szokatlan izgalommal. Szőke nő ül a kocsiban, fehér
ruhában. Arcát elhagyta a vér. Tétován tekint jobbra-balra, finom fejét
kapkodja, mintha golyók süvitenének körötte, ibolyaszemét sötétre festi
az izgalom. Mellette egy férfi, gummiköpenyben. Bármennyire mai ez a
kép, eszembe jut egy XVIII. századbeli rézkarc. Fehér parókás
arisztokraták ülnek egy delizsánszon, rémülten vágtatnak az országut
porában, felpuffadt nyakkal zihálnak a lovak. Címe: _A menekülők_. Ezek
tehát a mai nap menekülői. Egy pillanat mulva kocsira akarok szállni. A
kocsis röhögve tuszkol le, holott a zászlócska „szabad“-ra van állitva,
amikor pedig tiltakozom, olyan szavakkal illet, melyek egyébkor a
budapesti kocsisszótárban sincsenek meg. Belekerültem a nap anarkiájába.
Már hallani a revolució muzsikáját. A villamosok üvegeit porrá zuzzák,
felgyujtott kocsik, huszárok, rendőrautomobilok. Lehuzzák a kávéházak
vasredőnyeit is. Sok sebesültről beszélnek. Mindenütt folyik a csata.
Egy bolgár kertész már vértanuhalált halt a demokráciáért. Ugylátszik,
hatalmas a forradalom. Mert már nemcsak százezer munkás küzd, de velük
küzd, az élükön egy halott is.
Egy órakor teljes a tánc. Minden öt percben halljuk a mentőautomobilok
füttyét és akkor is halljuk, mikor nem fütyülnek. Mindenkinek a szíve
többet ver, mint rendesen. A beszéd üteme gyorsabb. Több oxigén van a
levegőben. Maga a fakókék májusi ég, a tavasz párázata egy oxigénes
bura, mely elveszi rendes logikánkat és gyorsabb verésre serkenti
ütereinket. Lázongóbbak a színek. A fekete szemek feketébbek, a kékek
kékebbek, a hangok élesek, minden mozdulat végzetesen ünnepi. Ha egy
párisi ülne a kávéház terraszán, megállapitaná, hogy a köruton nagyobb a
forgalom, telibb és zajongóbb az élet, mint a boulevard des Italiens-en,
vagy a boulevard des Capucins-en. Május, a szerelmesek, a forradalmárok
hónapja őrjöng és habzik. Nézzétek az emberek arcát. Rózsaszín, piros és
sápadt, mint a színezett moziképen. Csak a szívbajosok járnak ennyire
bizonytalanul. Hiába a mi siheder városunk nem született bele a
forradalomba. Mindenki ideges. A gyalogság gulába rakja fegyverét, a
gyalogság megmozdul, a gyalogság feltüzi a szuronyát, a gyalogság tölt.
Megindul egy mellékutca felé. Utána kékdolmányos huszárok. De minden
mozdulat, minden hang rémületbe ejt bennünket. Menekülők százai rohannak
a kapualjakba. Budapest gyáva.
A város meg van bénitva. Senkise tudja, hová rohanunk. Azok az
izomszalagok, melyek végighálózzák az utak testét, a villamos sínek,
tétlenül állanak, és érzőidegeink, a lapok, melyek máskor minden órában
működnek, felmondták a szolgálatot. Az utcagyerek is „hiteles“
hírforrás. Arról beszélnek, hogy ötszázan haltak meg. Nincs okunk el nem
hinni. Délután kissé csillapodik az izgalom. Egy óráig különös
csendéletet látunk. A közönség ebédel, szivarozik, tereferél az asztalok
mellett. Szuronyos őrizettel pikkolózik a törzsvendég. De azért a
pincértől világos, száraz médiát kérünk. Most már kocsira szállhatunk,
hogy végignézzük a várost, melyet kissé elkábitott a szenzáció és
emészt. Üvegszilánkokon, téglákon, romokon gurul a kocsi. Félénk
kiváncsiak leskelődnek. Egy vajkereskedésben félig leeresztett vasredőny
mellett tátott szájjal, elalélva alszik egy kövér asszony. A csend
azonban ijesztő. Tudjuk, hogy ez a szegény-szegény beteg, melyet a
hivatalos politika felcserei és lódoktorai ólompirulákkal és
tűz-zuhanynyal kezelnek, estére roszabbul lesz, ujra megjön a láza és
delirizál.
Azt mondták, hogy estére nincs világitás. A lámpák azonban meggyulladnak
és a forradalom is meggyujtja a kátrányos-hordóit, a petróleumos
csöbreit, hogy lássa célját s hozzá egy gyáracskát is felgyujt
rakétának, mely a nyugati pályaudvar körül vérvörösre festi az eget.
Fáklyák lobognak az utcán. Sötét csibészek keringnek, akik hosszu
panaszos fütytyel kisérik a hangversenyt. A nyomor hámorjából kerültek
elő, ismeretlen vackokról, a külvárosok viskóiból, de hogyha egy hétig
tartana az ostromállapot, előre kellene nekik köszönni. Szegény
asszonyok, munkások feleségei vasárnapi ruhában, fájdalmas elegánciával
flangéroznak. Éjfél felé jár az idő. Az izgalom visszahatása, a
forradalom ájulata ur mindenütt.
A Dunapartra megyek és cigarettára gyujtok. Nyugodtan feszülnek a házak,
csakhogy éppen több villany ég, mint egyébkor, a korzó pedig elhagyott,
katonák állnak készenlétben, egy tiszt dől a vaskorlátra, derekán a
szolgálati sárgafekete bojt s bámulja a vizet, a hegyeket, az aszfaltot.
Olyan a katonaság, mint a közönyös oroszlán. Egy proletár anya leül a
villamos-sínekre, a gránit-kockákra, a korzó máskor legforgalmasabb
pontjára, határtalan dölyffel és biztonsággal. Kiveszi nyiszlett mellét
és a csecsemője szájába dugja. Tudja, hogy nem jöhet villamos. A kis
proletár dőzsöl a tejen. Fölötte holdas végtelen, mögötte egy izgalomtól
beteg város. Az anya piros kontya messze világit a sötétben. Budapest,
hagyja, hadd üljön ott a legárvább leánya, hadd boruljon gránit mellére
és higyje, – legalább huszonnégy óráig – hogy föld és az ég mindenkié.
Ebben a pillanatban övé a város.