Egy lengyel bányász sebesülten került ide és csatakos februári éjjel
együtt utaztam vele a villamoson. Mellém telepedett és megkérdezett, hol
a pályaudvar. Minden megállónál emelgette a zsákját. Mint aki sokáig nem
beszélt és szó fesziti a száját, elmondta, hogy a feleségéhez utazik,
meg a két gyerekéhez, az egyik nyolc, a másik kilenc éves, az egyik fiú,
a másik leány, ő pedig ércet fejt egy kis falu mellett Nem emlékszem
beszédre, amely végzetesebben érdekelt volna. Két idegen ember
találkozott a földgolyón. Mind a ketten pedig egy képet láttak, oly
egyszerüt, mint az ősi époszban, a viszontlátást, az ősi viszontlátást.
Valahol a hegyen állt a kunyhója. Három napig viszi oda a vonat. Ha
megérkezik, a kunyhó ablakai világosak lesznek. Talán az üvegen át – a
vörhenyes gyertyafényben – fel is tűnik az egyik gyermeke, vagy az
asszonya feje. A meredek úton néhány acetilénlámpa ég.
Arca kemény volt és fakó, nagyon emlékeztető néhány modern mester fából
faragott szobrára. Dülledt pofacsontok közt ágaskodott egy nyerges orr.
Szemei pedig kicsik, összezsugorodottak, forrók, barnák, mint a föld
alatt áskáló vakond szemei. Szegény vakond pislogva nézte a feje fölött
égő fémszálakat, A körmei feleakkorák, mint az uriemberekéi. Csempék és
csenevészek, nem is rózsaszínűek, fehérek, vérszegények, szálkások,
mintha sziklákon koptak volna el a föld és kő szüntelen csikarásában.
Hirtelenszőke bajusza búsan konyult alá. Gyér szakálla már világosabb,
látszott, hogy fiatalabb a bajuszánál és nem régóta hordja. A
villamoson, ahol máskor ujságot olvasunk, minden idegemmel körülkacsalom
az idegen embert. Elkisérem a vasutig. Ő cseppet sem csodálkozik rajta.
Megyünk együtt, természetes, mert közös célunk van, a hegyi kunyhó, a
vörhenyes gyertyafény, a gyerek és asszony feje, meg az acetilénlámpa.
Megszoritja a kezem keményen. Isten vele, jó utat kivánok, sok
szerencsét. Akárcsak századokkal ezelőtt.
Emberiség mondom magamban, sokszor egymásután. Em–be–ri–ség. Üres szó
voltál mindeddig. Akárcsak ez a szó: végeladás, vagy bútorraktár. A
szótár papiros-szava voltál, és máskor, mikor villamoson ültem, nem
éreztem, hogy a tisztelt utazó közönség is beléje tartozik. Oly mélyen
néztem pedig egy-egy idegen ember szemébe, hogy már fájdalom volt nem
megszólitani. Nem volt hozzá bátorságom. Sokszor leszálltam egy-egy
ember után, hogy egy darabig kövessem őt, mellékutcákon, sikátorokon át,
a kávémérésig, ahol a délutáni kávéját issza, nagykávé 8 kr., kiskávé 6
kr. Közelebb nem merészkedtem. Inkább tovább szőttem az életét,
képzelettel, csak papiron. Milyen felszabadulás, hogy legyőztem ideges
gyávaságom és beszéltem egy emberrel, magával a szenvedő emberiséggel.
Mikor először hallottam ezekről a kenetes fogalmakról, nem sejtettem,
hogy ily rücskösek és kézzelfoghatók. Nem tudtam, hogy részük a bányász
is, akivel egyszer majd a budapesti villamoson találkozom. Hiszen maga
az emberiség is olyan lehet, mint ő. Nem színpadokon látni, görögtűzben,
tableaukban, ahol az Emberiséget E-vel írják. Bús és egyszerű az
emberiség. Az arca gondolkozó és jó. Róla is a zsák lóg, egy nehéz-nehéz
zsák, mint a bányász válláról.